„Biden!” – reagált Putyin gondolkodás nélkül, amikor néhány héttel ezelőtt egy interjú során megkérdezték tőle, hogy Trump vagy Biden lenne-e az, akivel szívesebben együttműködne az amerikai választásokat követően. A válasz sokakat megdöbbentett, hiszen a világ közvéleményének többsége eddig úgy vélte, hogy Putyin Trump győzelméért szorít, Bident pedig legszívesebben a pokolba száműzné az elmúlt évek történései miatt. Putyin meglepő kijelentése mögött azonban ott lapulhat az a felismerés is, miszerint a nagyhatalmi politika és az amerikai külpolitikai érdekek Trump elnöksége esetén sem fognak jelentős mértékben változni. Mi több, Trump lobbanékony, kiszámíthatatlan, nárcisztikus személyisége miatt még az is benne van a pakliban, hogy nemhogy a béke hírnöke nem lesz Trump, de akár még magasabb hőfokra is csavarhatja a háború lángját, ha éppen bal lábbal kel fel, vagy ne adjisten úgy kívánják majd az amerikai geopolitikai érdekek.
Úgy tűnik tehát, hogy Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor e téren egész másként értékeli a helyzetet, az orosz elnök magyar kollégájával ellentétben nem bízik Trump békegalamb szerepében. Persze az elmúlt évek során azt is megtanulta a világ, hogy Putyinban sem érdemes túlzottan megbízni, az orosz elnök bármire képes, hogy céljait elérje. Nem csoda hát, hogy a küszöbön álló orosz elnökválasztás „ellenzéki” indulóira senki sem tenne nagy téteket, az elemzők legfeljebb azon lamentálnak, hogy Putyin 75 vagy 80 százalékos szavazati aránnyal fogja megnyerni az orosz választásokat. Egyes hírek szerint az sem kizárt, hogy a Kreml 80 százalék feletti eredményt tűzött ki célul, ami azon dokumentumok fényében, melyek a közelmúltban láttak napvilágot az észt Delfi tényfeltáró hírportálon, cseppet sem elképzelhetetlen szcenárió.
Az orosz forrásból kiszivárgott dokumentumok tanúsága szerint a Kreml hatalmi gépezete Putyin óriási választási győzelme érdekében minden eddiginél hatékonyabb propagandahálózatot és internetes cenzúragépezetet épített ki az országban,
amivel az orosz állam lényegében egyfajta információs hadviselést valósít meg a saját népe ellen. A dokumentumok tanúsága szerint az elmúlt egy-másfél év során a Kreml óriási összegeket költött a hatalomhoz lojális „civil” mozgalmak, ál-NGO szervezetek és „véleményvezérek” felépítésére, melyek álcázott jellegüknél fogva igen hatékonyan tudják terjeszteni az állami propagandát, rafinált módon formálva ezzel a társadalom gondolkodásmódját.
Az elnöki adminisztráció jelentős összegeket különített el exit pollok, szociológiai kutatások, közvélemény-kutatások költségeinek fedezésére is, ami ugyancsak nagymértékben szolgálja a hatalom érdekeit. Bár efféle kutatásokat rendszeresen végeznek Oroszországban, azok megbízhatatlanok, lévén, hogy az állampolgárok jelentős része ferdít vagy hazudik a válaszadásai során. A belső felhasználású közvélemény-kutatások azonban sokkal megbízhatóbbak és alaposabbak, mivel a kutatók jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek a kontrollra és az ellenőrző kérdésekre – ezzel hatékonyabban tudják kiszűrni a fals válaszokat, pontos képet kapva ezzel a különböző választói csoportok attitűdjéről.
Az orosz hatalmi gépezet működését feltáró dokumentumok alapján az információs hadviselésre elkülönített összeg meghaladja az 1,1 milliárd eurót, amelyből a legnagyobb költségvetéssel az IRI nevű intézet rendelkezik. Az IRI fő feladata olyan filmek, sorozatok, mobiljátékok készítése, melyek megfelelnek a Kreml nacionalista politikájának: a készülő szellemi termékeknek elsősorban a nemzeti érdekek és a hagyományos értékek védelmére, Oroszország nemzeti hőseire, avagy a „különleges katonai művelet” témájára kell fókuszálniuk.
