Az orosz–ukrán háború kezdete után két évvel Tucker Carlson év eleji Putyin-interjújában az orosz elnök hosszan fejtegette, hogy Oroszország legnagyobb hibája a Szovjetunió bukása után az volt, hogy megbízott a Nyugatban, ám az jogos biztonsági igényeit figyelmen kívül hagyva már közel jutott ahhoz, hogy egykor a cári Oroszország részét képező, a volt Szovjetunió második legnépesebb tagköztársaságába, Ukrajnába is betegye a lábát, amivel az Egyesült Államok a NATO-t felhasználva kiprovokálta az orosz támadást. A mainstream-atlantista reakció erre az amiatti sajnálkozás volt, hogy Putyin akadálytalanul ismételgethette propagandagépezete állításait, amit az interjú sok millió nézője elhitt, sőt elhisznek rangos elemzők és politikusok is, még ha nem szokásuk is Tucker Carlson interjúit nézni. Leggyakrabban a név szerint is megidézett rangos elemző, John J. Mearsheimer (akinek két könyve magyarul is olvasható), a nemzetközi kapcsolatok „offenzív realizmus”-elmélete megfogalmazójának azt vetik a szemére, hogy nem veszi észre, a status quo-t 2014-ben a Krím elcsatolásával és a donyecki-luhanszki szeparatisták támogatásával, 2022-ben pedig a Ukrajna megtámadásával Oroszország rúgta fel, nem pedig a Nyugat. S ha már realizmus: Oroszország számára nem a stabil szomszédság a legfőbb érték? Gondnak ott van neki a gyéren lakott Szibériától délre a hatalmas Kína, és saját növekvő, az iszlám fundamentalizmus hatásától nem mentes muszlim népessége. Miért kellett neki ez a háború?
Ha a történések valódi mozgatórugóit akarjuk megérteni, akkor nem a ki hazudott, ki a felelős, ki az agresszor kérdéseket kell feltennünk és megválaszolnunk, hanem azt, hogy miként gondolkodnak az oroszok, és ennek ismeretében miként lehetett volna elkerülni a háborút.
Való igaz: nincs bizonyíték a Nyugat ígéretére, miszerint a NATO nem vesz fel az akkor a volt Szovjetunió érdekszférájába tartozó posztszocialista országot. Igaz, hogy a bővítési folyamattal a Nyugat óvatos volt, tartva attól, hogy a gyorsabb bővítés gyengítené Jelcin, majd az éppen csak hivatalba lépett Putyin elnök belpolitikai támogatottságát, s nyugatbarát politikájukat puccs söpörheti el, amit Jelcin ellen meg is kíséreltek. Igaz, hogy az idők során a NATO és Oroszország együttműködésének több intézményes formája is volt (Partnerség a Békéért, Állandó Közös Tanács, NATO–Oroszország Tanács), s Oroszország jelezte, hogy maga is belépne a szervezetbe. Ezért nem emelt kifogást a 2004. évi bővítéssel szemben sem, pedig akkor három, a múltban a cári Oroszországhoz tartozó, 1940-ben a sztálini Szovjetunió által bekebelezett, majd annak összeomlása után ismét függetlenné vált balti állam (Észtország, Lettország és Litvánia) is a NATO tagja lett.
Ám 2004 után 2007 következett. Akkor mondta el Putyin a müncheni biztonságpolitikai fórumon elhíresült, hidegháborús hangulatúnak minősített beszédét. Ebben felrótta a Nyugatnak stratégiai érdekei megsértését. Beszédét tett is követte: Oroszország kilépett a hagyományos fegyveres erők létszámát és elhelyezését szabályozó, több mint negyedszázados szerződésből.
Amikor a szovjet kommunizmus összeomlott, a gazdasági-társadalmi romhalmazzá vált országban a kommunista internacionalizmus helyébe az orosz eszmetörténet két vetélkedő irányzata – a zapadnyik és szlavofil – közül az előbbi lépett. Mindkettőben közös, hogy Oroszországot Európa részének tekintik, de míg a zapadnyikok („nyugatosok”) fenntartás nélkül vennék át, amit Európa nyugati felén látnak – ez korunkban a liberális demokrácia –, addig a szlavofileknek vannak fenntartásaik. A Jelcin-kor anarchiája, a szabadrablás évei után 1999-ben hatalomra került Putyin a 2000-es évek elején megtörte a semmiből egy évtizednél rövidebb idő alatt dollármilliárdossá lett oligarchák hatalmát, úgy-ahogy működőképessé tette az államot és növekvő pályára állította a gazdaságot az exportképes energiaszektorra, a kőolaj és földgáz viszonylag magas világpiaci árára támaszkodva. A leglátványosabb eredményt a mezőgazdaságban érte el: a szovjet korszakban gabonaimportra szoruló ország a világ egyik legnagyobb gabonaexportőre lett.
