36 évvel ezelőtt, 1988. március 30-án alapítottuk meg a Bibó István Szakkollégiumban a Fiatal Demokraták Szövetségét. Akkor még nem tudtuk, hogy a szocializmus, a Kádár-rendszer utolsó éveit éljük éppen. Azt sem tudtuk, hogy lépésünkkel elindítottuk a rendszerváltás folyamatát hazánkban, hiszen mi voltunk az elsők, akik a kommunista „szentháromsággal” szemben – egy párt, egy szakszervezet, egy ifjúsági szervezet – szervezetileg is felléptünk. A rendszer leváltásának az esélye messzi távolinak tűnt, de abban biztosak voltunk, hogy cselekedni akarunk azért, hogy demokrácia és piacgazdaság legyen egyszer Magyarországon. Két év múlva, a szabad választásokkal zárult le ez a különleges időszak: tervgazdaság és diktatúra helyett piacgazdaságot és demokráciát választott a nép. Fokozatosan visszanyertük az önrendelkezésünket is, hiszen bő egy év múlva, 1991-ben a megszálló szovjet hadsereg utolsó katonája is távozott hazánkból. Visszatértünk a szabad országok közösségébe.

A rendszerváltás, majd az utána következő évtizedek aktív politikai szereplőjeként az a válaszom erre kérdésre, hogy próbáljuk meg úgy kezelni a demokratikus Magyarországot, mint szülő a gyermekét. Akarunk gyermeket, de sohasem tudjuk előre pontosan, milyen lesz majd a lányunk vagy a fiunk. Biztosan emlékeztet majd arra, akit elképzeltünk, de mégsem lesz ugyanolyan. Okoz örömet és bánatot is, néha törjük majd a fejünket, vajon kire hasonlít, kitől tanulta ezeket, máskor büszkék leszünk rá, és kihúzzuk magunkat, hogy „na, ugye”. Így vagyunk a szabad Magyarországgal is. Az 1988–91 közötti időszak az elmúlt évtizedeink legszebb periódusaként könyvelhető el. Tele voltunk nagyszerű eszmékkel, hittel, optimizmussal és persze illúziókkal is. Természetes, hogy a változás lázának az elmúlta után a mindennapok valósága kevésbé számított felemelőnek. Egy biztos: az elmúlt bő három évtizedünkért csak mi vagyunk a felelősek. Nem kényszerítettek ránk semmit idegen fegyverek, mi döntöttünk a sorsunkról. A nyugati világ részévé váltunk, beléptünk a NATO-ba, az Európai Unióba. Olyan kormányokat választottunk, amilyeneket a nép akart. Minden ádáz, egymással folytatott vitánk mellett a közepesen fejlett országok csoportjából átléptünk a fejlettek közé. Kicsit messzebbről nézve joggal mondhatjuk, hogy jó helyen vagyunk az általunk választott nemzetközi integrációkban, és jó irányba haladtunk az atlanti együttműködés részeként.

Több írásomban is említettem már, hogy Magyarország a rendszerváltás idejétől egészen a kétezres évek elejéig a régió éllovasai közé tartozott Szlovéniával és Csehországgal együtt. Nem felejtem el, hogy lengyel barátaink – akkori vezető lengyel politikusok – a ’90-es évek végén bizakodóak voltak országuk gyors fejlődését illetően, de mindig megjegyezték: sajnos a magyarokat sohasem tudják majd utolérni (ma már elhagytak minket). Az EU-tagságunk óta nem vagyunk képesek olyan jól és eredményesen kihasználni a lehetőségeinket, mint az oroszok által egykor megszállt Közép- és Kelet-Európa népei. A visegrádi országok nemzeti összterméke (GDP) az elmúlt 25 évben 140 százalékkal nőtt, a miénk 76-tal. A friss adatok szerint jelenleg a régióban Csehország, Szlovénia, Litvánia, Észtország, Lengyelország és Románia már megelőz, Horvátország pedig éppen beért minket. Persze tudjuk, hogy egy ország fejlettségét több, finomhangolást igénylő számsor szerint szabad csak összevetni, ha precíz képet akarunk kapni. De a mi esetünkben akármilyen variációt nézünk, az eredmény lényege változatlan. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy bár az elmúlt 20 év jelentős részében a Fidesz kétharmaddal – tehát szinte teljesen szabad kezet kapva – kormányzott, mégis abban a 6 évben, amíg szocialista-liberális koalíció irányította hazánkat, ugyanúgy nem változott a többiektől történő fokozatos lemaradás ténye.

