„A Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus jelenti az alapvető problémát, hanem maga az iszlám, ez az eltérő civilizáció, melynek népei meggyőződéssel hirdetik kultúrájuk felsőbbrendűségét, s ugyanakkor hatalmuk kisebbrendűségétől szenvednek.”

Sokat hivatkozott, kultikus könyvében, A civilizációk összecsapásában, Huntington részben a fenti sorokkal foglalja össze a Nyugat és az iszlám 14 évszázada szűnni nem akaró szembenállásának okát. Állításának lényege, hogy a konfliktusnak mély civilizációs okai vannak, olyanok, amelynek gyökerei nem pillanatnyi politikai konstellációkban, vagy egyes vezetők elhibázott döntéseiben keresendők. 

Aki valóban ismeri Izrael történetét és annak mélyrétegeit, az aligha vitatja, hogy ez a megállapítás sokszorosan igaz az izraeli–palesztin konfliktusra, így többek közt az úgynevezett „békefolyamat” és a „kétállami megoldás” kudarcára is. 

az akadály pedig csupán a két oldal szélsőségeseinek elvakultsága. Valójában a helyzet nem szimmetrikus. A kudarc oka egy feloldhatatlannak látszó civilizációs dichotómia, amit az is súlyosbít, hogy az iszlám önképével feltehetően nehezen összeegyeztethető egy zsidó állam léte a dar-al-Iszlám területén, különösen annak kellős közepén, ahonnan Mohamed azzal a bizonyos szárnyas lóval az égbe rugaszkodott álmában.

Az elmúlt hetekben igyekszem figyelemmel kísérni a magyar véleményformálók Izraellel és a gázai háborúval kapcsolatos megnyilvánulásait. A kormánnyal többnyire kritikus elemzők szövegei között üdítő kivételt jelentenek Puzsér Róbert megszólalásai. Puzsér tisztában van a történelmi tényekkel, jól látja, hogy Izrael háborúja az egész Nyugat háborúja; ez a harc az Iszlámtól eltérő életformánkkal szemben folyik, nem pedig nemzeti konfliktus, és a Hamász terroristái valójában vallásháborút folytatnak. Olyat, mint az ISIS vagy az Al-Kaida. Ugyanakkor minapi cikkének bevezetője alapján úgy tűnik, hogy még Puzsér is magáévá teszi azt a leegyszerűsítő magyarázatot, mely szerint a nem nyugvó izraeli–palesztin konfliktus oka „mindkét oldal” fundamentalistáinak szélsőségességében keresendő. „Amikor egy fanatikus zsidó telepes kioltotta Rabin életét, már látszott, hogy nehezebb lesz megvalósítani az izraeliek és a palesztinok békés együttélését” – írja Puzsér. „A békefolyamat megfeneklett. Nem kizárólag a Hamász miatt, hanem a Hamász és Netanjahu közös munkája miatt feneklett meg. Valójában Netanjahu Izraelben, az izraeli történelemben nagyon hasonló helyet foglal el, mint az Iszlám tömbben az ISIS vagy a Hamász” – mondta ugyancsak Puzsér néhány napja a Spirit FM egyik műsorában (Önkényes mérvadó, 586).

Véleményem szerint abszurd állítás, hogy Netanjahu Izrael ISIS-a, ahogy az sem igaz, hogy a „két oldal szélsőségesei” okolhatók azért, hogy a kétállami megoldás csődöt mondott. Nem igaz, hogy a két oldal tisztességes mérsékeltjei – értsd az Arafat vezette PFSZ (a továbbiakban PH) és az izraeli baloldal – mindent megtettek a béke érdekében, de mindkét oldal szélsőségesei ellehetetlenítették a folyamatot. 

Szemléletesen példázza ezt, hogy míg a Puzsér által nemes egyszerűséggel „az országot túlszülő haszidoknak” titulált ortodoxok jelentős része nem szavazott az oslói békemegállapodás ellen 1993-ban, és a vallásos cionisták „fasiszta” vezetője, Betzalel Szmotrich éppúgy elítélte az ártatlan arabok elleni terrort, mint ahogy minden valamirevaló vallásos párt képviselője és vallási vezetője, addig a „békepárti” Palesztin Hatóság Izrael létjogosultságát tagadja, a zsidó állam felszámolására törekszik, és a terrort legitim eszköznek tekinti, éppúgy, mint a Hamász, bár többnyire más eszközöket használ.

