Önök szerint ki az igazi hazaáruló? Aki ellopja a hazánknak járó uniós pénzt, vagy aki nem akarja a NER zsebébe folyatni? Orbán Viktor hazaárulóként viselkedett, amikor külföldön a baloldali kormány ellen lázított? Lehet a NER-ben politikai karriert csinálni abból, ha hazaárulónak hívsz egy szoci kormányfőt? És egyáltalán:

Kezdjük a legelején, kis történelmi gyorstalpalóval: Magyarországon komoly jogtörténeti előzménye van a hazaárulás büntetésének. Egyik első nyomát a tizenötödik században a nádor Werbőczy István által szerkesztett szokásjoggyűjteményben találjuk meg; amit a mai jogászok csak „Hármaskönyv”-ként ismernek. Ez rögzíti, hogy „a hazaáruló hűtlenség bűnének súlyosabb eseteiben a tettes vagyona a szent koronára háramlik vissza”. Azóta egymást érték a módosítások és szigorítások, míg eljutottunk a jelenleg hatályos jogszabályhoz. E szerint az a magyar állampolgár, aki „Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn”, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Különböző súlyosbító fokozat mentén ez húsz év is lehet, vagy akár életfogytiglan.

Régebben, amikor a közéletben valaki hazaárulónak titulálta a másikat, az olyan szintű sértést jelentett, hogy azonnali párbajt és rosszabb esetben a konfliktus halálos kimenetelű rendezését jelentette. A mai Magyarországon szinte minimális esetekben indul hazaárulás vádjával vagy gyanújával eljárás, a kétezres évek elején például közel tíz éven át egyetlen ilyen jellegű bűncselekmény sem szerepelt az ügyészi statisztikákban. Legutóbb hazaárulás, pontosabban államellenes bűncselekmény miatt Budaházy György ellen indult eljárás, akit végül más jogcímen ítéltek el, majd nemrég Novák Katalin adott neki kegyelmet a pápalátogatásra hivatkozva. Teljes abszurd.

Politikai szemtanúként számomra az is sajátosnak hat a magyar belpolitika történetében, hogy korábban az a (most épp mi hazánkos) Novák Előd jelentette fel egyszer hazaárulás vádjával a Bajnai-kormány által uniós biztosnak jelölt Andor Lászlót a brüsszeli források megvonásának támogatása miatt – egyébként eredménytelenül –, aki a Jobbik korábbi EP-képviselőjének, Szegedi Csanádnak az egyik asszisztenseként egy ideig pont az Európai Parlamenttől kapott fizetést. Sőt, annak a jobbikos EP-delegációnak dolgozott, amelyben később az a Kovács Béla volt az egyik képviselő, aki a magyar államérdekkel szemben bizonyítottan az oroszoknak kémkedett. Sajátos, nemde?

Azt is sokan elfelejtik, hogy a NER egyik fiatal üstökösének politikai, majd később gazdasági karrierje is egy nagyon bátor „hazaárulózással” kezdődött. Vagyis a Fidesz nemcsak hogy legitimálta, de támogatta, sőt bátorította ezt a fajta mocskolódást. Loppert Dániel még 2002 nyarán a Művészetek Völgyét meglátogató Medgyessy Péter miniszterelnököt nevezte többször is, hangosan hazaárulónak. Személyes meggyőződésem, hogy teljesen felesleges túlkapás volt, amikor a helyi rendőrfőkapitány ezért eljárást indított az épp nagykorú Loppert ellen, akit előbb első fokon figyelmeztetéssel elítéltek ezért, majd másodfokon végül megszüntették az eljárást. Az ügy természetesen nagy politikai szappanoperává dagadt: az akkori ellenzéki Fidesz hősként emelte pajzsra a bátor és meghurcolt fiatalembert. Loppert belépett a Fideszbe, majd Rogán Antal személyi titkáraként dolgozott a pártban. Később Gulyás Gergellyel közösen alapította meg a Fidesz új ifjúsági tagozatát, majd országgyűlési és fővárosi pártlistákon olvastuk a nevét. Mivel képviselő egyik alkalommal sem lett, 2010 után a Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő Zrt. kommunikációs igazgatója lett, nyolc év után pedig előbb az Exim Banknál, majd a MÁV-nál töltötte be négy évig ugyanezt a felelős vezetői posztot.

