A békekonferenciák célja jó esetben a háború lezárása és a béke megteremtése. De gyakran előfordul az is, hogy egyik vagy másik fél nem gondolja komolyan a békét, csak a háborúba belefáradt közvélemény megtévesztésére ül le a tárgyalóasztalhoz. Totális háborús vereség esetén a béketárgyalás valójában egy diktátum közlése a győztesek részéről, amit sajnos hazánk is megtapasztalt mindkét világháború után. Olyan békekonferenciáról azonban, amelyre az egyik hadban álló felet meg sem hívják, még sohasem hallottam. Ez olyasmi lehet, mint az a sakkparti, amelyben csak a fehér bábukat állítják fel, és a magányos játékos minden ellenállás nélkül áttolja őket a tábla másik oldalára.
A svájci ukrán „békekonferencia” kétszeresen is abszurd rendezvény. Részint azért, mert az orosz felet nem hívták meg rá, így a szervezők a tárgyalásos béke gondolatát nyilvánosan, már a meghívás bejelentésével feladták. Még arra sem kellenek az oroszok, hogy a diktátumot átadják nekik. (Nem mintha ezt átvenni elutaztak volna Svájcba.) De abszurd azért is, mert Ukrajna és a nyugati résztvevők nem is akarnak békét, hanem deklaráltan a háború folytatására, további fegyverkezésre, az Oroszország elleni eszkalációra készülnek. A rendezvénynek így valódi propagandaértéke sincs, hiszen épeszű ember nem gondolhatja, hogy Moszkvából egy telefonhívással elfogadják az ukrán ultimátum valamennyi követelését.
A konferencia egyrészt ukrán belföldi fogyasztásra szól. Másrészt azt akarja bebizonyítani, hogy a Nyugat akkor is raportra tudja rendelni a Globális Dél és néhány vonakodó szövetséges vezetőit, ha azok pontosan tudják, hogy a svájci konferenciának semmilyen valós értelme sincs.
Szomorúan belátom, hogy a magyar kormánynak is részt kellett vennie ezen a létszámellenőrzésen, remélem, legalább a konyha jó a svájci luxushotelben. A meghívott országok közel fele, köztük Kína, Brazília, Dél-Afrika, Szaúd-Arábia és más szuverén államok megengedhették maguknak a távolmaradást. Peking saját béketervének megtárgyalását a szervezők nem tűzték napirendre, így Kínának eleve értelmetlen lett volna elutazni a bürgenstocki turistaparadicsomba. Pedig Pekingnek nemcsak a béke, hanem a háború alakulására is befolyása van. Ahogy az USA nem engedheti meg Ukrajna teljes vereségét, úgy Kína sem fogadhatja el Oroszország legyőzését. Ennek az egy mondatban leírható realitásnak az elfogadásával százezernyi ukrán és orosz férfi életét lehetne megmenteni.
Amúgy a svájci parlamenti pártok egy része, köztük az ottani Zöldek is súlyos hibának tartják, hogy a szervezők nem hívták meg Oroszországot a konferenciára. De hát a rendezvény valódi célja nem a béke megteremtése, hanem a háború folytatásának meghirdetése volt. Sokan sokszor idézték George Orwell 1984 című regényét, amelyben a hivatalos ideológia szerint „A háború: béke”, tehát békének kell nevezni a háborút. A háború folytatását meghirdető és a tárgyalásos megegyezést eleve elutasító rendezvényt valóban orwelli gondolat békekonferenciának nevezni.
Ha nem a mérhetetlen emberi szenvedés felől közelítünk az ukrán–orosz háborúhoz, akkor talán lehet érveket találni a háború folytatására, az orosz előrenyomulás megállítására. Sajnos az orosz fél békevágya is megkérdőjelezhető. Bár Putyin elnök a tárgyalások megkezdésére elvben bármikor nyitott, az orosz békecélok homályosak, a területi nyereségek megtartása mellett időnként a kijevi rendszerváltozás kikényszerítése, a „nácizmussal” való leszámolás is szóba kerül. A tűzszüneti és béketárgyalások elsődleges feltétele egymás kormányának de facto elismerése lenne, amit jelenleg sem Kijev, sem Moszkva nem tesz meg.