A 2000-es évek közepén azonban az orosz vezetésnek rá kellett döbbennie, hogy a rendszerváltás eufóriájában elérhetőnek gondolt NATO- és EU-tagság számukra elérhetetlen.
A Nyugat nem fogadja be, sőt egyre inkább veszélyt lát benne. De nem is annyira benne, mint annak lehetőségében, hogy Németország és Oroszország az intézményesített „Európa Házban” – vagy azon kívül – összefog, a német technológiai-műszaki tudás és az orosz természeti erőforrások egyesítésével az EU-n belüli német gazdasági dominancia még egyértelműbbé válik. S ha az oroszok az EU-hoz csatlakozhatnának, a politikai dominanciájuk is azzá válna. A II. világháborús vereség a németek gondolkodásába véste, hogy ne merjenek nagyok lenni, az oroszok a 18. század elejétől, Nagy Péter cár uralkodásától nagyok, a II. világháborús győzelmük után még nagyobbak (a bipoláris világrend egyik pólusává váltak), s a Szovjetunió összeomlása sem volt számukra olyan lesújtó, hogy merjenek kicsik lenni. Az orosz történeti tudat alapeleme a nagyhatalmi lét. A német–orosz egymásra találásban (német részről fő szorgalmazója a 2005-ig hivatalban volt Schröder kancellár) nem csupán az EU-n belüli német dominancia erősödésétől félő országokat, hanem az USA-t is aggodalommal töltötte el, mert az Oroszországgal megerősödő EU az általa fémjelzett unipoláris világrend kihívója lett volna, nemcsak pénzügyi (euro) és gazdasági, hanem immár katonai erejénél fogva is. Az orosz vezetés abban gondolkodott, hogy Oroszország és a kistestvérének tekintett Ukrajna útja párhuzamos lesz.
Azonban a 2000-es évek közepén az orosz vezetés számára véglegesen egyértelművé vált, hogy az USA a nyugat-ukrajnai ukrán nacionalizmusra támaszkodva a két ország szembefordítására törekszik, ami legláthatóbban az ukrán NATO-tagság szorgalmazásában, s az orosz NATO-tagság elutasításában nyilvánult meg. Az orosz vezetés ebben már nemzetbiztonsági kockázatot látott, s Putyin 2007-es müncheni beszédében ezt nyilvánvalóvá tette. A NATO 2008. évi bukaresti csúcstalálkozóján az USA gyors ukrán (és georgiai/grúz) csatlakozást erőltetett. Az azt ellenzők élén Németország (Magyarország csendestársként mellette) állt, az USA-t főként az oroszokkal történelmi okokból roppant ellenséges lengyelek és balti államok támogatták. A záródokumentumba végül az a kompromisszumos javaslat került, hogy Ukrajna felvétele hosszabb távon cél. Hosszabb távon ugyan, de cél.
Mindezzel Oroszországban nem csupán a „zapadnyik” irányzat bukott meg, hanem a „szlavofil” is. Helyükre Alekszandr Dugin (akit a mainstream nemes egyszerűséggel szélsőjobboldalinak minősít) „eurázsianizmus”-gondolata került. Dugin szerint Eurázsia önálló magterület, mely Európától és Ázsiától is különbözik – Európa idegen, ellenséges valóság, Ázsia nem annyira –, ám nyitott dél, a türk–török világ felé. A gondolat első megfogalmazói a cári hagyománnyal és a kommunista világforradalom víziójával egyaránt szembeforduló fehér emigránsok voltak.
Az USA diplomáciája ekkor már közvetlen és közvetett eszközökkel, nagy erővel dolgozott az orosz–ukrán törésvonal mélyítésén, Ukrajna leválasztásán.
