Százával osztanak most féligazságokat a párizsi olimpiamegnyitóval kapcsolatban, miközben annak fő üzenetei napnál világosabbak a francia kultúra felől nézve, illetve annak ismeretében. Kezdve azzal, hogy forradalmian megújították a műfajt, és kivitték a stadionokból Párizs utcáira, a Szajna partjára, hogy ezzel teljesen odaadhassák a nagyközönségnek az egészet. Erre még sosem volt példa a megnyitók történetében. Vállalták ezzel az esős idő kockázatát is, amit bravúrosan megoldottak. Nemcsak az olimpiamegnyitók műfajában volt ez forradalmi tett, hanem a varietéműfajban is példátlan méretű produkció volt. Nem mellesleg ezt a show-műfajt is eredendően ők teremtették meg, és sokáig francia névvel utalt rá a világ: varieté, avagy grand spectacle.
A megnyitó grand spectacle legfőbb üzenete és célja tehát pont az volt, hogy odaadják az embereknek, az utca emberének és a népnek az olimpiát – ne csupán a kiváltságosoké legyen.
Ezért is nem világsztárok gyújtották meg végül az olimpiai lángot, hanem egy férfi és egy nő, akivel a nézők közül bárki jól azonosulhatott. „Liberté, égalité, fraternité.” A forradalomban általuk létrehozott modern állam, a köztársasági eszme a vezérmotívum: szabadság, egyenlőség, testvériség. Súlyos társadalmi diagnózis, hogy a magyar nyelvű reakciókban mennyi ellenállást lehetett tapasztalni. Ezek megfogalmazóinak egy része rasszizmussal és álkereszténységgel álcázza önmaga előtt is, hogy valójában mennyire nem képes és nem akar egy társadalomban élni másokkal. A megnyitó csak alibije és ürügye volt a sok rasszista vagy soviniszta megnyilvánulásnak. Nemcsak a feketékkel vagy a románokkal nem akarnak együtt élni, hanem a tök fehér és magyar szomszédaikkal sem, meg a saját bárdolatlan életükkel sem tudnak együtt élni. Pardon, ha kimondtam, hogy ezért tűnt torznak, amit ebben a párizsi tükörben sokan megláttak most. A globalista ballib nézőknek meg azért lehetett kínos belenézni ugyanebbe a tükörbe, mert a franciák úgy tudják büszkén képviselni a nemzeti eszmét és saját nemzeti kultúrájukat, hogy az egyben a nyugati, sőt egyetemes kultúra értékrendjét is képviseli. Szóval akár balról, akár jobbról nézünk itthon ebbe a tükörbe, nem kicsit lehetett frusztráló saját torzulásainkat meglátni egy nemzeti identitásában egyetemesként megélt kultúra világraszóló példájával szembesülve.
Nem vesződnék az olyan nettó műveletlenségből eredő félreértésekkel (melyeket a rendező és a szervezők hivatalosan is cáfoltak), hogy a legtöbbet kritizált jelenet miért Dionüszoszt (mint a Szajna mitológiai szülőjét!) jelenítette meg, és nem az utolsó vacsorát, amivel a keresztény értékeket figurázta volna ki. A francia kultúrában máig sokkal elevenebben él a klasszikus görög–római örökség, mint bármelyik másikban, de ennek van egy olyan történelmi oka is, ami az egész megnyitókoncepció megértéséhez nagyon fontos lenne: fél évezrede leginkább a francia kultúra a Római Birodalom örökségének fáklyavivője Európában és a világban. Ez pedig a nemzet eszméjén túl mindig is nemzetközi, birodalmi missziója és kiterjesztése volt a francia kultúrának.
