Alig pár nap van már csak hátra az önkormányzati és EP-választásokig, a kampány egyszerre fárad és egyszerre fokozódik. Egyértelmű, hogy a Fidesz számára az egy időben tartott két voksolásból leginkább az európai parlamenti forduló számít, vállaltan erre fordítja a több figyelmet és közpénzt az állampárt. Ennek magyarázata feltehetően az, hogy az Európai Unióval szembeni – rendkívül káros – harcban találták meg az országosan legjobban működtethető, leegyszerűsítő kampány tematikáját, ráadásul ezen az egyszerű, arányos listás választáson sérülhet látványosan a Fidesz reputációja (illetve Orbán Viktoré), ha a számszaki győzelemtől függetlenül a jelenlegi mandátumarányok látványos elmozdulása lesz az eredmény végül a kivetítőn.
A kegyelmi botrány, a Magyar Péter-jelenség és az ezekből fakadó turbulencia egyértelműen arra kényszerítette a kormánypártokat – amiből nem is csinálnak titkot –, hogy kizárólag a saját, elhivatott bázisuk aktivizálásával foglalkozzanak, az elmúlt hónapokban lemorzsolódó, elbizonytalanodó, inaktívvá váló szavazókat ráérnek majd visszaédesgetni a kármentés után. Ezért egyszerűsödött le a végtelenségig a Fidesz európai kampánya és ezért van a hazug uszítás, valamint az ellenzéki arcok összemosása a háborús fenyegetéssel a plakátokon. Orbán Viktor és a Fidesz propagandája – meglehetősen szokatlanul és önmagára nézve is veszélyesen – magasra tette az EP-választások tétjét: felelősségük tudatában tett kijelentéseik szerint ugyanis a június 9-i voksolás eredményén (illetve, nyilván ebből következően a fideszes képviselők számán) múlik, hogy Magyarország belesodródik-e bármilyen, jövőbeni atom/világháborúba és elviszik-e a magyar fiatalokat az ukrán frontra. Az EP-választások tétje ennél jóval sokrétűbb, jóval távlatosabb és semmi köze hazánk bármilyen hazugságra épülő vagy valós háborús fenyegetettségéhez. Politikai szemtanúként az alábbi öt pontban összefoglalom, mi az EP-választások valódi tétje és következménye:
Miközben a Fidesz folyamatosan gyalázza és – igen, ilyen hülyeségeket is mondtak már – sóval hintené be az Európai Parlamentet, eközben a jelenlegi kampányban épp úgy tesznek, mintha az Európai Parlamenttől, pontosabban az ott ülő fideszes EP-képviselők számától függene, hogy milyen irányt vesz az Európai Unió, illetve hogy belesodródik-e Magyarország bármilyen háborúba. Ez azonban ebben a formában nem igaz. Természetesen
nem mindegy, hogy kik képviselik Magyarországot a következő Európai Parlamentben, de aljasság azzal kábítani a választókat, hogy a plakátokra írt ügyekben abszolút, vagy érdemi befolyásuk lenne.
Az uniós döntéshozatal a tagállami szakminiszterek fórumának számító Európai Unió Tanácsa, az Európai Parlament, az Európai Bizottság, illetve az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács bonyolult és olykor lassú, de még mindig így is egyelőre a leghatékonyabb megoldásnak mutatkozó együttműködésén alapszik. Az Európai Parlament kivételével, amelynek tagjait közvetlenül a választók delegálják, tulajdonképpen mindegyikben jelenleg az Orbán-kormány tagjai vagy képviselői ülnek döntéshozó pozíciókban. Amikor a Fidesz azzal kampányol, hogy le akarja váltani a „brüsszeli döntéshozó elitet”, akkor elhazudja, hogy magyar részről a brüsszeli döntéshozó elit tulajdonképpen a jelenlegi magyar kormány. Az is teljes tévedés, hogy az EP-választás magyarországi eredménye érdemben befolyásolja majd a következő Európai Bizottság politikáját vagy összetételét, hiszen annak magyar tagját most is a Fidesz-kormány delegálta és – amíg hatalmon vannak – ezután is ők fogják. Arra pedig, hogy az aktuális német, belga vagy mondjuk horvát kormányok kiket küldenek majd uniós biztosnak Brüsszelbe, végképp nincs ráhatása az egyszerű magyar választónak. Ahogyan arra sem, hogy ki lesz az Európai Bizottság régi/új vezetője, hiszen hiába a csúcsjelölti rendszer, erről – általam elítélt módon – megint csak az állam- és kormányfők asztal alatti egyezkedése dönt majd. (Annak idején így döntöttek Ursula von der Leyen kiválasztásáról is, amit a Fidesz hajlongva támogatott, én viszont épp emiatt elvből ellene szavaztam az Európai Parlamentben.) Annak ellenére, hogy az EP-nek fontos és egyre fontosabb szerepe van – lásd a jogállamiság ügyét vagy a bizottság javaslatain átvert finomhangolásokat –, az Európai Unió nagypolitikáját és irányait döntőrészben továbbra is a tagállamok kormányai és kormányfői határozzák meg. Ha igaz is lenne tehát az a kormányzati állítás, miszerint az EU háborúba akarja tuszkolni Magyarországot, ezt az egyébként nem létező szándékot akkor sem az akadályozná meg, hogy hányan jutnak parlamenti belépőhöz a Fidesznél.