Manapság a „hazaárulás” és a „hazaáruló” szó rongyossá használt kifejezés lett, és bár épp ezért némileg el is kopott, számomra még mindig vörös vonalat jelent. Csak egy rövid statisztika: a magyar Országgyűlésben a legtöbbet a 2010 és 2014 közötti időszakban használták ezt a sértő kifejezést a politikusok, közel százszor. Legkevesebbet 1998 és 2006 között hangzott el a hazaáruló jelző a Parlamentben, a mostani ciklusban viszont már közel három tucatszor. A hazai közélet hazaárulózását persze a politika örömmel bevonja az európai parlamenti munkába is.

Legutóbb például az ellenzéki EP-képviselők (köztük én is) nem voltak hajlandók támogatni sem Trócsányi László biztosi kinevezését, sem pedig azt, hogy a Néppártból azóta távozott és így kellő lobbierővel sem rendelkező fideszes EP-képviselők bizottsági vezető posztokat töltsenek be. Ezekről ugyanis az adott szakbizottságokban ülő többi politikus szavaz. A kormányoldal nyomban hazaárulózni kezdett, Kocsis Máté fideszes frakcióvezető például azt mondta: az ellenzéki EP-képviselők az első pillanatban megkezdték az áskálódást „saját hazájuk ellen”. A Pesti Srácok egyik publicistája pedig nemesen úgy kommentálta az ügyet, hogy innentől az ellenzéki EP-képviselőket „ellenségként” kell kezelni, és így velük szemben „bármilyen eszköz megengedett a védekezéshez”. Milyen szolid kis fenyegetés.

Azt persze már csak én teszem hozzá Politikai Szemtanúként – és bár nem szeretek visszamutogatni, mert az nem feltétlenül ízléses, de itt mégiscsak helye van –, hogy 2004-ben a Fidesz brüsszeli delegációja egy bizonyítottan hamisított képet küldött körbe az Európai Parlamentben, amin az akkor uniós biztosnak jelölt Kovács Lászlót mint munkásőrt ábrázolják. A fotóról hamar kiderült, hogy hazug kamu, a lejárató akció azonban nyilvánvalóan ártott a magyar biztosjelöltnek. Ha az hazaárulás volt, akkor ez mi? De Politikai Szemtanúként arra is emlékszem, amikor a magyar érdekvédelemre oly kényes

De mondom tovább. A NER vezető politikusai naponta hazaárulónak nevezik az ellenzéki politikusokat, amiért egyetértenek azzal, hogy a Magyarországnak jogosan járó uniós források törvényes és jogállami módon történő felhasználását garantálnia kell a Fidesz-kormánynak, és nem hagyhatjuk, hogy azok akadálytalanul a NER-oligarchák zsebeiben kössenek ki. A Fidesz leegyszerűsítve azt kommunikálja, hogy az ellenzéki EP-képviselők hazaáruló módon akadályozzák az uniós pénzek lehívását – ami önmagában egy kretén hazugság.

De álljunk akkor meg egy rövid pillanatra. Orbán Viktor még 2006 októberében beszédet mondott az Európai Parlament néppárti frakciójának strasbourgi ülésén. Akkor még a Néppárt tagjai voltak. Orbán itt többek között arra szólította fel az európai szövetségeseket, hogy apasszák el a szocialista-liberális magyar kormány által felhasznált uniós forrásokat. „Az Európai Uniónak világossá kell tennie, hogy nem nyújt segédkezet semmilyen megfontolásból sem a hazug és csaló kormányzatoknak” – fogalmazott. Orbán persze később már magyarázkodott, hogy a magyar sajtóban csak félreértették, és nem beszélt pénzről, sem büntetésről. Ja persze. Tudjuk, Viktor. Téged mindenki csak félreért. Utólag.

De akkor most Orbán hazaárulást követett el, vagy sem? Nem olyan nehéz kérdés.