2004–2005 fordulóján a „narancsos forradalom” még nem ért cél, 2013–2014 fordulóján a „majdani forradalom” viszont már igen. A siker egyik oka az volt, hogy Ukrajnában állandósult a „Jelcin-korszak”, ott nem került hatalomra az oligarchák hatalmát megtörni képes saját Putyin. A Majdan egy törvényesen megválasztott oroszbarát oligarcha-elnököt söpört el.
Az oroszok a Krím elcsatolásával és a kelet-ukrajnai orosz szeparatizmus támogatásával reagáltak, amire az ukránok emelték a tétet: alkotmányukba foglalták az ország európai identitását, az EU- és NATO-tagságra törekvést (2019) és kulturális-oktatási-nyelvi vonalon „orosztalanításba” kezdtek. Nem volt még minden veszve, a minszki megállapodás keretében rendezni lehetett volna a konfliktust (az orosz követelés Ukrajna finn/osztrák modell szerinti semlegessége és az „orosztalanítás” megállítása volt, az EU-tagságba belementek volna), de belpolitikai (ukrán nacionalizmus nyomása) és külpolitikai (az USA befolyása) okokból ez nem történt meg. Az oroszok 2021–2022 fordulóján közvetlenül az USA-t (az EU-t már meg sem szólították) próbálta rávenni, hogy hátráljon ki az ukránok mögül, s gyakoroljon rájuk nyomást, hogy elfogadják semlegességüket. Az amerikaiak elutasították. Putyin számára a szégyenletes elkullogáson kívül már csak egy lehetőség maradt.
Az orosz csapatok 2022. február 24-én átlépték az ukrán határt, s remélték, hogy „különleges katonai művelet” eredményeként egy hét alatt új (báb)kormányt juttathatnak hatalomra. Durván elszámolták magukat. A fegyverek dörögni kezdtek, de néhány nap múlva Törökországban orosz–ukrán tárgyalások indultak, melyek márciusban – mint a közvetítőnek felkért Schröder 2023 októberében beszámolt róla – a megállapodás küszöbéig jutottak, ám amerikai–brit nyomásra nem jött létre egyezség. Arra kaptak ígéretet, hogy a végső ukrán győzelemhez lesz elegendő pénz, paripa, fegyver.
A háború harmadik évébe lépve ott tartunk, hogy vagy az oroszok őrlik fel az ukránokat, akik idővel egyre kevesebb pénzt, paripát, fegyvert fognak kapni, esetleg a vérontásba egyszerűen belefáradnak. Vagy az ukránok elegendő pénz, paripa, fegyver birtokában felőrlik az oroszokat, akiknek tartalékai hatalmasak, de mégsem végtelenek. Az előbbire nagyobb az esély. Ennek a háborúnak, mely oly könnyen elkerülhető lett volna, csak vesztese lesz.
Ám van nyertese is. Az USA ezzel a háborúval elejét vette, hogy az EU önálló világpolitikai tényezővé válhasson, amire 1990 után volt esély, s amit az euró létrehozása pénzügyi-gazdasági vonatkozásban alá is támaszt(hat)ott (volna). Az EU azonban ahelyett, hogy világpolitikai pólussá vált volna, az USA-tól vált ismét és minden vonatkozásban függővé. Az USA azért is nyertes, mert akkor is hosszú időre legyengítette Oroszországot, ha az netán megnyerné a háborút. A romhalmaz és kiürült Ukrajna nem erejét, hanem gondjait szaporítja. Nyugat-Európa annyiban nyertes, hogy milliós, talán tízmilliós nagyságrendben kap gond nélkül integrálható háborús menekülteket.
Le a kalappal Amerika előtt: elképesztő ügyességgel játszotta az unipoláris világrendszer megőrzésért folyó világpolitikai játszmát. Az USA elejét vette annak, hogy az EU önálló világpolitikai szerephez jutva riválisa lehessen, miközben ennek még gazdasági előnyeit is élvezi, s Nyugat-Európa neki könyörög az Ukrajna után nyugat felé tovább terjeszkedő, putyini Oroszországtól való oktalan félelme miatt védelemért.
A szerző közgazdász, szociológus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Kormányellenes tüntetők összecsapnak a rendőrökkel a Függetlenség téren 2014. február 19-én Kijevben. Fotó: Alexander Koerner / Getty Images)