Sosem volt erősségünk, hogy a történelmi összefüggésekből következtetéseket vonjunk le. Kimondva-kimondatlanul az a tendencia, hogy a múlt ismerete kevésbé fontos, mint például lépést tartani a technológiai fejlődéssel. Ebből a megfontolásból a történelemoktatás is inkább csak megszokásból szerepel a tantárgyak között, és a legtöbb diák számára a történelem csupán az évszámok, és események kusza, porlepte halmaza.
Az én történelem tanárnőm azonban azok közé a fehér hollók közé tartozott, aki nem az évszámokra, nem az eseményekre, hanem az összefüggésekre, és a következtetésekre helyezte a hangsúlyt. Az első történelemórán a füzetbe egy Cicerónak, mások szerint Arisztotelésznek tulajdonított idézetet írtunk fel; „A történelem az élet tanítómestere”. Talán ennek köszönhetően jómagam ugyanolyan fontosnak tartom, hogy a szédületes iramú technológiai fejlődést próbáljam követni, mint azt, hogy a megtörtént dolgokból levont tanulságokat, a jövő érdekében, iránytűként használjam a jelenben.
Elborzaszt, ha arra gondolok, hogy amikor a mesterséges intelligencia már nemcsak kopogtat az ajtón hanem a küszöböt is átlépte, mekkora tér marad számunkra a történelmi eseményekből levont önálló következtetésekre? Hová vezet, ha már most sem vesszük a fáradságot, hogy visszapillantva képesek legyünk értelmezni a ma zajló eseményeket? Hová vezet, ha a terepet ezen a téren is átengedjük majd egy olyan entitásnak, amely a fejlesztők és a gazdasági szereplők szűk, és zárt köréből ránk szabadulva a szuperobjektivitás látszatával mindent értelmezni akar helyettünk?
Bár az AI a jövő, és egyik kedvenc témám, most térjünk vissza inkább a múltból levonható tanulságokhoz, mert azoknak is a jövőbe kellene mutatniuk.
Van egy konkrét esemény, melynek során egy államfő, és egy igazságügyi miniszter lemond. Próbáljuk ezt körüljárni. A lemondás oka felelősségvállalás. Két nő vállalja a felelősséget egy hibás döntésért. A hibás döntés az volt, hogy egy pedofíliáért elítélt igazgató védelmezője, és ezért cinkosa elnöki kegyelmet kapott. Még mindig nem tudjuk, talán nem is fog kiderülni, mi volt a döntés mélyebben rejlő oka. Van egy harmadik személy is aki egyik hivataláról lemond, mert lemondatják, egy püspök, egy férfi. Ő nem vállalja a felelősséget, mert vonakodva, csak egyik tisztségéről, és nem is önszántából mond le, mint a másik két felelős. Szembetűnő, hogy a balhét két tehetséges, okos nő viszi el. Két bátor nő. Két nő. Pedig a tehetséges nő hiánycikk a magyar politikai életben. Ha kizárólag a divatos kvótaszellemhez igazodnék, azt mondanám, a nő hiánycikk a politikában. De nem mondom, mert úgy gondolom, nemtől függetlenül tehetséges vezetőkre van szükség.
Kérdés azonban, miért éppen két tehetséges nőnek kellett távoznia, mikor a minisztériumok és a pártok vezetősége hemzseg a közepes képességű férfi kollégáktól?
Persze ugyanúgy megkérdezhetném, általában miért csak közepes képességű nők tűnnek fel a politikai életben? És ha végre van kettő aki tehetséges, miért pont ők lesznek vezéráldozatok?
