„Visegrád él, Visegrád fontos” – hangzott el Orbán Viktortól február 27-én Prágában, miután találkozott a cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák kormányfő. Érthető, hogy bizakodóan igyekezett fogalmazni a magyar miniszterelnök, de a tényleges helyzet sajnos nem ez: Visegrád fontos, de nem él. A közép-európai országok együttműködése újra üres formalitássá vált, hiszen a mostani prágai találkozón is elmaradt a közös fellépés. Egyetlenegy fajsúlyos politikai ügyben sem sikerült egységes álláspontot kialakítani. Nincs tehát most olyan közös érdek, ami megalapozná e négy ország együttműködését.

Pedig lenne értelme az együttes akaratnak. Az Orbán-kormánynak 2010 után kézzelfogható külpolitikai sikereként jelent meg a V4-ek koordinációja, amelyben Magyarország meghatározó szerepet játszott. Örömmel nyugtáztam ezt az eredményt, hiszen régóta fontosnak tartom a Közép-Európa-gondolatot, és biztos vagyok benne, hogy számtalan történelmi, gazdasági és kulturális szál köt össze minket. Bibó Istvánnal, Czeslaw Milosszal, Milan Kunderával, Vacláv Havellal és Göncz Árpáddal együtt meggyőződésem, hogy létezik olyan sajátos identitás, amely csak erre a régióra jellemző. Egy államot alkottunk valaha Osztrák–Magyar Monarchia néven, és mindannyian szenvedtünk Moszkva elnyomásától, amely a kommunizmus köntösében jelentkezett.

Miniszterként éreztem én is a 90-es évek derekán, majd a 2000-es évek második felében, hogy az udvariassági gesztusokon túl szinte lehetetlen fontos, konkrét ügyekben megállapodni a partnereinkkel. A csehek a nyugat részének szeretnék látni magukat, és sokszor ballasztnak tekintik a „közép-európázást”. A lengyelek nagyhatalomként tekintenek önmagukra és az USA-t tartják elsődleges partnerüknek. A szlovákok pedig gyanakodva méregetik a magyarokat és a cseheket egyaránt. Időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mindenkiben megérlelődjön az a gondolat, hogy nemcsak közös múlttal rendelkezünk, hanem léteznek közös érdekeink is. Ráadásul együtt sokkal többet tudunk elérni, mint külön-külön. 

Ehhez az kellett, hogy a lengyel–magyar tengely működjön, a két ország közös állásponton legyen néhány fontos kérdésben. A csehek hol ímmel-ámmal, hol pedig lelkesebben, de csatlakoztak a tempót diktálókhoz, és ekkor már a szlovákok sem szerettek volna lemaradni. Így sikerült közös álláspontot kialakítani például a migrációval kapcsolatban. Az Európai Unión belül erőcentrumként kezdett működni a V4, amire jó például szolgált a Visegrád–Izrael-találkozó is. Ennek a régió szerepét erősítő folyamatnak vetett végett az ukránok ellen elkövetett orosz agresszió, amely felszámolta a magyar–lengyel hajtóerőt. Hiába a négy ország gazdáinak maguktól megszervezett közös fellépése a piacainkra ellenőrizetlenül beáramló ukrajnai mezőgazdasági termékek ellen, az ősszel megválasztott lengyel miniszterelnök, Donald Tusk nem akart semmilyen közös állásfoglalást ezen a területen sem. Érthető, hogy a magyar kabinet vezetője optimistán igyekszik nyilatkozni az eszmecsere után, de látható az is, hogy a korábbi politikai befolyás jelenleg nem állítható vissza. Az az elszigeteltségünk és magányunk, amely a nemzetközi porondon évek óta sújt minket, sajnos folytatódik.

A Robert Fico vezette szlovák kormány retorikailag partnere Orbán Viktornak, de amikor a tettekre kerül a sor, akkor a másik oldalon találjuk őket (lásd az Ukrajnának szánt 50 milliárdos uniós segélycsomag ügye). A múlt héten a Recep Tayyip Erdogan által vezetett Törökországban tárgyalt a magyar miniszterelnök vezette delegáció. Abban a Törökországban, amely állam velünk együtt halogatta a svéd NATO-csatlakozás támogatását, majd amikor az Amerikai Egyesült Államokkal megállapodtak a jelentős mennyiségű katonai repülő megvásárlásáról, akkor az álláspontjuk megváltoztatásáról nem tartották fontosnak az egyeztetést Magyarországgal. (A törökökhöz kapcsolódik az az egy héttel ezelőtti parlamenti döntés, amit hazánk minden ígérete ellenére utoljára hozott meg a NATO-tagállamok közül, és amellyel végre támogatta Svédország tagságát a katonai szövetségben. A huzavona kárt okozott Magyarországnak, csorbát szenvedett a szavahihetőségünk és nem tudtunk elfogadható magyarázatot adni az akadékoskodásra. A kormány igyekezett menteni a menthetőt, és a svéd miniszterelnök segítségével úgy állította be a végső döntést, mintha a halogatásunk eredményeként vehettünk volna újabb 4 darab Saab Gripen vadászgépet. Ez természetesen nem fedi a valóságot, hiszen egy ilyen üzlet megkötése többéves előkészítést igényel. Az új gépek beszerzéséről már 3 éve tárgyalások folynak, és fel sem merült az a szempont, hogy esetleg ne akarnának nekünk harci gépeket eladni a skandinávok. Egyébként jó, hogy bővült a magyar légierő, de még így is alacsony a létszáma.)