Az az európai politika, azon belül is sajnos a magyar politika egyik súlyos defektje, hogy az európai parlamenti választások elsősorban nem összeurópai kérdésekről, hanem – szinte minden tagállamban – sok esetben belpolitikai ügyekről, pártpolitikai erőméregetésről, lokális ügyekről szólnak; tulajdonképpen az országgyűlési választások egyik selejtezője, ahol büntetni lehet a kormányt és újraszámolni az ellenzéki erőviszonyokat. Arról ebben az írásban – különösen a választások előtt ilyen rövid idővel már – nem kívánok hosszabban értekezni, hogy a mai magyar ellenzék számára milyen belpolitikai kihívást jelent a mostani EP-választás és milyen (akár gyökeres változásokat hozó) átrendeződés is lehet a NER-rel szembeni térfélen. Egyelőre úgy tűnik, hogy jelentős tektonikus mozgások várhatóak; majd meglátjuk. Sokkal érdekesebb, hogy a Fidesz számára milyen belpolitikai károkat jelenthet egy gyengébb szereplés, amire jelenleg komoly esélyük van. Tudni kell, hogy a Fidesznek eddig (a magyar kvóta szerint járó korábbi huszonnégy, jelenleg huszonegy képviselői helyből) mindig volt legalább tizenkét mandátuma az Európai Parlamentben, egy alkalommal ezt sikerült feltornázniuk tizennégyre is, jelenleg a KDNP-s Hölvényi Györggyel együtt tizenhárman vannak.
Meglehetősen stabil tehát a fideszes kontingens az EP-ben, ha viszont ez most érdemben megcsappan, azt Orbán pártelnöknek – különösen egy ilyen nagy, megemelt téttel bíró, sokadik kétharmados hatalommal megtámogatott kampány után – bizony magyaráznia kell majd.
Jelenleg ugyanis annak van nagyobb esélye, hogy a Fidesz kevesebb mandátumot szerez az eddig minimálisan is mindig hozott tizenkettőnél, de ha ez mondjuk tízig vagy az alá esik, akkor a velük szemben álló ellenzéki listák összességében már több helyet szereznek. Ami kis győzelem egy normális demokráciában, nagy lépés egy illiberális autokráciában. A Fidesz tehát nem véletlenül ideges: simán benne van a jelenlegi helyzetben, hogy az EP-választáson a tévedhetetlenségre, a legyőzhetetlenségre, a megroppanthatatlanság nimbuszára épített fideszes kirakaton egy szép nagy repedés keletkezik, ami meg ki tudja, hogyan és meddig repedhet tovább.
Orbán Viktor már öt évvel ezelőtt is egy EU-kritikus/illiberális nagy áttörésre tette a tétjeit az akkori EP-választáson, de az áttörés (érdeklődés hiányában) elmaradt. Most sem várható az a forgatókönyv, amelyre a Karmelitában oly nagyon számítanak, de kétségtelen, hogy némi átrendeződés bizonyosan lesz, ami már hatással lehet egyes összeurópai ügyekre. Fontos hozzátenni, hogy ha úgy tesszük fel a kérdést: a magyarországi EP-választáson kiosztott mandátumok mennyiben befolyásolják majd a nagy politikai átrendeződést Európában, akkor az őszinte válasz szerint minimálisan. Nem mindegy persze, hogy a Fidesz ki tudja hány, de nagyjából tíz képviselője milyen frakcióba fog beülni (most függetlenként teljesen súlytalanok voltak ebben a ciklusban), de hiába tűnik egyszerűnek a képlet, a sakkjátszma egyre bonyolultabb, ahogy közeledünk a választások napjához. Orbán – szerintem egyébként taktikailag elsietve – már jóval korábban közölte, hogy a Fidesz politikusai az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) csoportjába szeretnének belépni, amelyet jelenleg az olasz miniszterelnöknő pártja dominál. Giorgia Meloni korábban Orbán rajongójának és nagy reményű szövetségesének számított, de miután kormányfő lett, más irányt vett a korábbi illiberális politikus; jelenleg például Ukrajna ügyében élesen szembemegy a fideszes, oroszbarát narratívával. És ez csak egy ütközőpont.
