Az elmúlt hetek közéleti turbulenciájára jellemző, hogy a teljes hazai nyilvánosság heveny módon, egy emberként hördült fel és ítélte el (nagyon helyesen) a hétéves kisfiút felrúgó karatemester minősíteni is fájdalmas, szubhumán tettét. A nyilvánosság, s különösen az értelmiség ingerküszöbét az már viszont nem igazán érte el, hogy két közszereplő, Puzsér Róbert publicista és kritikus, valamint a Pesti Srácok újságírója, Ábrahám Róbert között pofon csattant. Az esetleges megrökönyödést egy-két kivételtől eltekintve nem kísérte az erőszakos megnyilvánulást elítélő demonstratív állásfoglalás.

„Harci kakasok csúfságos afférja, belpesti villongás” – gondolhatja legtöbbünk legyintve, bagatellizálva, és a tudattalan homályába száműzve azt a tényt, hogy itt nem egyszerűen két cefreszagú ismeretlen rendezte nézeteltérését egy üvegcsörömpölős, kültelki kimérésnél. Mert azért lássuk be: az, hogy keresetlen, gúnyos, élesen szúró szavakra, esetleg sértő pillantásokra vagy kényelmetlen mondatokra arcul csapás a válasz, dohos kocsmák alagsori félvilágát idézi. (Felidéződnek letűnt történelmi korok, kakastollas csendőrök és más egyebek, de ezeket a rémképeket most el is hessegetem.) Úgy esett, hogy két közismert tollforgató közül az egyik felcserélte tollát, klaviatúráját az öklére, amire a másik a vissza nem ütésnek az itthon luxusszámba menő polgári erényével fejezte ki azt, hogy mit jelentene kultúrembernek maradni kritikus szituációkban is.

A történetben a legkevésbé fontos körülmény az érintettek személye. Mellékkörülmény csak, hogy az ütést a hazai közgondolkodás egyik legismertebb, legelszántabb és alighanem legkritikusabb formálója, Puzsér Róbert kapta vitriolba mártott tollal írt, szarkasztikus, önmagát is szándékosan kompromittáló gúnyiratáért, aki pedig adta, az a fennálló rezsim bizalmát és támogatását élvező Ábrahám Róbert. (Okafogyott latolgatni, de meggyőződésem, hogy az ütésre valószínűleg akkor is sor került volna, ha a klaviatúrát az öklével összetévesztő újságíró nem a Pesti Srácok alkalmazásában állna, és nem élvezné a nemzeti együttműködés rendszerének hátszelét, tekintettel arra, hogy bárkinek a konfliktuskezelési készlete inkább a személyiségével, habitusával, szocializációjával és edukációjával van összefüggésben. Hanem az már bizonyos, hogy a közel másfél évtizede regnáló autoriter, feudális, illiberális, álpolgári és álkeresztény kurzus nyílt vagy hallgatólagos támogatása – értsd: cinkos félrenézése – komoly katalizátora lehet egy esetleges erőszakos fellépésnek.) S végül nem olyan lényeges az sem, hogy felnőttek közötti konfliktus néha tettlegességbe torkollik, jóllehet kultúremberek között a legritkábban esik meg az ilyen. A bölcs bíróság majd pálcát tör, és az ügy, legalábbis jogi aspektusból, lezárul.

A morális felháborodásnak, s kiváltképp az újságíró értelmiségnek az erőszakot elítélő, deklaratív kiállásának elmaradása azonban aligha fogható a kánikulára vagy a szabadságolásokra:

Ábrahám Róbert arccsapásának és e tettlegességet kísérő széles körű kussnak, az innen-onnan elcsípett cinikus relativizálásnak, a fennálló rendszer propagandistái és prominensei által gyakorolt kettős mércének szimbolikus, önmagán túlmutató jelentősége van. Számomra ez az igazán lényeges.

Az incidens maga, illetve ennek megítélése visszaigazolja azt, hogy egy végletekig frusztrált, polarizált és atomizált, törzsi gondolkodási hajlamait és felindultságait véleménybuborékjaiban kiélő, szolidaritásdeficites sokaságból belátható időn belül nem válhat konszolidált, polgári társadalom.

Az illiberális tempóval kiosztott ütésbe egy kicsit beleremegett és távolabb került az animális indulatait megzabolázni képes, szellemileg és erkölcsileg fejlett citoyenek lakta polgári magyar társadalom víziója. Az a Magyarország, ahol akár egy Bibó István vagy egy Márai Sándor is jól érezné magát. Ahol, miként korábban is, születhetnek pamfletek, vitriolos cikkek, és ahol a rájuk adott válasz a szellemi térben zajlik, nem pedig a háromdimenziós, fenyegető és sivár valóságban. Ahol a szarkazmus, a maró gúny dekódolása, feldolgozása és elválasztása a rosszindulatú, sokszor öncélú, becsületsértő (no pláne: a nyíltan uszító, fizikai erőszakra felbujtó) szólamoktól nem ütközik intellektuális korlátokba.

