Sokan és sokszor – nem ritkán politikai gellert adva a jelentésének – használják manapság a „béke” kifejezést, pedig ez is valami olyan, amit jó lenne nem olcsó politikai valutaként elkoptatni. Régóta mondjuk a turisztikai szakmában, hogy a turizmus a „béke iparága” és ebben jóval több van, mint amit elsőre belegondolnak. Hosszú évtizedek óta foglalkozom turizmuspolitikával, már kormányzati időszakban (ami nem most volt) is felelőse voltam ennek a területnek, azóta csak még intenzívebben képeztem magam a témában, hogy előbb tíz éven át az Európai Parlamentben kezeljem az iparág ügyeit, most pedig néhány hete az ENSZ szakosított turisztikai szervezetének (UN Tourism) legyek az uniós intézményekhez rendelt, brüsszeli nagykövete. Ez utóbbi pozícióimból is írom az alábbi jegyzetet, amelyben elsősorban arra akarok rámutatni: ha nem rövidtávú gondolkodással és politikai csőlátással kezeljük a turizmus ügyét, akkor Magyarország és a régió jelentős sikereket arathat az épp teljes átalakulás előtt álló iparágban. Csak rajtunk múlik.

Kevesen gondolnak bele, de tény, hogy a turizmus a harmadik legerősebb gazdasági ágazat Európában, amely közel huszonötmillió embernek biztosít megélhetést és közel 350 milliárd euró éves bevételt teremt. Csak, hogy érzékelni lehessen a szektor rohamtempójú fejlődését: 1950-ben még alig 25 millió turistát tartottak nyilván a világban, 2000-ben már 700 milliót, 2012-ben ez a szám elérte az egymilliárdot, hamarosan pedig átlépjük a kettőt.

Nagyon impulzív emelkedést mutatnak a Magyarországot érintő számok is: a hazánkba érkező külföldiek kiadásai, vagyis nálunk elköltött pénzének mértéke (nyilván a vendégéjszakákkal együtt) folyamatosan és biztosan növekszik. Öt évvel ezelőtt még csak súrolta a kétezer-milliárdos összbevételt, de a Covid-járvány időszakának kényszerű bezuhanása után hamar újra átlépte ezt a számot, sőt, a tavalyi évben az elérhető hivatalos statisztikák szerint már a háromezer-milliárdot is meghaladta. Hasonlóan emelkedő számokat mondanak az elemzők a belföldi turizmus fejlődése kapcsán is: az öt évvel ezelőtt belföldi turisztikai költés tíz év múlva várhatóan bőven másfélszer annyi lesz, de

Ez utóbbi azért is fontos és húsba vágó, mert a Covid-járvány időszakában tömegek hagyták el a turisztikai ágazatot és kerestek biztosabb megélhetést más szektorokban – és mivel ott többségük meg is találta a számítását, a vírus végül hiába ment, ők maradtak.

A turisztikai munkáltatóknak pedig nagyon hiányoznak ezek a dolgozók, de hogy más vetületét is felhozzuk ugyanennek a problémának: az utazó, nyaraló, pihenő vendégeknek is ugyanúgy hiányoznak, az pedig sokak (régóta várt és összespórolt) élményét ronthatja el, ha a szakemberhiány miatt nem olyan minőségű szolgáltatást vagy ellátást kap, mint ami járna a pénzéért. Elképesztő szükség van tehát a képzésre és új szakemberek megtalálására, ez nemcsak az európai turizmus szorító kihívása, de ugyanúgy a magyarországi iparágé is.

Rendkívüli változások előtt, illetve alatt van már a turisztikai szektor: az új technológiák, a digitalizáció, a mesterséges intelligencia, a megváltozott igények mind gyökeresen alakítják át a kereteket, ezeket pedig a régi és hagyományos turizmus bizonyosan nem fogja tudni megfelelően kiszolgálni. Szükség van tehát a többnyire fiatal egyetemisták, start-up szakik és fejlesztők projektjeinek megismerésére és felkarolására. Nemcsak igényekben és keretekben, de célállomásokban (szakmaibb stílusban: desztinációkban) is jelentős változások előtt vagyunk, illetve már nyakig benne.

Az elmúlt évtizedek forradalmi átalakulása a turizmusban, a fapados légitársaságok megjelenése és robbanásszerű sikere olyan tömegek előtt nyitotta meg a turizmus eddig szűkebb rést engedő ajtaját, aminek egyszerűen nem tudnak megfelelni a hagyományos és divatos célállomások és nem tudnak megfelelni sem a légi közlekedésben dolgozó hajózó állományok, sem a légi irányítás, de még a helyi kiszolgáló struktúra sem. Már elcsépelt szakmai fogalom a „tömegturizmus”, ami számtalan sebet ejtett az iparágon: bizonyos „túlszeretett” városokban és régiókban a helyiek teljesen jogosan követelik, hogy parancsoljanak megálljt a fullasztó, hömpölygő turistahordáknak. Utóbbi probléma és a rohamosan fejlődő igényrendszerhez való igazodás megoldása is a szakemberek szerint egyértelműen abban rejlik, hogy

Valóban nehezen érthető, hogy valaki a nyári szezonban miért akar a negyvenfokos Budapestről elutazni a negyvenöt fokos Barcelonába vagy más mediterrán régióba, ha a nyári tömegszezonon kívül is ugyanolyan jól, ha nem még jobban élvezhetőek. Számos felfedezni való kincs van nemcsak Európában és azon kívül, de Magyarországon is, amely kívül esik a divatos útikönyvi, online ajánlói főcímeken – csak egyetlen példát említsünk: az Európai Unió kulturális fővárosai, vagy az általam alapított és menedzselt „Okos Turizmus Európai Fővárosai”, vagyis a „European Capital of Smart Tourism” pályázat győztes, vagy épp nem nyertes, de figyelemre érdemes jelöltjei. Mind olyan helyszínek, amelyek nem feltétlenül a nagybetűs turizmus első számú célállomásai, de megérnek egy látogatást. Sőt, annál is többet.