Az Európai Néppárt (ahonnan a Fideszt anno kirúgták és ahova most a ki-tudja-hány Tisza Párt-i jelölt tart) létszáma minimálisan, de várhatóan növekedni fog, és továbbra is az EP meghatározó ereje, illetve nagykoalíció-kompatibilis frakciója lesz. A zöldek és a liberálisok képviselőcsoportja komoly veszteséget szenvedhetnek majd el, a már említett ECR és a másik – sokkal inkább Orbán-kompatibilis, szélsőséges figurákat tömörítő – Identitás és Demokrácia (ID) frakciója viszont szemmel látható gyarapodást. Áttörésről messze nem lehet majd beszélni így sem, de az bizonyos, hogy a nagy tömböket – így a szociáldemokratákat, de elsősorban inkább a néppártiakat – kooperációra kényszerítik. A Néppárt máris udvarol Meloninak, és nem elképzelhetetlen egy velük kötött, jobboldali nagykoalíciós együttműködés; bár az uralkodó többséghez mindenképpen kellene még az ID is.
Orbánék útja sem egyenes az ECR-ba, hiszen sok a belső tiltakozó a Fidesz oroszpártisága miatt; ha pedig tényleg a Néppárthoz közelít a csoport, ott végképp Orbánékra csaphatják az ajtót,
hiszen Ursula von der Leyen világossá tette, hogy egy új, jobboldali többségben való részvétel hármas előfeltétele az EU, Ukrajna és a jogállamiság határozott támogatása. Ebből a hármasból pedig a Fidesz nem áll éppen túl jól.
Egy bizonyosnak látszik: az EU-kritikus jobboldal több beleszóláshoz juthat majd az Európai Parlamentben, ehhez pedig a jelenlegi tömböknek is alkalmazkodnia, finomhangolnia kell. Hogy a Fidesz milyen szerephez, illetve ülésekhez juthat ebben a mátrixban, még erősen kérdéses; a választások utáni helyezkedés és egyezkedés lesz meghatározó. Ha „Európa legerősebb pártja” megkarcolódik a magyarországi eredménytől, ráadásul ezzel egy időben érkezik egy új magyar formáció, ami az EU-párti konzervatív oldalt erősítheti, az bizony hatással lesz Orbán befolyására és törekvéseire is. Vagyis, simán elképzelhető, hogy a Fidesz miniszterelnöke még tovább játssza a vétóvitézt az Európai Tanács ülésein, de az Európai Parlamentben a súlytalan hőzöngők között reked.
Politikai szemtanúként abban nincs kétségem, hogy a mostani európai választások után sem fog az európai közösség alapvető érték- és érdekrendszere, céljai és irányai megváltozni, mivel ezen az ötszázmilliós kontinensen továbbra is a józan és felelős európaiság van többségben. (Nem véletlen, hogy oly sok szomszédos tagállam szeretne mielőbb részese lenni ennek a közösségnek. Ezért is külön érdekes, hogy miközben a Fidesz folyton gyalázza az uniót, addig a mielőbbi bővítés és például a balkáni partnerek felvétele mellett érvel – ezt hívják illiberális kétarcúságnak.) Kérdés, hogy a szélsőséges, EU- és integrációellenes erők, ha teljesen átformálni nem is, de mennyiben tudnak gellert adni a folyamatoknak. Mennyire tudják lassítani a folyamatos építkezést és mennyire tudják ezzel gyengíteni azt az Európai Uniót, amelyet épp ilyen válságos időszakban kellene még szorosabb, hatékonyabb és erősebb működésre bírni.
