„Nem mi leszünk az utolsók, akik jóváhagyják Svédország NATO csatlakozását” – hangzott el a kormánypárti mantra számtalan alkalommal az utóbbi másfél év során, ehhez képest mégis Magyarország lett az utolsó tagállam, aki ratifikálta Svédország csatlakozását az észak-atlanti szövetséghez. Igaz, ebben Törökország is szerepet játszott, hiszen nem tartották magukat az eredeti lapleosztáshoz: a magyar kormány kérése ellenére hamarabb megszavazták a svéd NATO csatlakozást, mint ahogy arra itthon sor kerülhetett volna. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a törökök nem tisztelik a magyarokat, amiért illett volna őket is számonkérni, nem csak a svédeket.
A kormány azonban ismét bizonyította, hogy a számonkérő, felháborodott hangnem a nyugati partnerek jussa, a keleti autokráciák irányába inkább a lapító magatartás a jellemző.
A dolog különös pikantériája, hogy miközben a török kormány mind a svédektől, mind az amerikaiaktól megkérte az árát a ratifikálásnak, addig a magyar kormány végig érzelmi alapon állt a kérdéshez, ami általában sértődött üzengetésekben vagy ambivalens állásfoglalásokban öltött testet. Noha a fináléban történt némi korrekció, a történet magyar szempontból azért nehezen tekinthető győzelemnek. A Gripen vadászgépüzlet nyélbe ütése eleve egy korábbi tárgyalássorozat folytatása volt, a vásárlás fő célja pedig inkább a korábbi politikai viták felülírása, melyben a haderőfejlesztés csupán pozitív mellékhatásként értékelhető.
Persze a dráma végét már a legelején lehetett sejteni: végül úgyis igazodni kell, mivel a NATO-n belül az Egyesült Államok diktál, ráadásul Svédország valóban készen állt a NATO-csatlakozásra. A kormányközeli megmondóemberek most természetesen keményen dolgoznak azon, hogy a nem győzelmet győzelemként állítsák be, ennek ellenére a háttérben komoly zúgolódás érzékelhető. A NATO-ratifikálás témája ráadásul már a harmadik olyan ügy egy hónapon belül, amit igen nehéz beilleszteni a kormánypárti narratívákba. Elvégre február elején Orbán Viktor megszavazta az 50 milliárd eurós segélycsomagot Ukrajnának, annak ellenére, hogy a nemzeti konzultációt visszaküldők 99 százaléka állítólag az ezzel ellentétes opciót ikszelte be. Nem tett jót a kormánypárti tábor érzelemvilágának a február közepén kirobbant pedofilbotrány és az ahhoz kapcsolódó eseménysorozat sem, hiszen az alapjaiban rengette meg a Fidesz által képviselt értékrendet.
Pedig az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fidesz és holdudvara gyakran joggal bírálta a nyugati identitáspolitikát, főként annak szexualitással, gendertémával kapcsolatos aspektusait. Nemcsak a konzervatívok, de még a liberálisok jó része is úgy gondolja, hogy amit a progresszívek és az újbaloldaliak művelnek Nyugaton, az maga az agyrém. Hisz ezen eszmeáramlatok képviselői mindenben és mindenütt az általuk vélt társadalmi elnyomás és egyenlőséghiány struktúráit és magatartásmintáit keresik, fő céljuk pedig egy olyan társadalmi berendezkedés létrehozása, ami inkább rokon egy marxista-kommunista utópiával, semmint egy egészséges társadalom víziójával.
A jogos bírálatok ellenére a Fidesz identitáspolitikát célkeresztbe állító politikája végül visszafelé sült el. Ebből is látszik, hogy milyen óriási kockázatokat hordoz ez a téma: bárki pillanatok alatt az ítélőszéken találhatja magát. A Fidesz szavazótáborát is megosztó politikai ügyek ráadásul rövid időn belül halmozódtak egymásra, a képviselt álláspontok pedig még a hívek előtt is megkérdőjelezik a kormányzati kommunikáció hitelességét, valamint a miniszterelnök saját politikája iránti elkötelezettségét.
A csalódottság és az elégedetlenség egyik szembetűnő jelensége, hogy a kormánypárti lapok kommentszekcióiban a keményvonalas fideszesek is háborogtak az utóbbi időben. „Hiába kreáltok alternatív valóságot, ezt már nekünk se tudjátok eladni. Semmi érdekérvényesítés nem történt.” „Az adófizetők jobb, ha nem tudják, hány milliárd euróba került nekünk ez a csodás Orbán-siker” – szóltak az elégedetlen hangok a svéd NATO-csatlakozás ratifikálása kapcsán. „A miniszterelnök kiharcolt 50 milliárd eurót Ukrajnának az EU-adófizetők pénzéből. Mégpedig háborúra. Ezt hívják arcvesztésnek.” „Ezért küldtük vissza a nemzeti konzultációt? Még egyszer biztos nem töltöm ki, és a Fideszre se szavazok többet!” – vélekedtek mások az Ukrajnának szánt segélycsomag kapcsán, hogy csak az enyhébb hangvételű hozzászólásokból szemezgessünk.