Mi az oka tehát annak, hogy míg 1988 és 2004 között – az adott körülményekhez képest – a legsikeresebbek közé tartoztunk, addig azóta a leszakadók táborát erősítjük? A sajtóban, a közéletben, a felszínen a magyar politikusok képességét, a rendszerváltás békés jellegének a hátrányát, az elszámolás elmaradását,  a kommunizmusból átmentett kapcsolatok „mélyállamát”, a Fidesz által felépített „maffiaállamot” – vagy csak egyszerűen Soros Györgyöt, illetve Orbán Viktort szokták problémaként megjelölni. Szerintem nem itt keresendő a megoldás. Létezik persze több konkrét hiba, amit elkövettünk (pl. a Medgyessy Péter-féle 100 napos program vagy a Fidesz-kormány kiköltekezése a 2022-es választás előtt stb.). De van ennél általánosabb oka is a lemaradásunknak.

A tragikus XX. század súlyos traumákat hozott létre a magyar közgondolkodásban. A Monarchia felbomlása után Trianon eredményeként Európa második legjelentősebb hatalmából egy ezer sebből vérző, középméretű állammá váltunk. A következő világháború holokausztot, második „Trianont”, orosz megszállást és kommunista diktatúrát hozott nekünk. 120 év után az első komoly politikai sikerünkként a rendszerváltást ünnepelhettük. Az elmúlt 30 évben kellett volna megtanulnunk, hogy tragédiáinkért ne örökké bűnbakokat keressünk a baloldalban, a jobboldalban, a Nyugatban stb., hanem – tanulva ezekből – vitákban erősödve tudjunk fontos ügyekért közösen is fellépni (ilyen lehetett volna például az EU-s források felszabadítása érdekében a közös, kormány és ellenzék általi együttes kiállás). A történelmi hagyományainkból nem a gyilkos ellentétek ápolását (Kossuth-Széchenyi/ Deák, népi-urbánus stb.), hanem a közös hang megtalálásának az igényét (pl. rendszerváltás) kellene erősítenünk. Ha egy család, egy közösség, egy cég alkalmazottai tudnak együttműködni, akkor sikeresek, eredményesek, boldogok. Ha nem, akkor eredménytelenek, frusztráltak. Érdemes lenne már végre tudomásul venni a baloldalnak, hogy a Fidesz nem azért nyert a választásokon, mert az emberek ostobák, manipulálják őket, csaltak és hasonlók, hanem döntően azért, mert a többség őket támogatta. A Fidesznek pedig végre fel kellene fognia, hogy nem lehet sikeres Magyarországot építeni úgy, hogy a választásokon alulmaradt oldalt rendszeresen a nemzet ellenségének kiáltják ki, és állandó harcot hirdetnek ellenük, páriának tekintik őket.