Látható, hogy ha Putyin győzelméről van szó, akkor a rezsim semmit sem bíz a véletlenre, a minimális rizikófaktorok is túl nagyok ahhoz, hogy ne próbálják meg őket tovább csökkenteni. Jó példa erre Borisz Nagyezsgyin esete is, akinek sikerült ugyan összegyűjtenie a megfelelő számú aláírást az orosz elnökválasztáson való induláshoz, a központi választási bizottság azonban – nem túl meglepő módon – érvénytelennek találta a benyújtott listán szereplő aláírások 8,5 százalékát.
Az, hogy Nagyezsgyin igen rövid idő alatt össze tudta gyűjteni a megfelelő számú aláírást, komoly jelzés lehetett a Kreml irányába, noha olyan feltételezések is napvilágot láttak, hogy a hatalom szándékosan engedte idáig eszkalálódni a folyamatot:
az aláíróívek végül mindig a Szövetségi Biztonsági szolgálat (FSZB) asztalán landolnak, így a Kreml legalább frissíteni tudta az ellenzéki személyekről szóló adatbázisát.
Nincs tehát könnyű helyzetben a háborúellenes ellenzék és az emigráns értelmiség, és ha nem lett volna elég Nagyezsgyin kizárása, Alekszej Navalnij halálával szimbolikus értelemben is lezárult egy epizód a putyini rezsim elleni küzdelemben.
Noha az utóbbi időben elsősorban az Egyesült Államok kapcsán emlegetik a gerontokráciát, mint idős emberek kártékony uralmát, Putyin újraválasztása esetén nagy eséllyel Oroszország is ezen az úton fog elindulni. Nagyezsgyin félreállítása, Navalnij kiiktatása ugyanis nemcsak abból a nézőpontból közelíthető meg, hogy Putyin Oroszországában ellenzéki vezetőknek nem osztanak lapot, hanem abból a szempontból is, hogy a jelenlegi hatalmi elitnél 10-20 évvel fiatalabb generációknak a közeljövőben esélye sem lesz végrehajtani egy politikai átmenetet.
Noha a kormányzatban mutatóban ül néhány fiatalabb vezető is, szerepük valójában marginális, az igazi hatalmat Putyin és a szilovikok birtokolják, akik mindnyájan az ötvenes években született generáció képviselői.
Ez az a generáció, akinek gondolkodását a mai napig a hidegháborús idők, a szovjet birodalmi lét iránti nosztalgia határozza meg, paradox módon azonban éppen ők az akadályai annak, hogy Oroszországból ismét szuperhatalom válhasson. Egy nagyhatalom ugyanis csak akkor válhat szuperhatalommá, ha rendelkezik azzal a gazdasági, katonai, technológiai és politikai erővel, amivel domináns pozícióra tud szert tenni, és globális szinten is befolyást tud gyakorolni a világ eseményeire. Oroszország esetében ez az együttállás jelenleg semmilyen szinten nem valósul meg, az ország fejlődését számtalan olyan tényező akadályozza, amelyek épp a putyini politikai-gazdasági berendezkedés működésmódjából fakadnak.
Egyrészt óriási problémákat okoz a kiterjedt korrupció és a burjánzó bürokrácia, másrészt nem javítja az orosz felzárkózás esélyeit az agyelszívás, a tehetséges szakemberek kivándorlása sem. Bár Oroszország jelentős potenciállal rendelkezik olyan területeken, mint például az űripar, a nukleáris technológia, az energia- és az IT-szektor, jó néhány egyéb területen továbbra is számottevő technológiai lemaradásban van a Nyugathoz képest. Az orosz gazdaság struktúrája ráadásul továbbra is torz szerkezetű, és túlzott mértékben támaszkodik a természeti erőforrások exportjára – ennek hátulütői megmutatkoztak az ukrajnai háború nyomán kialakítani szándékozott új orosz kereskedelmi struktúrában is.
Hiába az egyik legnagyobb álma a putyini rendszer képviselőinek – sőt, tulajdonképpen az egész orosz társadalomnak – hogy Oroszországra ismét olyan birodalomként tekintsenek, melynek világpolitikai helyzete összemérhető az Egyesült Államok szuperhatalmi státuszával, az orosz lakosság épp most fog leszavazni arra, hogy Oroszország álmai továbbra is álmok maradjanak. Pedig Oroszország jobbat érdemelne egy ex-KGB-s által dominált, a szellemi leépülés útjára lépő gerontokráciánál, azonban nagyon úgy tűnik, hogy még jó ideig Vlagyimir Putyinnak fogják hívni az elnököt.
A szerző politikai tanácsadó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök a moszkvai Kremlben 2024. március 12-én. Fotó: Gavriil Grigorov / Pool / AFP)