Lánczi Tamás korábbi fideszes politológus – aki jelenleg a Szuverenitásvédelmi Hivatal jól fizetett vezetője – tíz évvel ezelőtt még arról beszélt, hogy az a párt szokott hazaárulózni, amelyiknek „alacsony a népszerűsége, és hitelességi problémákkal küzd”, ezért akar nagyot és erőset mondani. Most pedig, immár új pozíciójában Lánczi arról elmélkedik, hogy újra kellene gondolni a hazaárulás büntetőjogi kategóriáját és büntetési tételeit. Mindezzel párhuzamosan pedig Deutsch Tamás fideszes EP-delegációvezető vizsgálatokat akar indítani az ellenzéki EP-képviselők „hazaáruló politikai manőverei” kapcsán. Értjük, ugye. Mi az hogy, nagyon is.

Manapság nincs olyan nap, amikor a magyar politikai életben valaki ne nevezné hazaárulónak a másikat. Még a Gulyás Gergely szerint „morális fölényben lévő” kormánypárti sajtó is kötőszóként használja a Fidesz-hatalommal szemben állókra ezt a jelzőt. Gyomorforgató. De ne legyünk álszentek sem:

Számtalan idézetet lehet találni a jelenlegi ellenzék képviselőitől is, amikor hazaárulózzák a jelenlegi kormány vezetőit. A megafonos srácoknak mondom, hogy felesleges kamuoknyomozó lejárató videókat csinálni: igen, én sem maradtam ki a sorból. Nem tagadom, még én is felültem párszor a hazaárulózó vonatra. És még az sem menti utólag a dolgot, hogy őszinte hévvel és igaz beszéddel tettem. Mint amikor az Európai Parlamentben az Orbán-kormány bűnei miatt újra szégyenpadra ültették a hazánkat. Mindezzel együtt továbbra is az a határozott állításom, hogy egymást hazaárulózni pocsék és méltatlan dolog. Bárki teszi is.

Számomra ebben a műfajban az volt utolsó cseppként a legundorítóbb és legaljasabb eset, amikor Brüsszelbe hívtuk az Oktatói Hálózat néhány tagját, hogy beszámoljanak az EP-képviselőknek a magyar oktatás helyzetéről. Ekkor Hidvéghi Balázs fideszes EP-képviselő mindezt azzal kommentálta – ráadásul még az esemény előtt, azt sem tudva, hogy ott mi és hogyan hangzik el –, miszerint akik részesei voltak ennek a programnak, azok „gyűlölik a hazájukat”. Ez méltatlan és undorító volt a tisztességes tanárokkal szemben, velem/velünk szemben, de méltatlan volt még Hidvéghi Balázshoz is. Aki nyilván a központból megkapott propagandaszöveget mondta fel, nem a saját gondolatait. Ami persze alig menti a verbális otrombaságot.

Politikai szemtanúként emlékszem még, amikor Lendvai Ildikó az MSZP frakcióvezetőjeként kereken húsz évvel ezelőtt a parlamentben marcipánfigurákat adott ajándékba az ellenzéki vezetőknek, javasolva, hogy a hazaáruló gazemberezést kölcsönösen felejtsük el. Hogy a marcipánok sorsa mi lett végül, azt nem tudom. De azt látom, hogy az azóta eltelt húsz évben hova jutottunk. Egy bűzös, alpári, verbálisan rohadó mocsárba. Aktív pártpolitikai karrieremet átmenetileg felfüggesztve és civil közéleti szerepemet elkezdve ezért egy konkrét javaslattal élek. Ha úgy tetszik: többszörösen érintettként. Hagyjuk abba egymás hazaárulózását. Mindegyik oldalon.

Szúrjunk oda, szkanderozzunk, versenyezzünk minél bátrabban, de abban legyen végre nemzeti kompromisszum, hogy nem rekesztjük ki a másikat a közös hazából, és nem nevezzük egymást hazaárulónak. Főleg, ha már a jobboldal egyik új himnusza úgy szól: történjék bármi, mi élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk.

A szerző korábbi EP-képviselő, politikai szemtanú, az Esély Közösség alapítója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Gyurcsány Ferenc 2018. szeptember 16-án. Fotó:  Huszti István / Index)