Hosszú évek óta büszkén valljuk, hogy Magyarország egy valódi „fesztivál-nagyhatalom”. Ilyen fogalom valójában nem is létezik, mégis remekül kifejezi, mennyire sok és mennyire virágzó a fesztiválozás műfaja hazánkban. Mostanában azonban sokan vakargatjuk a fejünket, amikor a fesztiválok léte és jövője a téma. Nem kérdéses, hogy elég nagy zavar és még nagyobb bizonytalanság jellemzi jelenleg azt a piacot, amelyet sokáig stabilnak, a hazai turizmus egyik húzóágazatának tartottunk. Sokak szerint 2025-ben a patinás, hazai fesztiválok közül újabbak tűnhetnek el a térképről, a szakmában napi téma a „hogyan tovább?” kérdése. A szervezők egy része nyíltan vállalja, mások inkább csak zárt ajtók mögött beszélnek róla, de a legtöbb fesztivál esetében kisebb, vagy akár jelentős a visszaesés tavalyhoz képest. Elfogyott a pénz? Vagy már nem annyira izgalmas ez a műfaj? A Covid tehet mindenről? Ha biztos válaszokat nem is találunk, legalább a kérdések egy részét próbáljuk megfogalmazni.
A hazai fesztiválok nemzetközi összehasonlításban is színesnek számító palettáján a Sziget szerepe nemcsak azért megkérdőjelezhetetlen, mert a három évtizedes létezése óta Puskás Öcsi és a gulyás mellé zárkózott fel a nemzetközileg ismert büszkeségeink és fogalmaink között, de a Sziget példaképként jelölte ki az utat ország-világnak. Megmutatta, hogy szerényebb kivitelben, vidéken hogyan lehet olyan értékes, fesztiválnak hívható turisztikai produkciókat működtetni, amelyekért évről évre ezrek, tízezrek kerekednek fel, hogy eljussanak Tokajba, Orfűre, Kapolcsra, Debrecenbe, Velencére, a Bánktóhoz, Szegedre, Sopronba, Zamárdiba – hogy csak néhányat említsünk a hasonló felépítésűnek mondható fesztiválok sorából.
Ez volt a hívószó, amellyel Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly ’93-ban Óbudára hívott 43 ezer, aztán a következő években 1-2-3-4-500 ezer fesztiválozót, előbb itthonról, majd a földkerekség egészen távoli pontjairól is. A jó példa nyomán pedig hasonló, kisebb, kedves, szerethető fesztiválok születtek szerte az országban. „A mi generációnk” könnyes szemmel tud mesélni arról, hogy mennyire szerettünk szaunaforróságban ébredni (valaki mellett) egy sátorban. Ha úgy alakult, bokáig gázoltunk a sárban, gumicsizma helyett az érkezéskor még hófehér Converse csukánkban, és mekkora élményt adott az a befogadhatatlan koncertkínálat, amit csak egy-egy fesztivál volt képes nyújtani.
Kispál és a Borz, Tankcsapda, Ákos, Anima Sound System – nagyjából ez a négyes volt az, amely képes volt egy-egy fesztivál nagyszínpadának küzdőterét huzamosabb ideig (közel egy-másfél évtizedről beszélünk) megtölteni. Ők voltak „A” headlinerek, és persze utánuk jöttek még sokan, akik „majdnem...”, de a kilencvenes-kétezres években a bestsellerek dobogóján csak nagyon ritkán cserélődtek a főszereplők.
A legtöbb fesztivál ugyanabból az alapanyagból főzött, de mindegyiknek volt valami szexepilje, bája, extra vonzereje, amiért a közönség mellettük döntött. Sokan egy idő után azon kezdtek el dolgozni, hogy külföldi fellépőkkel villantsanak. Olyanokkal, akiket az MTV-n láthattunk csak. Persze ebben is a Sziget volt az úttörő, azokban a hősidőkben, amikor még megfizethető áron David Bowie-, Foo Fighters-, Green Day-kaliberű nevek vállaltak fellépést, mai szemmel szinte vállalhatatlannak mondható technikai körülmények mellett. Hiszen akkor még nem voltak öltözőnek használható légkondis konténerek, hogy csak egyet említsek a manapság minimálisnak tekinthető feltételek közül.
