Fodor Gábor és Máthé Áron véleménycikkeinek középpontjában az a metaforikus kérdés áll, hogy „mit adtak nekünk a Rómaik?” – vagyis az EU és a kollektív nyugat. Míg Fodor Gábor írásában jogosan és megalapozottan állította, hogy Magyarország a rendszerváltás óta eltelt harminc évben bizonyos fejlettségi mutatókban az élvonalból a sereghajtók közé került, a szintén EU-tag posztszocialista országok klubjában, addig Máthé Áron egy válaszcikkben fejtette ki egyet nem értését és saját álláspontját. Írásának lényegi eleme, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak a szocialista-liberális kormányok alatt sikertelenségek sorozatának tekinthető, amely időszakot végül kizárólag az mentett meg, hogy konzervatív kormánykoalíció is kormányozta az országot.
Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a két véleménycikk között – de elsősorban a Máthé Áron által jegyzett válaszcikkben – kitapintható konfliktus egy olyan politikai diskurzus lenyomata, amely bár valóban megvívta a maga forradalmát a rendszerváltással és egy demokratikus intézményrendszer kialakításával, gyakorlatilag állóháborúra rendezkedett be a másik politikai oldallal szemben. De miért is fájó ez a fajta kompromisszumnélküliség? Egyrészt, mert a Fodor Gábor által felvetett alapprobléma éppen ebből ered. Ugyanis 

A Baltikum országaiban a nyugati integráció, a szovjet–orosz múlttól való minél gyorsabb távolodás és a humántőkébe történő befektetés jelentette ezt. Lengyelországban a transzatlanti kapcsolatok erősítése, a regionális hatalommá váláshoz elengedhetetlen fegyverkezés és már a Baltikumban is említett humántőke-befektetés lett a konszenzus tárgya. Egyébként a jelenleg Lengyelországban zajló események jól mutatják, hogy mennyire veszélyes, ha a nemzeti minimum kompromisszumát felváltja a politikai oldalak öldöklő szembenállása.

Ha pedig újra feltesszük a mindkét véleménycikk középpontjában álló metaforikus kérdést, hogy „mit adtak nekünk a Rómaik?”, akkor az én válaszom az, hogy egy lehetőséget, aminek eredményeképpen részeseivé váltunk egy olyan politikai közösségnek, amely a rengeteg különböző nemzetállami érdek között a folyamatos kompromisszumkeresést és ezáltal a konszenzusos döntést tűzte zászlajára. Így garantálva a békét a kontinensen, miközben részben éltanulója lett annak a kollektív, nyugat által dominált világrendnek, amely a nyers katonai erő helyett a párbeszédet és a tárgyalást részesíti előnyben, egy inkluzív intézményrendszeren keresztül. Egy ilyen lehetőség egyet jelent azzal, hogy elsajátíthatjuk az egyes ügyek mentén történő, konszenzuson nyugvó politizálást és döntéshozatalt. Miközben más kérdésekben, amelyekben természetes és szükséges is a politikai vita, teret tudunk engedni annak. Persze abban igazat adok Máthé Áronnak, hogy az Európai Unió és a nyugati világrend jelenleg sok kérdésben a saját maga által kreált „cancel culture”-rel elzárja a párbeszéd, és így a konszenzus lehetőségét. Mindezek ellenére azt nem szabad elfelednünk, hogy a demokratikus világot éppen az önkorrekcióra való hajlama tette ellenállóbbá más politikai rendszerekkel szemben.

És ha már szembenézésről beszélünk, nekünk, magyaroknak is fontos lenne őszintén szembenézni az elmúlt harmincnégy év sikereivel és kudarcaival is. Politikai ciklusokon átívelő eredménynek tekinthető, hogy sikerült az elmúlt harminc évben a fejlett országok klubjához csatlakoznunk, bár még mindig a közepes jövedelmi kategóriához tartozva. Az elmúlt évtized sikerének tudható be, hogy gyakorlatilag olyan mértékben bővült a foglalkoztatottság, hogy aki akar, az tényleg tud is dolgozni – de a közbiztonság jelentős javulását is ide sorolhatjuk.
Azonban sikertelenségnek tekinthető, hogy a Boross-kormánnyal kezdődően egyre gyakoribbá vált a fiskális alkoholizmus, óriási lyukakat ütve a költségvetésen a választási célok maximalizálása érdekében. Komoly elmaradást halmoztunk fel a humántőkével kapcsolatban is. Miközben a reprodukciós ráta valóban növekedésnek indult az elmúlt évtizedben, addig európai szinten még mindig Magyarországon történik az egyik legtöbb megelőzhető haláleset. Tehát hiába várjuk az újszülötteket, ha az élőknek nem biztosítjuk a hosszabb élet lehetőségét. Szintén a humántőke területén érdemes megemlíteni az oktatási rendszer helyzetét, ami politikai ciklusokon átívelően alulfinanszírozott, és szenved az átgondolatlan, összecsapott átalakításoktól. Pedig egy jó iskolarendszer képes lenne a következő lépcsőfokává válnia annak a kormányzati víziónak, amely az iparosításon és a működőtőke beáramlásán keresztül képzeli el a közepes jövedelmi szintről történő feljebb lépést, az ázsiai „kistigrisekhez” hasonlatosan, ahol – ne feledjük – az oktatás kulcsszerepet játszik a mai napig.  
Végezetül fontos megjegyezni, hogy jelen véleménycikk nem képes és nem is szeretné az elmúlt több mint három évtized összes sikerét és sikertelenségét felsorolni, hiszen azoknak egy jelentős része szubjektív megítélés kérdése. Írásomban inkább objektív oldalról keresek kapcsolódási pontokat az eltérő politikai meggyőződésű táborok között azért, hogy megtaláljuk a közös, nemzeti sikerhez vezető utat a vállalható kompromisszumok felismerésén keresztül. 

Egyfelől fontos volna a most felnövekvő generációknak nem átadni azokat a fegyvereket, amelyekkel jelenleg a politikai lövészárokharc folyik, így biztosítva számukra lehetőséget az új, oldalakon átívelő nemzeti kompromisszum létrehozására. Másfelől azt is lényeges fejben tartani, hogy bár a sérelempolitizálás komoly hagyományoknak örvend Magyarországon, érdemes felismernünk, hogy a változást magunkon kell kezdeni, legyen szó akár a kisebbről és a gyengébbről, vagy a nagyobbról és az erősebbről.

A szerző politológushallgató, az ELTE Bibó István Szakkollégium tagja.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  A gyöngyösi KGST-piac. Fotó: H. Szabó Sándor / MTI)