Azokat a fiatalokat, akik tizennyolc évesen ingyenes európai vonatbérletet nyernek az általam felkarolt, megvalósításig vitt és azóta is mentorált uniós, DiscoverEU-program keretében arra buzdítom, hogy olyan célállomásokat is írjanak a pályázati útitervükbe, amelyek nem feltétlenül szerepelnek a top desztinációk között.

Nem panaszképp, hanem tapasztalásképpen mondom, hogy ilyen júliusom még soha nem volt, pedig az elmúlt sok évtizedes aktív politikai pályafutásom alatt a nyári időszakaim is rendre aktívan teltek. Most, hogy befejeztem az Európai Parlamentben végzett munkámat és az UN Tourism nagykövete lettem, a nyári szezon jelentős részét eddig csak hivatali utazással töltöttem. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy amikor a komplett európai közönség és a nagyvilág egy jelentős része nyaralni indul, szinte képtelenség pontosan megtervezni és végre is hajtani országokon átívelő hivatali programokat. Egy hónapon belül megjártam az Egyesült Államokat, Ázsia és Afrika egy részét, több európai nagyvárost, a megnövekedett forgalom és terhelés miatt pedig nem egyszer töltöttem kényszerűségből reptéren, vagy reptér közeli átmeneti szállodában az éjszakát, de az is előfordult, hogy járattörlés miatt végül száz kilométerekre arrébb tettek le végül az eredeti célomtól. Nem, most sem panaszképp mondom, hanem turisztikai szakemberként, hogy ebből is látszik:

Ha viszont az igényeket nem kiszolgálni próbáljuk, hanem a fejleszteni és javítani szükséges szolgáltatásokat erőszakosan büntetjük és leszorítjuk, akkor olyan ördögi körbe kerülhet ez az aranyat termelő gazdasági ágazat, ami elbizonytalaníthatja a vendéglátókat és kiszolgálókat. Az pedig további minőségromlást hoz, ami meg kevesebb utast, ami további iparági romlást és a végén szépen csendben lábon lőttük a GDP tíz százalékát megtermelő szektort. Elkerülhetőnek tartom, hogy ilyen spirálba kerüljön a turisztikai ágazat, de törvényszerűségében benne van a lehetőség, ha a döntéshozók rosszul kezelik a helyzetet.

Magyarország és az Európai Unió szempontjából határozottan állítom, hogy az ázsiai vendégforgalom (amit zsigerből sokan a kínai turistákra szűkítenek csak le, pedig jóval nagyobb a fizetőképes kereslet ebben a régióban) továbbra is kiaknázatlan, jelentős potenciál van benne a közép- és hosszútávú építkezésben. Ez magyar szempontból akár családok tízezreinek megélhetést, új munkahelyeket jelenthet. A pártpolitikusi időszakomat követő új feladataimban is igyekszem hidakat építeni és nem árkokat ásni; ez a turizmusban, a „béke iparágában” végképp magától értetődik. Miközben tehát az ENSZ turisztikai szervezetének brüsszeli irodáját építem és vezetem, igyekszem a szakmai szervezetek elvárásait és a forradalmi változásoknak való megfelelésüket a megfelelő mederbe terelni. Sajátos, de annál előremutatóbb egyensúlyozást követel például az a kalanddal is felérő, inspiráló feladat, amire most vállalkoztam, vagyis hogy egyszerre dolgozzam Brüsszelből többek között amerikai és kínai szakmai szervezetekkel.

A turizmus valóban a „béke iparága”, amely gazdasági szerepén túlmutatóan jóval mélyebb, szociológiai és kulturális befolyással is bír a törékeny geopolitikai környezetben, ezért nem mindegy, hogy használjuk vagy kihasználjuk. Jól tudjuk, hogy a turizmus különleges polcon van a jelenlegi kormányzat portfóliójában, de ahogyan megannyi, társadalmilag fontos területen, úgy itt is csak akkor lehet valóban hosszútávú építkezést és sikereket elérni, ha valódi és nem látszólagos, kirakati nemzeti üggyé tesszük.

Nekem EP-képviselőként fontos volt, hogy néhány évvel ezelőtt Budapest legyen a Michelin Guide bemutató nagyrendezvényének helyszíne. Az én ötletem volt, én győztem meg róla a francia anyacég vezetőit, én adtam tovább a letárgyalt lehetőséget az aktuális kormányzatnak és végül egyedül engem húztak le itthon a vendéglistáról. Politikai okból fakadó rövidlátó számítással nem lehet nemzeti ügyeket építeni. A radikális változások előtt álló turizmus pedig ilyen tudna lenni Magyarországon. Rajtam nem fog múlni, erre ENSZ nagykövetként, iparági szakemberként és közéleti gondolkodóként most több lehetőségem is nyílik. Élni fogok vele. Ha hagyják, ha nem.

A szerző volt EP-képviselő, az ENSZ turisztikai szervezetének (UN Tourism) uniós intézményekhez rendelt nagykövete, közéleti influenszer.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.