20-25 év telt el azóta. Ezalatt a vidéki fesztiválok is egyre többször fitogtatták erejüket. Telt házas Prodigy- és Faithless-koncertek – lehetett azzal tréfálkozni, hogy biztosan van már magyar útlevele a fiúknak. Scooteréknek például szerintem is lehet egy villája a budai oldalon, hiszen máig évente kétszer telt házas koncerttel örvendeztetik meg a magyarokat. És tán igaz se VOLT, hogy fél-egy évtizeddel ezelőtt még Sopronba lehetett csábítani a Depeche Mode-ot is, vagy éppen az első és sajnos egyben utolsó magyarországi koncertjét celebráló Chester Benningtont a Linkin Park élén. Pár nappal később sokkolta a világot váratlan halálhírével.
2007-ben még sokan nem hittek abban, hogy van értelme bármi értékeset, újat, izgalmasat álmodni a Balaton partjára. A magyar tenger és vidéke akkoriban még sokkal többször mutatta vállalhatatlan arcát, mint manapság: rabló vendéglátósok, hiéna taxisok, igénytelen szórakozóhelyek híre jellemezte a régiót, kevés volt a víz, annál több a szúnyog, és persze a lángost már akkor is divatos volt drágának tartani. Akik mégis hittek benne – magam egyértelműen ezek közé tartoztam –, azok leginkább a Kádár-kori nosztalgia okán tették, vagy éppen azért, mert már/még akkor is szépnek, értékesnek és szeretnivalónak tartották. Az sem volt egyértelmű, hogy a már a kétezres években is telítettnek tűnő piacon értelmes ötlet-e egy új fesztivált elindítani. A Balaton Sound (eredetileg Balaton Groove lett volna a név) igazi erejét az adta, hogy a közönség elhitte az új fesztivál legfontosabb és könnyen érthető szlogenjét: „ez egy prémiumfesztivál”. A fellengzős szókapcsolat azt üzente, hogy az akkoriban sokak által lenézett fesztiválokkal szemben itt tiszták lesznek a WC-k, nem lesznek sörpadok, punkok, sár, hekk helyett sushibár, sör helyett pedig a koktélok kapják majd a főszerepet. Nem csalódtak a vendégek. A Sound pedig egy merőben új közönséget talált meg magának. A megszokottnál fizetőképesebbet. Egy idő után ide járt és itt mutatta meg magát szinte a teljes hazai celebvilág, erre gyűjtöttek pénzt a fiatalok, szó szerint erre az egy hétre gyúrtak egy éven át, akik itt szerették volna megmutatni kidolgozott felsőtestüket és a vadiúj tetkókat.
Unortodoxnak számított az is, hogy – szinte minden más fesztiváltól eltérően – az első évben vasárnap is teljes értékű program várta a közönséget, ahogyan ezt követően sok éven át, minden alkalommal. Meglehetősen nyomós oka volt a vasárnapi nyitvatartásnak: a Beastie Boys, a Sound 2007-es fő fellépője csak ezen a napon ért rá.
DJ-k nem csak az induláskor nem szerepeltek a Sound nagyszínpadán, de még egy jó darabig elképzelhetetlen volt ez a ma már természetes állapot. David Guetta volt az első, aki egyszer csak megunta, hogy egy méretes sörsátorban zenél Zamárdiban. Amikor az ügynöke feltételként szabta, hogy a francia művész a következő évben csak nagyszínpadon hajlandó fellépni, mindenki a szívéhez kapott. „Nagyszínpadon? Egyedül? Nem kellene mellé mondjuk egy énekes?”, merült fel a kérdés a szervezői csapatban. „Higgyétek el, mostantól DJ-k töltik meg a stadionokat és a fesztiválok nagyszínpadait” – jött a megnyugtató jóslat, amely aztán be is igazolódott.
Nem sokkal később a Szigeten is minden helyszín kiürült, amikor egy imádott lemezlovas „dugta be a pendrive-ot” – ahogyan az ezt a műfajt lenéző közönség jellemezni szokta a rajongók által „koncertnek” hívott színpadi DJ-műsorokat – a sok tízezres nézőtér nagyszínpadán.