Menjünk tovább. Bár van két ember, aki felelősséget vállal, lemond, a Hősök terét mégis ellepik a tüntetők. Az influenszerek elefántcsont tornyaikat elhagyva a népet, és benne az ellenzéket is megszólítva a virtuális térből a fizikai valóságba lépnek. Mert elegük van. Megértem, sőt örülök neki, hogy a virtuális tér egy idő után az influenszerek számára is csak kényszerzubbony. Ez egészséges reakció, és annak a jele, hogy a világ még nem irányítható csupán a virtuális térből. Kérdezem azonban, Azahriah és a többiek elgondolkoztak-e például az imént felvetett kérdésen a nőkről, meg a felelősségvállalásról? Vagy tudják-e, hogy a pedofília, akármennyire is durván hangzik, nem olyan régen szinte még elfogadott volt? El tudják-e helyezni a pedofília problematikáját azon az ideológiai, és etikai térképen, amely a közelmúlt történelmét formálta?
Ha pedofíliáról beszélünk, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az ókori görögöknél és rómaiaknál természetesnek számított, hogy egy felnőtt szexuális kapcsolatra lép egy éretlen fiatallal, vagy gyermekkel. Más korokban és kultúrákban is jelen volt, illetve van a felnőtt és gyermek között létesített szexuális kapcsolat. Az arab kultúrában például még ma sem ritka a gyermekházasság, vagy Afganisztánban a felnőtt férfi, és fiatal fiú szexuális kapcsolata.
A kereszténység teljesen más alapokra helyezte a szexualitáshoz való viszonyt. A keresztény etika szerint egyedül egy felnőtt férfi és nő között lehet szexuális kapcsolat, és az is csupán a házasság intézményén belül. Mindez nem jelenti azt, hogy a pedofília, mely egy mentális betegségnek minősül, megszűnt volna a kereszténységgel. Mint a többi mentális betegség, ez is fellelhető minden társadalomban, sőt, az egyházon belül is rendre előfordulnak efféle szexuális visszaélések. Ugyanakkor a keresztény gyökerű kultúrkörben, és az erre épülő konzervatív értékrendben nem elfogadott, szégyellni való a gyermekek szexualitásával való visszaélés. Ez a szemlélet szinte töretlenül tartotta magát évszázadokon át, sőt ma jogi következményekkel jár, és büntetendő kategóriába tartozik a pedofil kapcsolat.
Voltak azonban kísérletek arra, hogy elfogadottá tegyék pedofíliát. Pandóra szelencéjét az 1968-as párizsi diáklázadás nyitotta fel. A kezdetben a tekintélyelvűség, és a mostoha egyetemi oktatási viszonyok ellen protestáló diákok megmozdulása tömeges anarchizmusba csapott át, melynek feltételezett okait most nem kívánom boncolgatni. A diákok, és a velük szimpatizáns munkás tömegek egymástól nagyon eltérő követeléseiből is csak a témánk szempontjából fontosakat emelem ki.
A fiatalok elviselhetetlenül archaikusnak találták az érvényes erkölcsi normákat és a tekintélyelvűséget, ezért polgárpukkasztó, és radikális szlogenjeik mögött kitapintható volt a francia társadalom provokálására és felrázására irányuló szándék.
Gyakorlatilag mindent megkérdőjeleztek. Az intézményrendszereket, a családot, iskolát, egyházat, pártot, szakszervezetet, nemet, nemzetet, minden hierarchikus struktúrát.
A mozgalom szellemisége az USA-ra és gyakorlatilag minden európai országra átterjedt. A kétpólusú világ, a vietnami háború, a békevágy, és a felháborodás, hogy a kapitalizmus az embert a reklámok és a média által manipulált „egydimenziós”, lénnyé degradálja, melynek egyetlen feladata a fogyasztás, mind közrejátszottak a meglévő, kapitalista rend elleni lázadáshoz (ld. Herbert Marcuse: Egydimenziós ember). Mivel a kapitalista rend megkérdőjelezéséről volt szó, nyilvánvaló, hogy az ideológiai háttérben különféle marxista, anarchista és egzisztencialista hatások is szerepeltek. A szovjet típusú kommunista diktatúrát ugyan elvetették, de baloldali értelmiségi körökben nagy kultusza volt Mao Ce-tungnak, Ho Si Minh-nek, Fidel Castrónak és „Che” Guevarának.