Ezért énekelte a megnyitó legünnepibb dalát az ötkarikás kivilágítást kapó Eiffel-torony mellett a kanadai (!) Céline Dion, és ezért énekelt például Lady Gaga is... de franciául. Régebben úgy hívták ezt a birodalmi eszmét, hogy gloire (dicsőség), újabban inkább a rayonnement (kisugárzás) szóval utalnak arra, hogy amit európai kultúrának szoktak nevezni a világban, az úgy háromnegyed részben a francia kultúra kisugárzása, az általuk uralt középkortól, a mindenki által utánzott francia udvari kultúrától a modernitásig, amikor szintén a francia forradalom volt a modernizációs minta Európa és a világ számára. Ebben pedig Párizs városának mindig kiemelt szerepe volt. Batsányi szavaival: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” A brexittel a franciák jöttek ki sokkal jobban az angolokkal folytatott sok évszázados rivalizálásból is. A leginkább általuk létrehozott Európai Unió minden nehézség ellenére még mindig sokkal jobban képviseli globálisan a francia geostratégiai érdekeket, mint az összeomlott brit világbirodalom bármely maradványa az angol érdekeket.
Megnyitójuk nem a szakállas nőkről szólt, és nem az LMBTQ promója volt – ilyen elemek teljesen mellékesen lehettek benne, mint a mai nyugati értékrend megnyilvánulásai (tetszik vagy sem).
Afrika és az afrikai eredetű franciák viszont valóban markánsan túlreprezentált léptékben jelenítették meg a birodalmi eszmét.
Legszexibben talán abban a jelenetben, mikor a Republikánus Gárda rezesei kísérték Aya Nakamura mali énekesnőt. Az olimpiai lángot meggyújtó nő Marie-José Pérec és férfi párja, Teddy Riner is guadeloupe-i kreol. A francia himnuszt szintén a guadeloupi szülőktől származó kreol Axelle Saint-Ciriel énekelte el, fehér hangsúlyos trikolórban, ami a fehér-színes kontrasztot büszkén kiemelő köztársasági szimbolika integráns része volt… vagy volna, ha átjönne ez akár a magyar értelmiség számára. Különlegesen szép és nagyon francia megoldás volt, ahogy az énekesnő egybeolvadt a zászlóval, és nem külön tartotta a kezében, hanem vele, az emberrel és ruhájával egészült ki zászlóvá. Ilyen az, amikor nem külsődleges pótcselekvés a nemzeti eszme. A fura inkább az, ha valakinek mindez furcsának és idegennek tűnik.
Mivel sose volt világbirodalmunk, és tengerpartunk sincs, mai magyarként nagyjából esélyünk sincs sajnos teljességgel átélni, milyen lehet azoknak, akiknek ma is vannak tengeren túli megyéik, melyek immár nem gyarmatok, hanem teljes jogú részei az országnak, mint Guadeloupe, Réunion vagy Tahiti, ahol például ennek az olimpiának a szörf versenyei lesznek. Mintha lenne tengerentúli… vármegyéink a világ minden sarkában. Ugye milyen nehéz elképzelni? Pedig a franciák egy ilyen világban élnek sajátjukként.
Sok magyar számára rettenetesen frusztráló lehetett azt látni, hogy egy európai ország most méltó módon, kellő nagysággal és sikeresen képviseli saját kultúráját világszinten,
melyben a művelt nyugati emberek (nem mellesleg) könnyen ráismerhetnek saját európai–nyugati kultúrájuk alapjaira. Mindeközben a magyar kultúrát nemhogy a világ előtt, de egymás és önmagunk előtt sem sikerül ma értékelhetően és hagyományainkhoz méltó módon képviselnünk, pedig bőven ideje lenne már továbblépnünk. Ne legyen már kérdés, hogy mindezek miatt nem a franciákra kéne haragudnunk trianonozó acsarkodással, hogy nekik miért sikerül már mióta az, amire mi is vágynánk, hanem magunkban és egymás közt kéne rendbe tennünk közös dolgainkat. Ehhez kívánok honfitársaimnak sokkal több erőt és bölcsességet, mint ami most a kommentekből áradt a párizsi megnyitó tükrében.
A szerző filozófus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Teddy Riner és Marie-José Perec meggyújtják az olimpiai lángot 2024. július 26-án Párizsban. Fotó: Xia Yifang / Reuters)