A világ rendvédelmi szervei és korrupcióellenes hatóságai június végén Vilniusban, Litvániában magas szintű találkozóra gyűltek össze a 21. Nemzetközi Korrupcióellenes Konferencián.
A találkozó, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, egy nyilatkozat elfogadásával zárult. A nyilatkozatban a résztvevő szervek/hatóságok (pl. OLAF, Europol, FBI, SFO) vezetőiként kötelezettséget vállaltunk a jogállamiság fenntartása és a magas szintű korrupció elleni küzdelem mellett. Hangsúlyoztuk a fejlett technológiai eszközök, a speciális szakértelem, a társadalmi edukáció és a nemzetközi együttműködés kiemelkedő szerepét. A nyilatkozat teljes szövege itt olvasható (már csak azért is érdemes elolvasni, mert rámutat egyes problémák egyetemleges voltára).
E cikk megszületésének oka azonban az, hogy az ott töltött hét alatt nem tudtam nem meglátni, hogy Litvánia, a balti államok egyike milyen rendezett és milyen látványosan jóléti társadalom. Fájt, hogy a miénk nem az.
Ebből a gondolatból szinte automatikusan következett a kérdés: milyen út vezet a tényleges jóléti társadalomhoz, amelyet többek között a jó közszolgáltatások, a biztonságérzet és a társadalmi bizalom jellemez. Mi az, ami meggátolhatja e pozitív fejlődést?
Mi történt Magyarországon az elmúlt több mint harminc évben, és ez hogyan viszonyul a balti államok sikertörténetéhez?
A tanulságot előre hozva: nem hiszem, hogy bárkit meglep, hogy Litvánia, Lettország és Észtország gazdasága 2024-ben jóval egészségesebb képet mutat, mint hazánké. Ebben kiemelkedő szerepe van annak, hogy a korrupció kezelésének jóval sikeresebb módját választották, mint itthon (hiszen a balti államok láthatóan felismerik a problémát, és kezelik).
A köz erőforrásaival való gondos (és hatékony) bánásmód, a korrupció határozott visszaszorítására való nemzeti akarat közvetlen összefüggésben áll a gazdasági teljesítmény, a versenyképesség növelésével és a nemzeti gazdaság tényleges ellenállóképességének kialakulásával.
Ez teremti meg a valóban szuverén, jóléti társadalom gazdasági alapjait.
A kommunizmus összeomlása után, a kilencvenes években a balti államok és Magyarország nagyjából hasonló kihívások előtt állt, általános jólét kérdésében talán hazánk még előrébb is tartott. A balti államok függetlenségük óta jelentős gazdasági növekedést értek el. 2004-ben velünk együtt csatlakoztak az Európai Unióhoz, ami a strukturális alapok és a nagyobb piachoz való hozzáférés révén jelentős lendületet adott. Észtország és Litvánia a technológiára és az innovációra összpontosított, utóbbi idejekorán felismerte azt is, hogy szükséges függetlenné válni az energiaellátás terén, és meg kell szüntetni az egyetlen országnak való kitettséget.
A kiszámítható üzleti környezet, a jogbiztonság, a hatékony államigazgatás kedvező üzleti környezetet teremtett a hazai és külföldi befektetéseknek egyaránt. A csúcstechnológia iránti fogékonyság és a hazai gazdasági szereplők helyzetbe hozása többek között startuptérséggé tette a Baltikumot, amely olyan globális sikersztorikat is produkált, mint a litván fintechcég, a Revolut. (Lettország eközben tranzitközpontként találta meg szerepét.) Ezzel párhuzamosan komoly tempóban fogtak neki az állami jóléti programok és a szociális védőháló kialakításának. Az egymást követő kormányok politikai nézeteik különbözősége ellenére sem tértek le erről a kijelölt gazdaságfejlesztési útról, követve a németországi mintát.
Mindez a hatékonnyá fejlesztett, kellő jogkörökkel felruházott korrupcióellenes hatóságok őrködése mellett zajlott.
A korrupció, a befolyással való üzérkedés, a hatalommal való visszaélés és hasonló bűncselekmények elleni küzdelemre tett erőfeszítések nemzet- és államközileg is gyakran hivatkozott és elismert példája a litván Különleges Nyomozószolgálat (STT), amely nyomozóhatóságként jelentős szerepet játszott abban, hogy az állami befektetéseket, a jóléti programokat, általában véve a köz pénzének elköltését ne ássák alá a korrupciós gyakorlatok. 1997-ig, az STT létrehozásáig a gazdasági visszaélések jelentős akadályt jelentettek a litván GDP növekedésében.
Ez megváltozott a szervezet megalapításával, amely megfelelő jogkörei révén jelentős korrupciós ügyekben indíthatott büntetőeljárásokat. Ezek az eljárások vezettek végül a közbeszerzés és a vállalatirányítás reformjához. A 2000-es években az éves gazdasági növekedés 7–8 százalék volt Litvániában, és csak a 2008-as gazdasági válság jelentett némi megtorpanást, a Covidnak azonban már nem volt jelentős hatása. Az állam látványos elköteleződése a korrupció elleni küzdelem mellett az üzleti bizalom és a gazdasági teljesítmény látványos növekedéséhez vezetett. Az STT talán az egyik legközvetlenebb bizonyíték a korrupció és a gazdasági teljesítmény közötti direkt összefüggésre. A szervezet munkája egyébként döntő szerepet játszott a kormányzásra és a korrupcióellenes küzdelemre vonatkozó uniós normák teljesítésében is, elősegítve Litvánia integrációját az Európai Unióba.
