– Lefogás van, levesznek a fizetésemből, érted, én azért nem akarom, hogy bejelentsenek. Vagy akkor adják oda a kezembe a teljes fizetést, akkor bejelenthetnek. De a lefogást nem engedem, azt nem akarom.

– Miért van „lefogás”?

– Gyerektartás, provident, minden miatt, mit tudom én. Évek óta. Szóval én nem megyek vissza bejelentve dolgozni.

A beszélgetés teljesen valid, több tízezer esetben hangzott el ez az érv, épp amikor valakinek munkát kínálnak, vagy a szociális ellátórendszer próbált meg valakit meggyőzni arról, hogy a legális munka tudna javítani az életkörülményein. Persze ezek a „lefogásoktól” szenvedő emberek is többnyire dolgoznak, de úgy, hogy az állami rendszer számára szinte teljesen láthatatlanok – napszámban vannak, borítékban fizetik őket, alkalmi munkákból élnek, culágerkednek, segítik a költözést meg a kert felásását.

Ebből egy részük valahogyan tényleg meg is él, azaz vannak használható, számukra legalább a túlélést lehetővé tevő képességeik, ezek pedig a hivatalos munkaerőpiacon is hasznosíthatók lehetnek. Felkelnek korán, elmennek (elviszik őket) valahova valamilyen feladatot ellátni, és aztán elkérik és megkapják az azért járó jussukat. Ezek az emberek azonban jelenleg nem akarnak bejelentve dolgozni, mert cipelik magukkal a korábbi rossz döntéseik vagy a családjuk rossz döntéseinek a következményeit. Jellemzően 300 ezer és másfél millió forint közötti adósságokkal küzdenek, amelyeket bírósági, banki vagy állami szervtől (NAV) származó határozat alapján jogosan követelnek tőlük, de döntő többségük nem képes megfizetni.

Nem is beszélve azokról, akik szintén küzdenek a lefogásokkal, de oly mértékben váltak már eszköztelenné (vagy éppen mentálisan gyengévé), hogy még szürkén és feketén sem mennek el dolgozni. Kérdés: mennyire lehetnek értékesek együttesen ezek az emberek annak a munkaerőpiacnak, amelyben az elkövetkezendő évek során masszívan 80 százalék fölé kell majd tornázni a bejelentett, azaz regisztrált munkavállalókat? Mennyire lehetnek értékesek ők a magyar kormány számára? Sőt, mennyire számítanak rájuk a munkaadók? Sok cég nagy örömmel fogadná, ha csökkenne az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők körében a fluktuáció, javulna a munkamorál, és mentálisan erősebbek lennének.

Egy fontos dolgot le kell szögezni: a jelenlegi magyar kormány minden, munkát vállalni akaró és ezért akár tanulni, képzésben is részt venni hajlandó embert kiemelt értéknek tekint, és folyamatosan dolgozik azon, hogy mindazok, akik ma még nem dolgoznak, hamarosan megtehessék azt. Ehhez bizonyos feltételek mellett albérleti támogatást kínál, útiköltség-térítést ad, sőt akár a munkabér felét is kifizeti a munkaadó számára a 30 éves kor alatti munkavállalók esetében. Ez a néhány napja bejelentett Ifjúsági Garancia Plusz program legfőbb tartalma. (E csomag egyes elemei már évek óta elérhetők.) A cél egyértelmű: segíteni azoknak, akiknek a munkába álláshoz támogatás kell, támogatni az újbóli megelőlegezett bizalom megszerzését, amihez viszont ott kell lenni a munkahelyen, és jól kell teljesíteni.

Ez a tömb így egyben, önmagában biztosan nem emelhető be a hazai gazdaságba és munkaerőpiacra, mivel többségük sajnos a továbbiakban sem lesz alkalmassá tehető a megbízható munkavégzésre, de 130–150 ezer ember esetében biztosan érdemes energiát fordítani arra, hogy új tudáshoz jussanak, fejleszthessék a képességeiket, és végül megjelenjenek hivatalosan, legálisan is a hazai munkaerőpiacon. (Közülük 30-50 ezer fő akár már idén alkalmassá tehető.)

