All-in tette fel a téteket Orbán Viktor az idei amerikai elnökválasztáson: a szuverenitására oly kényes fideszes miniszterelnök ma ismét együtt parolázik a példaképszerűen csodált Donald Trumppal, akit a diplomáciai nyíltságon is túl látványosan támogat a magyar kormányfő, és akivel reméli, hogy jó lóra, vagy – akkor már a republikánusok totemállatát megidézve – jó elefántra tett.

Orbán és Trump duója egyébként olyan, mint a hídon átmenő, viccbéli kisegér és elefánt, amely közül előbbi büszkén kérdezi az ormányost: hallod, hogy dübörgünk?! Nehezen megválaszolható kérdés, hogy mi lesz az egyre törékenyebb nemzetközi világgal, és mi lesz benne – a Trump számára sajnos marginális jelentőséggel bíró – Magyarországgal, ha az exelnök ősszel visszatér. Leginkább azért, mert (milyen abszurd) Trump egyetlen biztos pontja az, hogy kiszámíthatatlan.

A világ nem fekete-fehér. Tele van átmenetekkel és árnyalatokkal, és legyünk őszinték, sokszor ettől izgalmasabb, ettől szebb az egész. Még akkor is, ha a kormányzati propaganda megállás nélkül azt sulykolja, hogy minden az, és aki nem hófehér (közös hazánk esetében narancs), az nyilván nem lehet más, mint szutykos koromfekete. Hozzá kell tenni, hogy ez a fajta fekete-fehér mentalitás nem kizárólagosan a kormányoldal sajátja (bár tényszerűen ők fejlesztették tökélyre a technikát), szorgalmas és egyre ügyesebb követőik vannak a jelenlegi ellenzék soraiban is. 

A dolgok végtelenségig történő leegyszerűsítése már a belpolitikai kérdések elemzésénél sem fér bele az én személyes politikai ízlésembe és meggyőződésembe, de ezt fokozottan értelmezhetetlennek tartom a külpolitikai kérdések kapcsán. Az ottani történések ugyanis még annyira sem írhatók le a jók és rosszak küzdelmeként. Példaként hadd említsem meg az egyszeri fideszes rácsodálkozását arra, hogy az általuk eddig istenített PiS (a nemrég megbukott illiberális lengyel kormánypárt), a török elnök Erdogan, a minden szempontból őrültnek látszó új argentin elnök Milei, vagy a korábban Orbánt mentorként követő, majd tőle részben elforduló olasz miniszterelnök Meloni milyen távol van az ukrajnai vagy az izraeli háborúval kapcsolatos fideszes felfogásoktól. Persze az európai baloldal sem mindig tudja hova tenni Brazília szintén fura meggondolatlanságokra hajlamos balos elnökének, Luiz Inácio Lula da Silvának a megszólalásait. 

és így elkerülhető lenne, hogy szalagcímszerűen vegyünk egy „Orbán barátai” feliratú kalap alá lengyel szélsőjobboldaliakat szlovén konzervatívokkal, cseh liberálisokkal, szlovák szociáldemokratákkal, vagy épp Kreml-párti szerbekkel, Izrael-barát argentinokkal és palesztinpárti törökökkel. Igen, a felsoroltakban az mindenképpen közös, hogy Orbán Viktor gazsulál nekik, de ennél több közös pontot azért kihívás találni.

Fokozottan nehéz lesz ezt a szabályt betartani a már hivatkozott, közelgő amerikai elnökválasztással kapcsolatban. Összefoglalom a fideszes interpretációt a kérdéssel kapcsolatban: „a demenciában szenvedő háborúpárti Joe Biden, ha néhanapján letalál a színpadról, azzal tölti napjait, hogy bevándorlókkal árassza el és ezzel tegye tönkre saját hazáját, fennmaradó idejében pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy tovább szítsa az egyébként is általa kiprovokált háborút Ukrajnában – de nix ugriburgi, semmi pánik, mert mindjárt jön Trump, aki Orbán Viktor nagybetűs barátja, és ez a derék férfi, ez az igazi apaidoll vasmarokkal fogja visszakormányozni az erkölcsi fertőben dagonyázó újhazát a normalitás talajára.”