A francia teoretikusok, Deleuze, Guattari, Foucault konstruktivizmusa a hatvanas években megjárta az amerikai kampuszokat, majd visszatért Európába. Többé semmi sem volt természetes, mindent társadalmi konstrukciónak tekintettek, ami számukra egyben Sartre egzisztencializmusát is igazolta. Nőnek nem születünk, hanem azzá válunk, vagy nem. Férfinak nem születünk, hanem azzá válunk, vagy nem. Franciának, hollandnak, németnek nem születünk, hanem azzá válunk, vagy nem.
1968-ig nyúlnak vissza olyan, mára meghatározó törekvések mint a környezetvédő zöldmozgalmak, a faji-és nemi kisebbségek jogait előtérbe helyező aktivizmus, valamint a hagyományos családmodell, illetve a nemzetállamok szükségességének megkérdőjelezése. 1968-ban talált egymásra a marxista gyökerű baloldaliság, és a liberalizmus.
1968 olvasztótégelyében izzott az individuum szabadság utáni vágya. A szexualitás sokféleségének megélése a szabadság jelképe lett, és ez az értelmezés a mára is kihat. A vietnami háború árnyékában a „szeretkezz, ne háborúzz” jelszó, vagy John Lennon és Yoko Ono szinte a nyilvánosság előtt zajló szexuális élete szimbolikus jelentőséget nyert. A nemiség megélésének korlátlan szabadsága azonban a pedofília legitimitásának kérdését is a felszínre hozta.
1968 vezéralakjai közül többen is a gyermekek „szexuális felszabadítását” szorgalmazták, sőt a mára zölddé vált hatvannyolcasokat az a vád is érte, hogy a pedofília elfogadtatása akkoriban politikai programjuk része is volt.
Daniel Cohn-Benditnek a diáklázadás egyik ikonikus alakjának, később az Európai Parlament zöldpárti képviselőjének óvodában szerzett pedofil élménybeszámolói ismertek. Mivel a nyolcvanas évek végétől a gyermekek szexuális zaklatása már nagyobb visszatetszést keltett, Cohn-Bendit utólag tagadta az általa korábban leírt jeleneteket.
Hatvannyolc hozadéka volt a törvényhozásnak 1977-ben benyújtott petíció is, amelyben francia baloldali, illetve liberális értelmiségiek azt követelik, hogy a szexuális aktusba való beleegyezést az addigi tizenöt évről még alacsonyabbra szállítsák le. Az aláírásgyűjtést három, kislányokat molesztáló férfi védelmében kezdeményezték, hogy ügyükben kedvezőbb döntés szülessen. Az aláírók között ott van többek között Michael Focault, Roland Barthes, Jacques Derrida, Jaean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir neve is.
Focault ugyan a posztmodern gondolkodás egyik legkiválóbb alakja, de etikai szempontból valószínűleg nem tartozik a legnagyobbak közé. A francia–amerikai esszéista, Guy Sorman állítja, hogy Foucault a hatvanas évek végén vélhetően rendszeresen pedofil szexuális kapcsolatban volt 8–10 éves gyerekekkel Tunéziában. Foucault pedofil hajlamával állítólag tisztában volt már akkor is a francia szellemi élet, ám ennek soha nem lett semmilyen következménye.
A német Helmut Kentler pszichológia professzor a hatvannyolcas szexuális forradalom szárnyán emelkedett a gyermekek szexuális nevelésének megkérdőjelezhetetlen szakértőjévé.
Kentler nézetei elméletben és gyakorlatban is ösztönzik, és pozitívnak tartják a pedofil kapcsolatot.