Nagy kérdés, mivel lehet motiválni, hogyan lehet rávenni őket arra, hogy mielőbb jelentkezzenek a munkaügyi kirendeltségeken, képzést válasszanak maguknak, majd szerződjenek egy bejelentett munkahelyre.

A válasz nagyon egyszerű: pénzzel. Pontosabban a pénzhez való hozzájutással. Esetükben ez nem csak a fizetést jelenti, mert a fizetések akár alacsony iskolai végzettség mellett sem olyan megalázóak ma már, mint ahogyan azt sokan láttatni szeretnék. A legalább 300 ezer nettó több és jobb, mint a közmunka 54 ezer forintja? Egy legalább kétéves szerződés biztosabb, mint a csak időszakosan értelmezhető napszám? Megnyugtató dolog lenne tudni, hogy kerül némi pénz a tb-ellátásra és a nyugdíjszámlára?

Négygyermekes anyaként lehet örülni az adómentességnek, családos emberként a családi adókedvezménynek? Egyértelműen igen a válasz mindegyik kérdésre. Ezek alapján akkor elméletben joggal lenne várható, hogy a deprivált közösségek tagjainak meggyőzése, a mentálhigiénés megerősítés emberek tízezreit viszi azonnal képzésekre, majd pedig a munkahelyekre. Pont úgy, ahogyan azt a kormányzat szeretné.

Csakhogy a „lefogás” épp ezt akadályozza. A magánember személyes boldogulását éppúgy, mint a kormányzati munkaerő-fejlesztést. Az érintettek nem akarnak előbújni, nem akarják a jövedelmük jelentős részét minden egyes fizetéskor azonnal elveszíteni. Akár elismerik, akár vitatják a velük szemben fennálló tartozásokat, ez egy olyan kavics a cipőben, amit ki kell venni, ha valóban komolyabb változásokat szeretnénk elérni a legális munka felé terelés útján.

Míg a hazai szakképzés stabil, és jó körülmények várják azokat, akik szakmát szerezve szeretnének elhelyezkedni (25 éves kor alatt adómentesség!), addig sajnos a mostani 18–55 év közötti, elsősorban vidéken élő, hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű korosztály nagy részét számos külső tényező hátráltatja abban, hogy – ha nekiveselkedik – jusson is majd valamire a képzések és a mentális megerősödés mellett. 

Kell a képzés, továbbképzés, mentális egészség erősítése, az alapkompetenciák fejlesztése (főleg a 40-50 év feletti korosztálynál), de a legnehezebb helyzetűek számára mindezek mellett szükség lenne további támogató eszközökre is, olyanokra, amelyek a fent említett kavicsot valóban kiveszik a cipőből. És ezek talán az alábbiak lehetnének majd:

Jövedelemhelyettesítő támogatás/ösztöndíj a mentálhigiénés, képességfejlesztő és új tudást kínáló képzés idejére, jellemzően 4-12 hónap erejéig. Ez azért kell, mert sokan lesznek majd olyanok, akik arra hivatkozva nem csatlakoznának a kormányzati munkaerő-fejlesztési programokhoz, mert úgy gondolják, nekik nincs idejük képzésre, felkészítésre járni, mert közben akár dolgozhatnának is – nyilván szürkén vagy feketén. Őket meg kell győzni arról, hogy bármilyen tanulás, felnőttképzés, illetve fejben és lélekben való felkészülés belépőjegyet jelent ahhoz, hogy újra a legális munkaerőpiacra lépjenek.

Ha ezt megértik és vállalják, akkor tárt karokkal fogadják majd őket. Ezt a felkészülést pénzzel, ösztöndíjjal támogathatja a kormány. Ez ajándék lenne, egészen kivételes lehetőséget kínálva. A korábbiakban számos uniós fejlesztési program biztosított erre lehetőséget, most egy központilag koordinált, kellően magas összeget adó és feltételeket is támasztó intézkedésre lenne szükség.