Pedig ha valami, akkor a nemzeti konzultáció eddig valóban fontos eleme volt az orbáni hatalomtechnikának, hisz arra a populista alapelvre épült, hogy a nép és vezére között minél közvetlenebb kapcsolatot kell megvalósítani, kikerülve ezzel az intézményeket és a képviseleti rendszert. Az elmúlt évtizedben hiába hívta fel a figyelmet számos kommunikációs szakember arra, hogy a konzultációk tele vannak hamis dilemmákkal és érvelési hibákkal – azaz a felkínált válaszok nem valódi választási lehetőségek – sokan mégis visszaküldték a kérdőíveket.
Ezúttal azonban meglehet, hogy eltört valami, és mintha egyre többeknek kezdene derengeni, hogy ez az egész csak szemfényvesztés.
Holott a lényeg sokak számára még így is rejtve marad: a nemzeti konzultáció nemcsak egy demagóg technika vagy a korábban már eldöntött kormányzati irányvonal utólagos legitimációja, hanem része annak az eszköztárnak is, amivel a Rogán Antalhoz köthető kommunikációs gépezet permanens módon valósítja meg az úgynevezett irányított projekciót. A politikai pszichológia világa ez, melynek sokáig Habony Árpád volt az egyik éceszgébere, aki ahhoz hasonlóan mozgatta a háttérből a szálakat, mint Oroszországban Vlagyiszlav Szurkov, Putyin „bábmestere”.
A pszichológia régóta ismeri a projekció jelenségét, ami nem más, mint érzések, komplexusok, tudatalatti képek kivetülése a külvilág szereplőire – mindez akaratlan működési mechanizmusa mind az egyéni, mind a kollektív tudatalattinak. A politikai kommunikáció azonban egyre rafináltabb és hatékonyabb módon irányítja az emberek projekcióit a politika által démonizált személyekre, csoportokra: a fő cél, hogy a választók frusztrációi, elégedetlensége ne a kormányzati politika felelőseire – azaz a saját vezetőikre – irányuljanak, hanem kipécézett bűnbakokra.
Az elmúlt hetek fejleményei azonban nemcsak a politikai kommunikáció, hanem Orbán Viktor karizmatikus legitimációja szempontjából is fontos kérdéseket vetettek fel. A karizmatikus személy és a hívei között ugyanis tudatalatti kapcsolat áll fent, s minél inkább hisznek valakiben, a karizmatikus személyben annál nagyobb pszichikus erők összegződnek. Mindennek hátterét részben az a politikai teljesítmény adja, ami kivívja a hívők elismerését, s a fideszes keménymag-tábor valóban úgy véli, hogy vezérüknek különleges képességei vannak. A miniszterelnök hatalmának tehát a hit és az abból fakadó karizma az egyik fundamentuma. Amennyiben azonban az elvárások rendre nem teljesülnek, a hívek elkezdenek csalódni, a karizma fokozatosan halványodni kezd, ami akár a politikai legitimáció elvesztéséhez is vezethet.
Bár az aktuális közvélemény-kutatási adatok még váratnak magukra, előzetes adatok már vannak, melyek azt mutatják, hogy a Fidesz százalékpontokban mérhető támogatói bázist veszített az elmúlt hetekben. Ez pedig csupán a kisebbik baj a kormánypárt szempontjából, hiszen a korábban leszakadó peremszavazókat hatékony kampánnyal, pénzügyi ösztönzőkkel általában vissza lehetett szerezni. Ezúttal azonban nemcsak a kevésbé elkötelezett peremszavazói rétegek érintettek, hanem azok a törzsszavazók is, akik érték- és ideológiai alapon elkötelezettek – magyarán szólva azok, akik eddig őszintén hittek Orbán Viktorban és az általa képviselt politikában.
A miniszterelnöknek egy szerencséje van, bár az elég döntő jelentőségű: Magyarországon továbbra sincs komolyan vehető, egységes ellenzéki erő, ami képes lenne hiteles alternatívát felmutatni a kormánypárttal szemben.
Bár a kegyelmi ügy kapcsán kialakult botrány első szakaszában az ellenzék és a kormánykritikus média egész ügyesen uralta a politikai napirendet, az elégedetlen tömegeket végül nem az ellenzéki pártok, hanem a Hősök terére szervezett influenszertüntetés csatornázta be. A tendencia pedig továbbra is az, hogy a Fidesztől eltávolodó szavazók a párt nélküliek és bizonytalanok egyre növekvő táborát gyarapítják, amely immár a legnagyobb társadalmi csoport az országban. Érzékelhető volt ez a vasárnapi ellenzéki tüntetésen is: a demonstráció erőtlen volt, csupán néhány ezer fő jelent meg a szokásos paneleket puffogtató ellenzéki politikusok előtt.
Az ellenzéki szavazók oly régóta reménykednek, hogy valaki végre ledobja a NER-re a politikai atombombát, hogy talán észre sem vették, hogy 2024 februárjában ez megtörtént. Csak épp egy dolog hiányzik a továbblépéshez: az az ellenerő, ami ki tudná használni a történésekben rejlő potenciált.
A szerző politikai tanácsadó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: „ 99%-ban nemet a fegyverek küldésére – Ne táncoljunk, ahogy Brüsszel fütyül” feliratú plakát 2024. február 6-án. Fotó: Kisbenedek Attila / AFP)