Ahogy a jóléti rendszerek egyre szilárdabbá váltak, úgy csökkent a korrupciós gyakorlatok elterjedtsége is: a hatékony szociális háló és a mindenkinek hozzáférhető, jó minőségű közszolgáltatások kevésbé ösztönöztek visszaélésekre, elősegítve az átláthatóság és az elszámoltathatóság kultúráját. Tehát a szigorú szabályozás és a szabályok betartatása csupán az első lépés volt a magasabb társadalmi integritás útján.
Eközben Magyarországon néhány sikeres példa ellenére az egymást váltó politikai kurzusok homlokegyenest ellenkező nézeteket vallottak a sikeres gazdasági modellt illetően. Ami állandó maradt, az a korrupció elterjedtsége és mértéke, amelybe a társadalom mára már belefáradt, belefásult és emiatt egészségtelen módon lett elfogadóvá. Úgy tűnik, mintha egy egész nemzet érezné magát tehetetlennek.
Ez különösen érvényes a magas szintű korrupcióra és egyes emberek vélt vagy valós érinthetetlenségére. A korrupció magas szintje kiszámíthatatlan üzleti környezetet teremtett, ami ma is visszatartja a hazai és külföldi befektetéseket.
Ez gátolja a gazdasági növekedést, és csökkenti Magyarország versenyképességét.
Nemzeti nagyvállalatokra és egy erős kkv-szektorra szüksége van az országnak, hogy méretéhez képest erős, ha tetszik, szuverén gazdaság és ország legyünk. Fontos lépés volt, hogy az állam létrehozta és/vagy támogatni kezdte a nemzeti nagyvállalatokat.
Ugyanakkor ezeknek a nemzeti vállalatoknak úgy kellene működniük, hogy nemzetközi összehasonlításban és a belső versenyben egyaránt megállják a helyüket. A korrupció torzító hatása, a nem létező belső verseny és a cégek gazdasági hatását visszamérő mechanizmusok hiánya vezetett ahhoz az alapvetően téves az a benyomáshoz, hogy a változó minőségben szállítani képes (már amikor tényleg szállít is), közbeszerzéseken mesterségesen helyzetbe hozott vállalatok lennének a nemzetgazdaság oszlopai. A látszatteljesítményre épülő gazdaság nem lehet erős, sőt épp az ellenkezője. Ennek jó mutatója például a forint árfolyamának ingadozása, ami az elmúlt tíz évben nem tudott 21 százalék alá csökkenni. Összehasonlításképp a nagy, relatíve stabil piacok: a dollár 6–7 százalék, az euró 10–11százalék között mozognak, de a bolgár leva és a horvát kuna kilengése sem ment13–15 százalék fölé 2013–23 között éves szinten. Nézhetjük a forint értékvesztését is – nemzeti fizetőeszközünk értéke gyakorlatilag feleződött 2004 óta.
Krízishelyzetben kiderül(t), hogy többek között a fentiek okán gazdaságunk amellett, hogy nyitott, túlságosan gyenge lábakon áll, ezért kockázatnak kitett. Ez a kockázat pedig a szuverenitásunkat érintő kockázat – akár veszélynek is mondhatjuk –, amely a Magyarországtól keletre és nyugatra is fekvő, nálunk nagyobb gazdasági súlyú és hatalmú országok céljaitól és törekvéseitől a szükségszerűnél jobban teszi függővé a magyar gazdaságot.
Erős, nemzeti érdekeket képviselő, tényleges teljesítményt produkálni tudó (!) és akaró (!) hazai gazdasági szereplők elengedhetetlenek az ország függetlenségének megőrzéséhez. A gazdaság stabilitásához persze a kevés nemzeti, nagy „zászlóshajó” mellett ugyanakkor fontos (lenne) a kkv-szektor tényleges, érdemi támogatása is, ami (mint a német példa is mutatja) a gazdaság gerince és motorja tud lenni – de ez egy másik cikk témája.
Nem nehéz megérteni, hogy az ország gazdaságának külföldi befolyásolásra való nyitottságát fokozó korrupciós jelenségek egyének szintjén valósulnak meg. A probléma egyik rákfenéje a személyes érintettség és felelősség meg nem értése és hárítása. Pedig egyszerű.
Aki megvehető, azt bárki megveheti, csak elég pénz kell hozzá. Az pedig akad bőven, nyugaton is, keleten is.
Nem elodázható tehát a korrupció kezelése. Itt a „korrupció kezelése” alatt értelemszerűen azt a magas szintű korrupciót értem, amely egyes emberekhez, akár rendszereken átívelve kapcsolható.
A bemutatott litván példán kívül más hatóságok (például a világszerte mintának tekintett brit Serious Fraud Office vagy jógyakorlatait nemzetközi szinten már oktató hongkongi Independent Commission Against Corruption) elvégzett munkája is bizonyíték arra, hogy egy erős antikorrupciós intézmény hajtóereje a nemzet felemelkedésének.
A hazai és nemzetközi sajtóban is többször hangsúlyoztam: egy erős, kellően széles nyomozati jogkörökkel, adathozzáféréssel felruházott, feladatait ténylegesen ellátni tudó Integritás Hatóság fontos eszköz a hazai gazdaság fehérítéséhez, a társadalmi bizalom megerősítéséhez. Az ehhez kapcsolódó, az Integritás Hatóság jogköreit rendező törvénymódosító javaslatot eljuttattam a megfelelő minisztériumokhoz. Egy szereplő akarata persze önmagában kevés – az állami szándék elengedhetetlen. Az államigazgatási szervek együttműködésével belefoghatnánk a megvalósításba.
A szerző az Integritás Hatóság elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Németh Emília / Index)