Gond, nehézség akad mindig. Az elmúlt hetek a kegyelmi botrány utórengéseitől és Varga Judit egykori igazságügyi miniszter és volt férje, Magyar Péter történetétől voltak hangosak. Az események témát szolgáltattak a húsvéti ünnepen is baráti és családi beszélgetésekben. Véleményem ismert ebben a kérdésben: a házastársammal történt beszélgetést suttyomban felvenni, majd később nyilvánosan lejátszani azért, hogy ártsak neki, az tisztességtelen dolog. Ilyen eszközökkel jó ügyet képviselni nem lehet. Mégis miért lehetséges, hogy elsősorban az ellenzéki térfélen sokan lelkesen szemlélik a bosszúálló volt férj feltűnését? Nos, úgy gondolom, hogy 

Ahogy egy ellenzéki barátom mondta egy beszélgetésben: neki nem szimpatikus Varga Judit volt férje, de annyira reménytelennek látja ezt a DK-s, MSZP-s, momentumos (satöbbi) kínlódást, hogy akkor jöjjön inkább valaki, aki elsöpri ezt az egészet, hátha lesz belőle valami. Másrészt a kormányoldal, a Fidesz–KDNP kettős válságon megy keresztül: egyfelől jelentősen romlott mindannyiunk anyagi helyzete, nehezedett a megélhetésünk az elmúlt két évben. Az EU tagországai között a magyaroknak kellett a legnagyobb árat fizetniük a rekordméretű inflációval, életszínvonal-eséssel, pénzromlással, a költségvetési hiány elszállásával azért a gazdasági krízisért, amit a nemzetközi tényezők mellett – háború, Covid, energiaválság – döntően a kormány hibás gazdaságpolitikája generált. Másfelől a kegyelmi botrány morálisan megrendítette a jobboldali szavazókat: nem pártoltak ugyan át az ellenzékhez, de komoly kételyek merültek fel sokukban. Ez a kettős hullám emelte fel most a volt férjet, és tőle várják sokan, hogy söpörje el a reménytelen baloldalt. Valóban úgy igaz, ahogy a barátom mondta, hogy bármi jobb annál az ellenzéki oldalon, ami most működik? Én ebben nem hiszek. Politikai programot nem látunk, csak közhelyeket, alátámasztás nélküli ígéreteket hallunk. Magyar az érdeklődést nem különleges közéleti meglátásai, nem szilárd morális és politikai meggyőződése miatt vívta ki, hanem azért, mert súlyosan aggályos módszerekkel szembefordult egykori barátaival és házastársával, akikkel másfél évtizeden át jóban volt, akikhez tartozott, akik a megélhetését biztosították neki. Nem hiszem, hogy ez lenne az ellenzék, a magyar baloldal megújulásának a kívánatos útja.

De lehet-e egyáltalán valami újat, előrevivőt képviselni ebben az állóháborúvá merevedett hazai politikai rendszerben? Igen, lehet, csak a bulvárjellege miatt a sajtó eddig főként Magyarral foglalkozott az elmúlt időszakban. Kevéssé törődött azzal, hogy színre lépett Vitézy Dávid, aki jelenleg a hazai politikai élet legüdítőbb jelensége. Felkészült, komoly politikai mondanivalóval bír, letett már valamit a múltban az asztalra, és a közösségi médiát is jól használja. Jelölésével az LMP, a baloldalról évek óta először, végre politikai innovációt mutat fel, és bátran vállalták azt, amit mi is igyekeztünk annak idején a Liberális Párttal megvalósítani: önálló politikai profilt megteremteni. Nem együtt bégetni mindenáron a nyájjal, akármennyire is ezt várják a sajtó képviselői és a nagyobb pártok vezetői (meg az évtizedek óta erre kondicionált „budapesti értelmiség”). Vitézy jelölése mutatja, hogy lehet új színt hozni az ellenzéki politizálásba tisztességes módon is, ha megvan hozzá a tudás és tehetség.

Húsvét mindig a múlttal való számvetést, majd a megújulást, az újjászületést is jelenti. Láthatóan szüksége van erre Magyarországnak – kormánynak és ellenzéknek egyaránt. Legyen bennünk elegendő bölcsesség megérteni ezeket a tüneteket és jeleket. És legyünk elég bátrak változtatni a megszokotton hazánk érdekében.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.