Szeretem Németországot. Nem egzotikus volta miatt, mint ahogy megszerettem például Kubát, Szíriát vagy Nepált. Németország számomra elsősorban barátokat, ismerősöket, újságíró és politikus kollégákat, egyszervolt diáklányokat jelent, lassan már sírokat is, ahol számomra kedves német emberek nyugszanak. És természetesen jelenti a német kultúrát, a tudást és a rációt, egy nagy nemzetet Európa közepén. Tizenhét éves korom óta sokszor jártam ott, keleten és nyugaton egyaránt, és ha Berlinben vagyok, már nemigen jut eszembe, hogy külföldön lennék. Sokféle németet ismertem, szélsőbalost, konzervatívot, neonáciból lett antifasisztát is, de még több olyat, akivel beszélgetve legfeljebb érintőlegesen jutott eszünkbe a politika. Ismerem a német múltat, jártam történelmi múzeumokban és egy KZ-lágerben is, de mélyen hittem, hogy ezt a szörnyű múltat a németség örökre eltemette magában.
Egy dolog soha nem jutott eszembe. Legvadabb fantáziámban sem tudtam volna elképzelni, hogy ezek a németek még egyszer harcba induljanak Oroszország ellen. Sem a keleti, sem a nyugati, sem az egyesült Németországban, egyetlen német emberben sem éreztem a leghalványabb jelét sem efféle gondolatnak, kósza gondolatkísérletnek. Amikor a Fal leomlása után újjáépítették a Reichstagot, az épület kupoláján meghagyták azokat a graffitiket, firkákat, amelyeket a szovjet katonák véstek a falba 1945 tavaszán. Ezek egy része trágár, másik része a németeket fenyegeti. Mély történelmi bölcsességre és alázatra vall, hogy mégis a helyükön hagyták őket. Így a mai német parlamenti képviselők a kupolába felnézve láthatják, honnan indult el Németország a béke útjára. „Nem gyengébbek, hanem erősebbek vagyunk tőle”, mondta Rita Süssmuth, a Bundestag egykori elnöke. Néhány, különösen durva feliratot azonban az orosz nagykövetség kérésére kikapartak, ami a jelképet még szebbé teszi.
Németország jóléte, nemzetközi megbecsültsége, demokráciaként való újjászületése a békére épül. És merjünk önzők lenni. Magyarország és Közép-Európa békéjét is az garantálja, ha Németország békében él keleti szomszédjaival, elsősorban Oroszországgal. Az Osztrák–Magyar Monarchia virágzását részben a német–orosz béke biztosította, míg a két hatalom egymás elleni háborúi hazánkat is tönkretették, súlyos területi és milliós emberveszteséggel. A huszadik század történelmi tragédiái után jogunk van elvárni, hogy soha többé ne legyünk felvonulási terep e két nagy ország hadseregei számára.
A két hatalom közé ékelve igen nyugtalanító azt hallani, hogy német politikusok és tábornokok nyíltan beszélnek az Oroszország elleni háborúról, orosz hidak és városok lerombolásáról.
Természetesen ugyanilyen nyugtalanító lenne, ha orosz katonák és politikusok tennék ezt, ennek azonban egyelőre nincs jele. Amennyiben mégis lenne, éppen azért vagyunk a NATO tagjai, hogy kollektíven védekezzünk egy orosz agresszió ellen. Ha a németek úgy érzik, hogy hadseregük és hadiiparuk gyenge, akkor fejleszteni kell azt. A pacifizmusból nem a háborús hangulatkeltésbe, hanem a NATO európai szárnyának a megerősítésére kell átváltani. Valóban baj, ha a németek túlságosan bíztak az oroszok békés természetében, de ezt nem kardcsörtetéssel, hanem hatásosabb védekezéssel kell helyreigazítani.
Németországot másfél éve az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantásával komoly támadás érte. Ezt azonban nem az oroszok, hanem Németország hű szövetségesei intézték a német energiaellátás ellen. Ha a németek túlteszik magukat rajta, legyen az ő dolguk, de az ukrajnai háború eszkalációja számunkra és annyi más nemzet számára is pusztító veszéllyel járna. A mai Németországnak az égvilágon semmi köze sincs a náci állam bűneihez, de a német múlt erkölcsi kötelezettséget és felelősséget jelent arra, hogy Németország a béke őre legyen Európa keleti felén és legalább ne élezze a háborús feszültséget.
„Der Russe muss sterben damit wir leben”, az orosznak meg kell halnia, hogy mi éljünk, hirdette egy német század táblája a megszállt Oroszországban. Ez a fénykép az archívumok mélyére került, remélhetőleg nincs német ember, aki ne undorodna még az emlékétől is. De az oroszok mégis legalább húszmillió, a második világháborúban elesett emberüket gyászolják. E háború emléke máig a soknemzetiségű orosz birodalom összetartó ideológiája, amely a nehézségeket és az autokrata rendszert is elviselhetőbbé teszi. (A Reichstag graffitijai közül arab betűsök is vannak, amelyeket muszlim szovjet katonák kapartak a falba.)
Vlagyimir Putyin bátyja és anyai nagyanyja is a náci megszállás áldozat lett, több családtagja a fronton halt meg. Ez persze nem mentség a döntéseire. De tetteit szükségszerűen determinálja, hogy országát és népét a családi emlékezeten belüli időben el akarta pusztítani a náci Németország. Nem kell ördögi agyafúrtság ahhoz, hogy az orosz propaganda a nyugati fegyverek Oroszország elleni bevetését és a katonai fenyegetést a honvédő háború meghirdetésére használja fel. Máris látható, hogy míg az ukrán tájékoztatás hallgat a saját halottairól, addig az orosz politika a híradásokban, helyi és iskolai megemlékezésekben, szoborállításokban és popslágerekben dicsőíti az ukrajnai háborúban elesett orosz katonák emlékét.
E hőskultusz egyre természetesebben épül rá az antifasiszta háború máig erős hagyományaira. Ami sajnos egyáltalán nem csak az oroszok ügye. Könnyen előkészítheti az orosz közvéleményben a háború eszkalációjának a jogosságát, sőt, a szükségességét.
Ukrajnát ma még meg lehetne menteni a teljes pusztulástól, Európát és a világot pedig egy még súlyosabb, akár nukleáris háborútól. Ha a Nyugat biztonságát harminchárom éven át nem fenyegette Ukrajna semlegessége, akkor most sem kell rettegni tőle. Olyan békemegegyezés felé kell segíteni, tolni az ukrán vezetést, amely garantálja a független, semleges Ukrajna létét az etnikai arányoknak nagyjából megfelelő új határok között. Elfogadná ezt Oroszország? Tessék tárgyalni vele, erre való a hagyományos és a titkos diplomácia. Ennek kezdeményezésében kell élen járnia Berlinnek a történelmi múltja és földrajzi helyzete miatt. Németország ma gazdaságilag és politikailag gyengébb állam, mint amilyen adottságai alapján lehetne. Biztos vagyok benne, hogy ha a békemisszió motorjává válna, akkor dinamizmusa és tekintélye is újjá születne.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Emberek az utcán a Reichstag közelében, amely jelentős károkat szenvedett a második világháború alatt, és részben megsemmisült. Fotó: Galerie Bilderwelt / Getty Images)