Állami inkasszómoratórium. Az adott intézkedés olyan egyszerű, amilyen egyszerűnek hangzik. A kezdeményezés arra ad lehetőséget, hogy az új állami munkaerő-fejlesztési programokhoz újonnan csatlakozók számára a kormány felkínálja annak a lehetőségét, hogy a képzést elkezdő és majd a munkaerőpiacon elhelyezkedő munkavállalót ne terhelje a vele szemben fennálló, levonható követelés a képzés ideje + 24 hónap munkaviszonyban töltött idő alatt, azaz a neki járó bér jellegű juttatásokat teljes egészében megkaphassa ezen időszakban. Ez csakis akkor lenne érvényes, ha valaki bejelentett munkavállalóként dolgozik, és csakis addig, amíg az azt biztosító képzési és munkaszerződése érvényes.

A munkavállaló ugyanakkor dönthet úgy az adott időszak során bármikor, valamint az adott időszak leteltét követően is, hogy ha a munkaszerződése továbbra is fennáll (és úgy érzi, már kellően megerősödött), hogy átlép az állami inkasszókedvezmény rendszerébe. Ugyanakkor, ha marad a moratóriumban, akkor a képzés ideje + 24 hónap munkaviszony-időszak során tisztességes bérhez juthat, ami biztosan segítheti a társadalmi felzárkózását. Mindeközben adó és járulék kerül az államkasszába, a legális jövedelem pedig visszaforog a gazdaságba.

Az állami inkasszókedvezmény gyakorlatilag ugyanarról a tőről fakad, mint a teljességet kínáló moratórium, itt viszont a munkába állt munkavállaló eldöntheti, hogy milyen mértékben próbálja meg már akár ezen időszakban is csökkenteni a vele szemben fennálló tartozást. Azaz hozzájárul, beleegyezik abba, hogy a munkabéréből 5, 10 vagy 15 százaléknyi összeget emeljen le a követelő fél minden hónapban. Ebben az esetben az együttműködési, törlesztési hajlandóságot akár a követelő fél is értékelheti és díjazhatja azzal, hogy a fennálló tartozás egy meghatározott százalékát esetleg elengedi (akár 15–30 százalékot), amivel mind a két fél jelentőset léphet abba az irányba, hogy egy idő után a fennálló tartozást az adós megfizesse. 

E megoldás nélkül a szolgáltatók többsége soha nem lesz képes érvényesíteni a követeléseit, azaz arról a pénzről (annak egy részéről) csakis akkor nem kell lemondaniuk, ha a fenti koncepció megvalósul. Érdemes nyitottan fogadni a felvetést, sőt akár elébe is menni a dolgoknak és önállóan kezdeményezni a részletes kidolgozását a kormánnyal, illetve majd az adósokkal. 

Ha kicsit a jövőbe nézünk, akkor a szakképzésből kikerülő fiatalok valós bizakodásra adhatnak okot, legyen szó technikumi végzettséget, érettségit vagy 3 éves képzésben szakképzettséget szerző fiatalokról. Ez a generáció a 14–20 éves korosztályt jellemző demográfiai nehézségek ellenére is adhat friss és kellően felkészült szakembereket a magyar gazdaságnak. Rájuk nagyon nagy szükség lesz az évtized végéig. Ám addig is, amíg ők a 3-4-5 éves képzéseiket abszolválva megjelennek a munkaerőpiacon, be kell vonni azokat is, akiket az elmúlt 30 év hagyott itt nekünk. Alkalmassá kell tenni őket arra, hogy felelősséget és munkát vállaljanak elsősorban saját magukért és a társadalom egészéért.

Ezt az utolsó esélyt tenné megragadhatóvá az állami inkasszómoratórium és az állami inkasszókedvezmény. Az általam megkeresett hazai szakmai és érdekvédelmi szervezetek, hazai és nemzetközi munkaadók többsége nyitottan és támogatóan áll a felvetéshez. Abban bízom, hogy e javaslatról szakmai és társadalmi vita is indulhat a következő hónapokban. 

A szerző romaügyi szakértő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Balázs Attila / MTI)