A PH jelenlegi vezetője, Mahmud Abbasz, 1983-ban Moszkvában megvédett „PhD dolgozatát” a „Nácik és cionisták kapcsolatai 1933–1945” tematikának szentelte, és művében a gázkamrákat a „cionisták fantazmagóriájának” titulálta, valamint a 6 millió áldozatot kevesebb mint 1 millióra tette.

A Palesztin Hatóság által közzétett általános iskolai tankönyvek a zsidók elleni terrorra uszítanak, a terrort „Palesztina felszabadításának” legitim eszközeként kezelik, a zsidókat nácikként és kegyetlen gyilkosokként ábrázolják. Tagadják a zsidó állam bármilyen szintű létjogosultságát.

Abbász és a Palesztin Hatóság a mai napig nem ítélte el az október 7-i terrortámadást, sőt, a PH egyes vezetői kifejezetten elismerően szóltak erről. Így pl. Jibril Rajub, Abbász egyik lehetséges utódja, nem kevesebb mint „hősies önvédelmi harcnak” nevezte. Egy másik PFSZ személyiség, Marwan Barghouti, pedig egyenesen arra szólította fel a Palesztin Hatóságot, hogy „fegyvereiket fordítsák Izrael ellen, és ismételjék meg az október 7-i támadást”. A PFSZ tulkarmi titkára, Ayad Jarad pedig úgy hivatkozott az október 7-i terroristákra, mint a „Palesztin nép méltóságának és büszkeségének hősei”. 

A dolog súlyát érzékeltetve ez az összeg 2018-ban összesen 1,3 milliárd sékel volt (kb. 130 milliárd forint), ami 7 százaléka a Palesztin Hatóság éves költségvetésének. A „békepárti”, „mérsékelt” Abbász a terroristák anyagi támogatásáról azt nyilatkozta, hogy „ez erkölcsi, emberi és nemzeti kötelességünk” … hiszen „mi küldtük őket”. Egyes források szerint a Palesztin Hatóság már az októberi terrortámadás elkövetői családjainak is összességében több mint 2 millió dollárt juttatott. 

Az Arafat által alapított PFSZ maga is számos terrorcselekményért vállalta a felelősséget az 1993-as oslói aláírás után is, ugyanakkor mind 2000-ben, mind 2007-ben, mind 2019-ben visszautasított minden, Izrael által felajánlott „kétállami megoldást”. Tény, hogy Netanjahu mindig is ellenezte az oslói békefolyamatot, bár 1996–1999-es első miniszterelnöki ciklusa alatt tartotta magát annak izraeli vállalásaihoz. Ám nem azért ellenezte, mert elvetemült szélsőséges, aki a békét ellenzi, hanem azért, mert úgy vélekedett, hogy „a földet békéért” elvet gyengeségként értelmezik Izrael ellenségei, és így csak még több véres terrorcselekményre ösztönzi őket. 

És valóban, 1993 és 2003 között, az oslói egyezmények jegyében eltelt tíz évben háromszor annyi áldozata (937) volt az izraeli zsidók elleni terrornak, mint az azt megelőző 10 évben (309). Mindemellett pedig azon az állásponton van, hogy a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti 60 kilométeres sávban feladni az izraeli védelmi erő állásait – ellenséges szomszédaira való tekintettel – jelentős biztonsági kockázatot jelentene Izrael számára. Nem utolsósorban Netanjahu sohasem volt egyedül ezzel az álláspontjával. Már 1994-ben is csak a társadalom 43 százaléka hitt abban, hogy az oszlói egyezmények valóban békéhez fognak vezetni, és az egyezmények társadalmi támogatottsága a csúcson sem lépte túl az 56 százalékot (1999). A jelenlegi, demokratikusan megválasztott jobboldali izraeli kormány politikáját nem az izraeli „fasiszták” propagandája, hanem az izraeli társadalom folyamatos kijózanodása határozza meg. 

Izrael nem hajlandó olyan békeegyezményt aláírni, amelyben a másik fél nem ismeri el Izrael, mint zsidó állam létezéshez való jogát, ugyanakkor úgy tűnik, hogy ezt az egyszerűnek tűnő elvárást még a „mérsékelt” palesztinok is képtelenek meglépni. 

A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A Hamász palesztin ellenállási csoport fegyveres szárnya, az Al-Kasszam Brigádok megsemmisítenek egy izraeli harckocsit az izraeli–gázai határ közelében, 2023. október 7-én. Fotó: Abed Rahim Khatib / Anadolu / Getty Images Hungary)