A Covid-válság bebizonyította például, hogy az európai közösség legnagyobb erőssége a közös és koordinált cselekvés. Az EU közös vakcinabeszerzése garantálta, hogy minden tagállam egyszerre, azonos áron és feltételek mentén, a népességének arányában jusson oltóanyagokhoz és ne kelljen nála erősebb tagállamokkal versenyeznie a piacon. Ha így történt volna, Magyarország alulmaradt volna. Ha a szélsőjobb térnyerése miatt most a túlfűtött nacionalizmus és nemzeti gőg dominálja majd az európai közösséget, akkor ilyen megoldások is hamar gellert kaphatnak. Az erőviszonyok minimális, de hatással bíró változásai miatt fontos kérdés például, hogy milyen irányt vesz majd az európai zöldátállás. Hogy hátat fordítunk-e a mögöttünk hagyott ciklus eredményeinek és figyelmen kívül hagyjuk-e az összes, a klímaváltozás súlyosságáról szóló tudományos ismeretet, esetleg engedünk a nagyobb tőkés csoportok nyomulásának.
Nem mindegy, hogy a haladás vagy az akadás fogja jellemezni a kétségkívül igazságos átmenetet igénylő zöldátállás folyamatát,
és hagyjuk-e, hogy félresiklott lépések miatt pont azokkal fizettessük meg a zöldítés árát, akik a legkevesebb károsanyag-kibocsátást okozzák. Az is tétje a választásnak, hogy az új Európai Parlament hogyan viszonyul majd a versenyképességhez. Felismerik-e, hogy a túlszabályozás révén, a megfelelő uniós forrásokból történő koordinált, stratégiai iparágakba történő befektetések és az unió érdekeinek globális színtéren történő hatékonyabb képviselete nélkül az EU versenyképessége tovább csökkenhet. De kérdés lesz az is, hogy az új összetételű Európai Parlament hogyan viszonyul a védelempolitikához, az európai védelmi ipar kapacitásainak fokozásával feljavítandó védelmi képességek és készségek megerősítéséhez. A nagyképet tekintve szerintem nem lesz radikális változás vagy irányváltás. Az is igaz ugyanakkor, hogy a késlekedés és toporgás ugyanolyan káros tud lenni.
Június 9. után is fel fog kelni a nap és továbbra is a NER hazug valóságában kell majd élnünk még egy darabig. Ugyanígy a nyitott európai ügyek is asztalon maradnak, vagyis bármi lesz is az EP-választás eredménye: a „magyarügy” megoldandó feladat lesz. És most nem a Tisza Párt alelnökére gondolok. Az úgynevezett kondicionalitási eljárás és a tematikus feltételek, a teljesítendő szupermérföldkövek, valamint az alapjogi chartával ellentétes magyar jogi szabályozások miatt jelenleg továbbra is nagyságrendileg 20 milliárd eurónyi Magyarországnak járó forrást tart vissza az Európai Bizottság. Mint azt fentebb jeleztem: az Európai Bizottság összetétele nem a magyarországi választások eredményétől függ, hanem a tagállami kormányok döntésétől, miként az Európai Bizottság vezetőjének személye sem a Fidesz hazai támogatottságának mértékén, hanem a tagállami állam- és kormányfők sakkjátszmájának éppen aktuális állásán múlik. Az bizonyosra vehető, hogy a következő jogalkotási ciklus és az Európai Bizottság három kiemelt prioritásának egyike – a versenyképesség és a védelem mellett – a jogállamiság lesz. Így a magyar kormány nem számíthat fordulatra az unió ezzel kapcsolatos pozíciójában. Akkor sem, ha mindegyik EP-képviselői helyet a fideszesek nyernek június 9-én, és akkor sem, ha egyedül Deutsch Tamás jut újra uniós fizetéshez. A magyar kormánnyal szembeni kifogások akkor oldódnak meg, ha a magyar kormány teljesíti a szükséges feltételeket; ezt az igazságügyi reform megszavazása részben bizonyította is.
A szerződésben szereplő kitételek, az európai közösség értékrendje, az európai adófizetők elvárásai semmit nem változnak, azoknak továbbra is meg kell tudni felelni – ez a nekünk járó források felszabadításának a feltétele.
A hazánkat érintő ügyeknek annyiban viszont kétségtelenül van választási dimenziója, hogy amennyiben Orbán Viktor és a Fidesz kisebb vagy nagyobb vereséget szenved, és ezáltal magyarázkodásra, helyezkedésre kényszerül, akkor nyilván annak is nagyobb az esélye, hogy kevesebbet kekeckedik a tárgyalóasztalnál és nem lassítja az uniós források felszabadítása kapcsán elvárt intézkedések érdemi megvalósítását. A NER nem a mostani EP-választáson fog összeomlani. De bizonyosan közelebb visz minket hozzá. Mert minden rendszer megbukik egyszer.
A szerző az Európai Parlament leköszönő tagja, az Esély Közösség alapítója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)