A Nyugat diplomáciai szinten elismeri az orosz kormányt, titkos csatornákon is érintkezik vele, de egyelőre a háború kiterjesztésére határozta el magát.
De akkor tessék erről beszélni. A béketárgyalás nélküli békekonferencia pontosan annak az álszentségnek a jelképe, ami miatt egyre többen elvesztik hitüket a Nyugat vezetőiben.
Néhány nappal a békekonferencia előtt Jens Stoltenberg NATO-főtitkár Budapesten is világossá tette, hogy a Nyugat az eddiginél aktívabban segíti Ukrajna háborúját Oroszország ellen. Olyan mértékben és mélységben, amely már a NATO és Oroszország közti háborús konfliktusnak, vagy mondjuk úgy, súrlódásnak is minősíthető. Az Orbán-kormány sokáig azt hangsúlyozta, hogy Magyarország ebben a konfliktusban nem vehet részt, sőt vétójogával meg is akadályozza a többi NATO-tagállam részvételét benne. Lényegében ez volt a Fidesz fő üzenete az önkormányzati és EP-választásokon.
Ahogy lezajlottak a választások, Stoltenberg nyomására Orbán Viktor vállalta, hogy hazánk többé nem él vétó-, azaz egyetértési jogával a NATO Ukrajnával kapcsolatos döntéseit illetően. Cserében hazánk nem köteles olyan műveletekben részt venni, azokat támogatni és pénzelni, amelyekkel nem ért egyet.
A hazai biztonságpolitikusok között mérsékelt, de komoly vita alakult ki az Orbán–Stoltenberg-megállapodást illetően. Mérsékelt, mert a megállapodást diktátumként értelmező jobboldali elemzők amúgy tisztelik Orbán Viktort, a másik oldalon pedig a NATO vezetője minden bírálaton felül áll. Szerintem a magyar egyetértési jog feladásával a NATO lényegesen többet nyert, mint amennyit Orbán hazánk részleges kimaradásának elfogadtatásával. (Részleges, mert a NATO csapatai továbbra is átvonulhatnak Magyarországon.) De az erőviszonyok annyira különbözőek a két fél között, hogy ez a kompromisszum a realitásokat tükrözi. Legfőbb értelme az, hogy elmaradnak az állandó csatározások a NATO egésze és Magyarország között. Kérdés persze, hogy az összes többi NATO-tagállam egyetért-e a szövetség Ukrajna-politikájával, vagy idővel újabb repedések támadnak a háború eszkalációját illetően.
Egy dolgot azonban sohasem szabad elfelejtenünk. Ha a NATO és Oroszország között valódi, igazi, félúton nem megállítható háború tör ki, akkor annak hazánk ugyanúgy áldozata lesz, mint a térség többi állama. Akár hagyományos, akár nukleáris fegyverekkel folyna ez a valódi háború, magyarok százezrei vagy milliói éppúgy áldozatául esnének, mint ahogy az első és a második világháborúban történt. A mindenkori magyar kormány lehetősége ennek elkerülésére sajnos csekély. Ezért lenne annyira fontos egy uniós, atlanti és külpolitikai konszenzus kialakítása a magyar politikai erőkön és a társadalmon belül. Bármilyen kevés esélyünk van az igazi háború megállítására, az egységes nemzeti stratégia mégis többet jelentene a megosztottságnál.
Ehhez a kezdő lépést nyilván az erősebbnek, a kormányzatnak kell megtennie. Nem a hatalma, hanem a nagyobb felelőssége miatt.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Jens Stoltenberg és Orbán Viktor 2024. június 12-én Budapesten. Fotó: Janos Kummer / Getty Images)