Különös, hogy a professzor negyven évig köztiszteletben állt, és tevékenysége csak halála után váltott ki hatalmas felháborodást. Kentler „a jellemfejlődés egy lehetséges útjának látta a fiatalkorúak számára az idősebbekkel folytatott párkapcsolatot, egyfajta örömalapú szocializációs tanulási folyamatnak, amelyből mindkét fél egyaránt profitálhat.” (Krusovszky Dénes: Haláláig köztiszteletben)
Elméletét a gyakorlatba is átültette. Éveken keresztül nehéz sorsú gyerekeket helyezett el ismeretlen pedofil nevelőapáknál. Bár tevékenysége nem maradt titokban, és bár szakmai körökből több támadás is érte, a hatvannyolc szellemében működő hatóságok nem léptek, így nyugdíjazásáig zavartalanul kísérletezett kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekeken. „Minderről a berlini vezetés ifjúságügyi osztálya nem hogy tudott, de támogatta is, a programba bevont nevelőapák pedig egy elit pedofilhálózatként működtek, – egyetemi tanárok, értelmiségiek, kutatók is részt vettek benne.” (Krusovszky Dénes: Haláláig köztisztelletben)
A Kentler akták feltárása, melyeket Sandra Scheeres berlini ifjúságügyi szenátor ma hátborzongatónak nevez, 2015-ben kezdődött meg. A Kentler kísérlet számos áldozata tesz tanúbizonyságot a szexuális erőszakról, a fizikai és lelki terrorról, melyet gyermekként elszenvedett.
De mi köze mindennek Novák Katalinhoz, Varga Judithoz, Azahriahhoz, meg a Hősök terén tüntetőkhöz?
1968-ban egy szellem szabadult ki a palackból, ahova nem lehet csak úgy visszatuszkolni.
Ami megtörtént, megtörtént és ennek a lázadásnak természetesen pozitív hozadéka is volt. Feje tetejére állítani a világot azonban egyetlen eszme nevében sem érdemes. Több lesz a kár mint a haszon, a hasznot ráadásul nem az átlagember szokta lefölözni. A gyereket sem érdemes azonban kiönteni a fürdővízzel együtt. Érdemes mérlegelni, mit adott, és mit vett el tőlünk ez a történelmi időszak. Úgy tűnik, a mérleg készítésben például Svédország előbbre jár hazánknál.
1968 szellemi öröksége velünk marad. Hibáiért azok, akik ezt az örökséget ránk hagyták, sem akkor nem vállalták a felelősséget, sem most nem vállalják. Korábbiakban szó esett róla, hogy pedofília az ókor óta létezik, de a kereszténységre épülő kultúrkörben 1968-ig fel sem merült, hogy az elfogadott legyen, hogy az olyan jó, hogy akár jogilag is életünk részévé tehetnénk.
A sors iróniája, hogy most két olyan ember vállalt felelősséget azért, hogy egy pedofil cinkosa kegyelmet kapott, akinek elvei meglehetősen távol állnak a szexuális forradalom „vívmányaitól”. A sors iróniája, hogy a Hősök terén a gyermekek védelmében gyülekezők nyílt kapukat döngetnek, ráadásul lepkehálóval próbálnak befogni egy még 1968-ban kiszabadult szellemet. A sors iróniája az is, hogy Daniel Cohn-Bendit aki diákvezérként még azért is küzdött, hogy a kapitalizmus az embert ne degradálja a reklámok és a média által manipulált „egydimenziós” lénnyé, melynek egyetlen feladata a fogyasztás, később a kapitalista társadalom intézményrendszerének részeként szolgált az Európai Parlamentben. És, hogy a fejekben még nagyobb legyen a káosz, a sors iróniája, hogy a kapitalizmus ma is él és virul, felült az 1968 óta száguldó vonatra, ahol továbbra is dübörög a fogyasztás, és amelynek utasai a manipuláció túszai.
A szerző Svédországban élő író, költő, műfordító.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Tüntetés a Hősök terén 2024. február 16-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)