Akit ez kielégít, az kérem, ne olvasson tovább, evezzen át kormánypárti felületekre vagy Megafon-profilokra, és ne rabolja saját idejét. Aki viszont velem együtt úgy érzi, hogy egészen egyszerűen szellemi igénytelenség ilyen instant magyarázatokat elfogadni bármivel kapcsolatban, annak hadd ajánljak egy pár további szempontot. 

Határozott álláspontom, hogy egy olyan törékeny időszakban, amikor újra háborúk dúlnak, gazdasági, szociális és környezeti válságok erősödnek, akkor konkrét életveszély olyan nagyhatalmi vezetőket választani, akik gúnyt űznek a kompromisszumból és akiknek lételeme a kiszámíthatatlanság. Olyan emberekre, vezetőkre van szükség, akiknek – hogy egy rendszerkompatibilis szerzőt, Ákost idézzek – „legdurvább fegyvere a békülésre képesség”. A NER azzal számol, hogy a téteket az amerikai ruletten Trumpra megtéve csak nyerni tudnak a végén, hiszen megannyi módon keresték már a kegyét az exelnöknek. Volt itt szokatlanul őszinte rajongói nyilatkozat Orbántól, a Trump ellenfelének számító jelenlegi elnök családjának rugdosása a kormány fontos miniszterei részéről (mert mi aztán nem szólunk bele más országok dolgaiba, istenuccse’), meg közpénzből is finanszírozott amerikai konzervatív bulikák üzletiesen számító, de ájult támogatása.

Határozottan állítom, hogy geopolitikai szempontból Magyarország kifejezetten rosszul jár, ha Trump költözik vissza a Fehér Házba. Számtalan alkalommal deklarálta, hogy számára Európa biztonsága és így a NATO is csak egy sokadrangú kérdés, ez ugyanis a „Make America Great Again” szlogenbe nem fér bele, vagy csak nagyon a feladatlista végén. Tegyük fel a kérdést, hogy Orbánéknak vajon miért érdeke egy, „a terjeszkedési ambícióit újra nyíltan hirdető Oroszországgal” (idézet a Fidesz utolsó írásos választási programjából) háborúban álló ország szomszédságában olyan nagyhatalmi vezetőt támogatni, aki huszadrangú kérdésként kezeli ezek szerint Magyarország biztonságát?

Európa és benne közös hazánk ugyanis – ne legyen kétségünk – igencsak rászorul az Egyesült Államok védelmére; köszönhetően elsősorban annak, hogy nincs egységes külpolitikája és (még) közös hadserege. Azért nincs, mert ezer törésvonal szabdalja, és ezeket a törésvonalakat az olyanok, mint a magyar miniszterelnök csak mélyítik, szélesítik és gyarapítják. Akik aztán örülnek is, ha térdre kényszerül saját szövetségük. 

A politikai szempont után hadd említsek meg egy beszédes személyiségjegyet is. Trump egy önjelölt, self-made macsóként pózoló figura, de valójában egy ezüstkanállal a szájában született úri fiú, aki rájött arra, hogy a választók egy részének ez az agresszív, odamondós, megalázós, kinevetős, zaklató stílus a vonzó. Hogy pontosan idézzem: „grab ‘em by the pussy.” (A megafonosok nyugodtan keressenek rá a Google-ben, hogy értsék.) Értem, hogy erre iszik az amerikai vendég, idehaza is látjuk a vak populizmus gerinctelen kiszolgálóit. De nem tudom, Ki hogy van vele, nekem végtelenül elegem van ebből a kivagyi, pökhendi stílusból. Tudom, hogy gólra megy a játék, és ameddig ezek rúgnak gólt, addig nincs mit magyarázni. Ugyanakkor az én meggyőződésem az, hogy

Ez ilyen suttyó ősember stílus, amit azért csak meghaladtunk már ennyi világégés után. Hogy einstand van, pubi. De azt se felejtsük el, hogy amikor Trump legutóbb elvesztette a választást és megbukott, akkor addig hergelte saját törzsközönségét, amíg azok megrohamozták a Capitolium épületét és szabályos embervadászatba kezdtek az épületben. Túl régóta nézem belülről a politikát ahhoz, hogy zsigerből diszkvalifikáljam a közéletből azokat, akik ilyen eszközökhöz nyúlnak, nemhogy azon drukkoljak, mikor nyomnak újra atomtáskát a kezébe.

