Harmadik éve tart az ukrajnai háború, és egyelőre semmi remény sincs a diplomáciai megoldásra. Az Európai Unió vezetői elzárkóznak a tárgyalásos béke puszta lehetősége elől is, és egyre nyíltabban a háború eszkalációját támogatják. Az Oroszország elleni szankciók után a nyugati fegyverek dömpingje következett, és ma már egyre többen az uniós tagállamok katonáit is bevetnék a háborúba. Európa békéje hetvenkilenc esztendőn át a nukleáris elrettentés és a diplomáciai együttműködés kettősségére épült. Akik ezt a modellt megteremtették, azok maguk is megharcolták és megszenvedték a második világháborút, és utódaikra is átörökítették a békés megoldás morális parancsát. Ez a humanista gátlás roncsolódik szét a hidegháborús hangulatkeltésben.

Lettországban már kötelezővé tették, Horvátországban a parlament előtt van az előterjesztés, és másutt, így Németországban is komolyan tárgyalnak róla. Krisjanis Karins, az Egyesült Államokban született és felnőtt lett külügyminiszter egy nyilatkozatában a többi NATO-tagállam vezetőinek „szíves figyelmébe” ajánlja a kötelező katonai szolgálat bevezetésének tapasztalatait. Csak remélhetjük, hogy ezt nem a régi, hanem az új hazája nevében teszi.

Az orosz–ukrán háborút aligha döntik el azok a tizennyolc éves fiúk, akiket egy-két év múlva bevonultatnak, kiképeznek és katonának nyilvánítanak. A sorkatonaság bevezetésének gondolata egyrészt pánikreakció a nyugati politikai elit részéről. Ebben a háborúban semmi sem úgy működik, mint ahogy azt a Nyugat katonai, biztonsági és gazdasági szakértői megjósolták. Oroszországot nem gyengítették meg az ellene hozott szankciók, az orosz hadsereg erősebb, mint két esztendeje, de az ukránok is bátran harcolnak és mindmáig nem adták meg magukat. Minden blöff vagy hazugság volt, amit a hivatásos Oroszország-szakértők és egyéb megmondóemberek összehordtak. Akik ezt nem akarják beismerni, azok az igazság kimondása helyett újabb és újabb csodafegyverekben bizakodnak, és így jutottak el a kötelező katonai szolgálat ötletéig is. Másrészt ez az elképzelés önmagában is alkalmas a társadalom militarizálására, a következő háborúk lélektani előkészítésére. Sajátos módon nagyobbrészt olyan politikusok szorgalmazzák, akik maguk sohasem voltak katonák, és hazájuk katonai múltját, hagyományait eddig jobbára elutasították.

A modern korban a sorkötelezettséget a francia forradalom idején, 1798-ban fogadták el azzal a megfogalmazással, hogy „minden francia katona és védenie kell a hazáját”. Már ebben a mondatban benne van az általános hadkötelezettség összes ellentmondása, mindaz, amiért eltörlése a nyugati demokráciák egyik nagy vívmánya volt. Természetesen mindenki katonává tehető olyan értelemben, hogy lemészárolható a fronton. De ahhoz, hogy valaki sikeresen harcoljon, nem elég fegyvert fogni, kezelni is tudni kell azt. A hadviselés egyre bonyolultabb szakma, amelyet a civil foglalkozás mellett, rövid kiképzés alatt aligha lehet elsajátítani. Erre épült a NATO katonai doktrínája és a jelenlegi ukrajnai háború is bebizonyította, hogy valódi harci ereje csak a jól kiképzett katonai egységeknek van. Másrészt már néhány évvel a francia sorkötelezettség bevezetése után kiderült, hogy Napóleon a hadseregét nemcsak a haza védelmére, hanem Ausztria vagy Oroszország megtámadására is felhasználta. A „haza védelmével” azóta is rengeteg visszaélés történt, elég, ha az Isonzónál vagy a Don-kanyarban elesett magyarok százezreire gondolunk. Harmadrészt a „minden francia katona” megfogalmazás szükségszerűen csak a társadalom egyik, férfinak született felére vonatkozott. A történelemben a férfiuralmat jórészt az alapozta meg, hogy a haza védelme a férfiak kötelessége, ami ugyanakkor extra jogokkal jár a számukra. A mai hivatásos hadseregekben ezért is fontos a jól kiképzett katonanők jelenléte.

Ami néhány éve még mindent felülíró parancs, új világmagyarázat volt, az egyik pillanatról a másikra eltűnt az egyszer használatos ideológiák lefolyójában. Aki a biológiai neme alapján lett (vagy lett állampolgárságú orosz) férfi, annak be kell vonulnia, aki pedig biológiai neme alapján nő, annak nem. Ilyen egyszerű ez, és ha a Delaware állambeli Washingtonban született lett külügyminiszter így gondolja, akkor ki merne ellentmondani neki? Ez a példa is jól mutatja, hogy napjaink divatos ideológiai pótlékait mennyire nem veszik komolyan még azok sem, akik tegnap még oly lelkesen hirdették azokat.

Azon természetesen érdemes elgondolkodni, hogy valóban hasznos lenne az uniós állampolgárok védelmi ismereteit bővíteni. Katonaságra minden országnak, így hazánknak is szüksége van, és a hadsereg presztízsét növelné, ha a mai honvédelmi szolgálat összetettségét, komoly hivatásjellegét a civilek is megismernék. Azt is látni kell, hogy ahol nincs sorkötelezettség, ott a katonaság gyakran a társadalmi felemelkedést is szolgálja a szegénysorból, hátrányos helyzetű etnikumból jövő fiatalok számára.

Magyarországon az akkori MSZP–SZDSZ-koalíció húsz esztendeje, 2004-ben törölte el a kötelező sorkatonai szolgálatot. Bár a döntést viták előzték meg, megszavazása után hamarosan természetessé vált a társadalom többsége számára. Kövér László 2016-ban nyilvánosan sajnálkozott a sorkötelezettség eltörlésén, ami sokakban rossz előérzetet keltett az újbóli bevezetését illetően. Orbán Viktor azonban ellentmondást nem tűrő hangnemben tette helyre házelnökét, kijelentve, hogy „nincs és nem is lesz napirenden a sorkatonai szolgálat ügye”. Végzetesen megosztott közéletünkben egyike ez a kevés számú, a rendszerváltozás után elért és azóta is megőrzött vívmányoknak. Remélhetőleg akkor is sikerül nemzeti konszenzussal kitartani mellette, ha lesznek, akik a lettországi miniszternél magasabb szintről és határozottabban „ajánlják” majd a sorkötelezettség bevezetését.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)