A sallerba nem kicsit beleremegett az újságírói szakma is, aminek minden megmaradt szakmai és etikai hitele még jobban erodálódni látszik. Értem, hogy Ábrahám Róbertnek fájt mindazt olvasni, amit Puzsér Róbert írt. A dán filozófusnak, Sören Kierkegaardnak is fájhatott a temérdek kortárs gúnyrajz és írás, amelyek fizimiskáján, járásán, küllemén élcelődtek. Tudtommal mégsem próbált fizikai elégtételt venni. Igaz, ő a dán filozófus, Ábrahám Róbert meg „a kelet Párizsának pitvarában” felnőtt felnőtt.

Kissé bizarr belegondolni, hogy a mai Magyarországon újságíró lehet az, aki alkalmatlannak tűnik a fenti distinkciók megtételére, mert nem érti a groteszkbe hajló gúnyt, fenntartás nélkül valóságosnak veszi a nyilvánvaló képtelenséget (legyen az bármennyire is bántó), állfelpöckölő provokációnak állít be egy színültig torzított, kétségtelenül maró hatású szöveget. Ám ha valaki ezért üt, akkor nagy a baj. Még nagyobb a baj akkor, ha a söntéserkölcs logikáját Ábrahám Róbert kenyéradó gazdája ógva-mógva elítéli ugyan, de nem szankcionálja, sőt inkább „átérezve Ábrahám Róbert indulatát” azt veti Puzsér Róbert szemére, hogy nem viselkedett igazi férfiként, és inkább a rendőrségre ment, ahogyan azt – teszem hozzá rögtön – minden jogtudatos és önérzetes ember is tenné. (Előzőekből következne, hogy az igazi férfi az arcra mért ütésre egy állítólagos jogállamban vagy megszeppenve eloldalog, vagy visszaüt, de nem él feljelentéssel. Érezzük, hogy a gondolatmenet itt erősen megbicsaklik.)

Ha az arcra mért ütést nem kíséri egyöntetű és radikális elítélés, ha nem magától értetődő mindenki számára a cselekedet normasértő jellege, akkor annak beláthatatlan következménye lehet. Túl bűnön és bűnhődésen című művében írja Jean Améry: „...(az) egyedül releváns eleme a világ iránti bizalomnak az a bizonyosság, hogy írott és íratlan társadalmi szerződések alapján kímél engem a másik, jobban mondva, hogy tiszteletben tartja fizikai és egyben metafizikai létemet. Testem határai egyúttal énem határai is. Bőrfelületem lezár a világgal szemben. […] A világ iránti bizalom azonban az első ütéskor összeomlik. A másik, akinek ellenében vagyok jelen fizikailag a világban, és akinek társa csak addig lehetek, amíg nem érinti meg a határt, azaz a bőrfelületemet, az ütéssel rám erőszakolja saját testiségét. Hozzám ér, és ezzel megsemmisít.” Majd így folytatja: „ha akár csak legkisebb esélye van az eredményes védekezésnek, beindul egy mechanizmus, melynek során a másik által okozott határsértést kiegyenlíthetem. Akkor én terjesztem ki magam önvédelmemben, és saját testiségemet objektiválva helyreállítom a bizalmamat saját létem iránt. A társadalmi szerződésnek akkor más szövege lesz, más kikötésekkel: szemet szemért, fogat fogért. Eszerint is alakíthatja az ember az életét.”

Jean Améry szerint sem. És hát Puzsér Róbert szerint sem, aki a vissza nem ütés erkölcsi fölényével, az ügy jogi útra való terelésével, bizonyos civilizált és kulturális alapnormákra való apellálásával egyértelművé tette: nem kér a söntéserkölcsnek a hatalom által legitimált logikájából, nem kér a kibicek cinkos és cinikus összekacsintásából, a normasértés relativizálásából, és a lassan felmelegített békatöbbség petyhüdt igazságérzetéből.

A pofon és a méltánytalanság fájdalma most épp Puzsér Róbertnek jutott ki, amit pusztán jogi elégtétel nem kompenzálhat eléggé. A lassan terpeszkedő, de egyre penetránsabb arrogancia vétke és szégyene viszont kollektíve mindannyiunké, az egész társadalomé – élén a söntéserkölcs szószólóival és alázatos híveivel.

A szerző filozófus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.