Nem, ez a dolog nem fekete vagy fehér. Régi motoros vagyok a szakmában, de politikai szemtanúként sem állíthatom, hogy pontosan értem: a jelenlegi amerikai elnök, Joe Biden mit miért csinál vagy éppen mond. Nem vagyok biztos benne, hogy a jelenlegi elnök az egyetlen (demokrata) abban a hatalmas nagy országban, aki alkalmas arra, hogy az első számú vezetője és ekképp, a világpolitika egyik legmeghatározóbb szereplője és alakítója legyen. Abban sem vagyok biztos, hogy valóban a világvége érkezik el másnap, ha végül Trumpot választják elnöküknek az amerikaiak, de abban igen, hogy Donald Trump újbóli elnöksége csak kiszámíthatatlanságot és feszültséget fog hozni egy eleve törékeny világba.

Az amerikaiak életét nyilvánvalóan nem fogja megkönnyíteni, ha Trump beváltja ígéreteit például a megújuló energiaforrások elutálásával kapcsolatban, vagy ha tényleg végrehajtja az USA „legnagyobb kitoloncolási programját”, amivel nemcsak embertelen tettet hajt végre, de a Biden-érában egyébként feszesre hangolt munkaerőpiacon is komoly sebet üt. Tovább tágítva a képet: az amerikai gazdaságban is beláthatatlan kockázatot eredményez, ha beváltja a kínai importra kivetni szándékozott hatvanszázalékos vámot, vagy – maradva Kínánál – hirtelen ötlettől vezérelve mondjuk egyszer csak elismeri például Tajvan függetlenségét. Ezzel ugyanis újabb törékeny egyensúlyokat billent ki, ami életveszélyes helyzetet eredményezhet. (Eddig sem volt halogatható, hogy az EU végre önálló, független hatalmi játékos legyen a nemzetközi térben; erre akkor is szükség van, ha a demokraták maradnak hatalmon, de ha Trump jön, az uniós vezetőknek és a tagállamoknak elengedhetetlenül fel kell gyorsítania ezt a folyamatot!)

De, ahogyan az EU-ban is fordult a kocka, és kiismerték a NER főrészvényesének taktikáját, úgy Trump esetében is hamar belefuthatunk egy nagy elefántpusziba. Teljes tévedés azt gondolni, hogy egy olyan érzéketlen hangulatember, mint Donald Trump, nem fog egyetlen lépéssel átgázolni bármilyen kis közép-európai ország miniszterelnökén és komplett társadalmán, ha az aznapi érdeke úgy diktálja. Orbán Viktor boldog, hogy Trump megtanulta a nevét; bár igaz, hogy néha még összekeveri a török államfővel, de annyi baj legyen.

Viszont a Fidesz miniszterelnöke rendre olyanokkal barátkozik, akikben rövid távon sem bízhat meg, akikre nem számíthat biztonsággal. Akik jól dübörögnek, amikor megyünk át a hídon mellettük, de bármikor – akár véletlenül is – simán eltaposnak. Mert nem fognak lenézni a kisegérre. Éppen ezért, vessenek meg érte, de én idén ősszel a két feledékeny és néha összevissza beszélő idős bácsi közül inkább a jóságosnak szurkolok, nem pedig az erőszakoskodónak. Előbbi a kisebbik rossz a világnak.

A szerző az Európai Parlament szociáldemokrata képviselője, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump republikánus elnökjelölt és volt elnök a Coastal Carolina Egyetemen 2024. február 10-én Conwayben, Dél-Karolinában. Fotó: Win McNamee / Getty Images)