Az uniós választások után esélyes a hazai kormánypárt tagsága az Európai Konzervatívok és Reformerek Pártjában, ami kifejezetten hasznos lenne. Érdemes persze felidézni, hogy Bokros Lajos egykori pártcsaládja azonnal befogadta volna az Európai Néppártot elhagyó Fideszt 2021-ben, amikor két év felfüggesztés után kiléptek. De a hibás döntéseket tovább szaporították és abba a hamis illúzióba ringatták magukat, hogy majd létrehoznak egy önálló, nagy frakciót, szétszakítva a Néppártot és más tömörüléseket. Nem így lett, és most már jóval nehezebb ide is bekerülni. Akkor tárt karokkal fogadták volna őket, ma gyanakodva méregetik, várakoztatják a hazai legnagyobb kormánypártot. Ugyanis a barátok és szövetségesek a nemzetközi porondon nem csak külpolitikai sikereket jelentenek, hanem gazdasági fejlődést és biztonságot, ami a nehezebb időkben különösen fontos.

Indokolt tehát, hogy rémálomszerű évkezdetről beszélt a magyar miniszterelnök az évértékelőjében, ahogy legutóbbi cikkemben utaltam rá. Nos, az aktuális rémálmot okozó kegyelmi botrányt sikerült kezelni, de a nehézségek folytatódnak. A kialakult súlyos válsághelyzetet a Fidesz gyorsan és hidegvérrel rendezte el, persze veszteségeket szenvedve. A távozó Novák Katalin helyébe Sulyok Tamást, az Alkotmánybíróság elnökét választotta köztársasági elnöknek. Varga Judit egykori igazságügyi miniszter helyébe pedig Deutsch Tamást EP-listavezetőnek. Ezek a lépések biztonsági megoldásnak tekinthetőek. Várat viszont magára a gazdasági fellendülés, pedig az ország nagyon megszenvedte azokat a hibákat (túlköltekezés), amiket a választások előtt és után a kormány elkövetett, és aminek eredményeként uniós rekorderek lettünk inflációban, recesszióba került a gazdaság, felborult a költségvetés egyensúlya és csökkent a jövedelmünk, életszínvonalunk. Sajnos a bizakodások ellenére a tavalyi nemzeti össztermék- (GDP) adatok a várakozásnál rosszabbak lettek, így soha nem fordult még elő 1995 óta – amikortól a mostani módszertannal mérnek –, hogy tartósan ilyen gyengén teljesítsen Magyarország. Közben már a nyilvánosság előtt is eszkalálódott az a vita, amely éles szembenállást tükröz Matolcsy György Nemzeti Bank-elnök, Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter és Varga Mihály pénzügyminiszter között. A Nemzeti Bank elnöke szerint a termelékenység emelésével és a versenyképesség fokozásával kell a növekedést elérni, és hibás a kormány politikája, amely a fogyasztást állítja a középpontba. Ezért szerinte elsősorban Nagy Márton a felelős. Ráadásul egy friss elemzés szerint míg 2010-ben 45,3 százalékkal voltunk fejlettebbek Bulgáriánál, az EU legszegényebb államánál, addig mostanra ez a különbség 23,3 százalékra olvadt. A balkáni ország rohamléptekkel közelít felénk, ami újabb rossz hír a hazai gazdaságpolitikának, de leginkább nekünk, magyar polgároknak.

És hogy a rémálom folytatódjon, érkezett a múlt héten a friss demográfiai adat, amely szerint az idén januári születések száma 12 százalékkal marad el a tavalyitól, és ez a mutató még sohasem zuhant ilyen mélységbe Magyarországon. Egyre világosabb tehát, hogy annak a családpolitikának a sikerességéhez, ami a magyar kormánypárt tevékenységének az egyik fundamentuma, az eddigiekhez képest másra is szükség lenne. Felívelő gazdaság, jó minőségű oktatás és egészségügy, a jövőben és egymásban bízó emberek, az együttműködésre épülő közhangulat segíthetné az eredményességet. A Fidesz erénye, hogy felismerte azt a demográfiai katasztrófát, ami hazánkra leselkedik, és cselekedni is kezdett ellene.

A héten a bolgár példa megint rávilágított arra, hogy nem tudjuk elég jól felhasználni azokat az esélyeket, amelyek megnyíltak az elmúlt évtizedekben a számunkra. A népességi vészjelzés pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az országunk jövőjét befolyásoló nagy kérdésekben szükség lenne nemzeti konszenzust kialakítanunk, különben nem leszünk sikeresek.

Korábban javasoltam, hogy az uniós pénzek felhasználása ügyében tegyünk kísérletet a közös gondolkodás megteremtésére. A másik terület, ahol szükség lenne a politikai oldalakon átívelő együttműködésre, az a demográfiai válság kezelése, a családpolitika. Akkor fogjuk tudni kihasználni a lehetőségeinket, akkor tudunk vonzó perspektívát nyújtani a felnövekvő generációknak a saját hazájukkal kapcsolatban, ha képesek leszünk néhány alapkérdésben közösen gondolkodni.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor magyar, Petr Fiala cseh, Donald Tusk lengyel és Robert Fico szlovák (j–b) miniszterelnök a visegrádi négyek kormányfőinek prágai csúcstalálkozóján tartott sajtótájékoztatón 2024. február 27-én. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Benko Vivien Cher / MTI)