Gigantikus show-k nyitották és zárták egy idő után a legnagyobb élő zenei fesztiválok programjait is, és persze megjelentek az olyan elektronikát, mesevilágot és addig szokatlan élményt és látványt nyújtó fesztiválok, amilyen például a Tomorrowland. De szinte minden fesztivál a saját pénztárcájához mérten sokkal többet áldozott a vizualitásra, mint azelőtt. Nem véletlen, hiszen ez egyben annak a korszaknak a kezdete is, amikor a social media platformokon milliónyi képet oszt már meg a közönség mindenről, amit szépnek, extrémnek, vagy éppen csúnyának és kínosnak talál. Ebben a szépítkezési versenyben a Balaton Sound idehaza mindig is kimagaslóan teljesített. (Persze nem annyira, mint például az Ozora, de az egy másik történet.) Függetlenül attól, hogy a kritikus látogató szereti-e azt a világot, amit a BS képvisel, nem kérdés, hogy mindig is minőségi és látványos volt, ami ott ezen a téren látható volt.
És a Sound – sok más mellett abban is történelmet írt itthon, hogy valódi telt házas napokkal büszkélkedhetett sok éven át.
A jegyek és bérletek sok esetben már elővételben fogytak el.
Nehéz megmondani, hogy egyáltalán létezik-e mérföldkő, amikor valami kezdett megváltozni a fesztiválok piacán. Merthogy az utóbbi időben szűntek meg nagy múltú események itthon és külföldön egyaránt, inognak szívünkhöz közelálló, betonbiztosnak hitt ünnepek, és láthatóan korántsem evidencia, hogy az évek-évtizedek óta fontos kulturális zarándokhelyeink a jövőben (értsd: 2025-ben) is talpon tudnak maradni. A szakmán belül jellemző, hogy a legtöbben 10-30%-os visszaesésről mesélnek a tavalyi évhez képest, amely sok esetben egyet jelent azzal, hogy veszteségessé válik a működés, lehúzhatják a rolót. Ekkora tartalék – várható profit – ugyanis csak ritkán jellemző a fesztiválokra. A leggyakoribb kérdés a szakmán belül az, hogy létezik-e olyan bűnbak, olyan probléma, amire nyugodt szívvel rá lehet mutatni: ő tehet mindenről. Tartok tőle, hogy nem egy, hanem sok tényezőről van szó, de nézzük a leggyakoribb változatokat.
Nyilvánvalóan egy fontos mérföldkő a Covid sok-sok hónapja, amikor az életünknek ez a fontos területe is nyomott egy „pause” gombot. Az addig üzembiztosan működő fesztiválok részben megszűntek, tetszhalottá váltak, átalakultak, próbálkoztak kényszermegoldásokat kifundálni annak érdekében, hogy valamilyen formában találkozhassanak egymással a művészek és a közönségük, és túléljék ezt a ma már elképzelhetetlen korszakot. Ebben a nyugtalan korszakban sokan minifesztiválokat próbáltak tető alá hozni az eredetiek helyett, hogy legalább valami kevés megvalósulhasson abból, amit annyira szerettek a fellépők és a közönségük, aztán a szerencsés túlélők az ebben az időszakban felhalmozott veszteséget azóta próbálják ledolgozni. (Érdemes visszanézni a 2021 májusában készült riportfilmünket, amelyben – a koronavírus kellős közepén – zenészek, fesztiválszervezők beszéltek arról, hogy már nem bírják tovább...)
Sokak szerint ennek az időszaknak köszönhetünk nemcsak sok-sok új sztárt a hazai piacon, de azt is, hogy a közönség már mást akar, másképp reagál, mint azelőtt.
Emlékezzünk vissza, hogy kik voltak a főszereplők 2020 előtt a hasonló tematikájú fesztiválokon és kik 2024-ben? Maradtak ugyan néhányan a megérdemelt helyükön, többen hátrébb léptek egyet-kettőt a sorban, és akadnak, akik jellemzően el is tűntek a nagyobb fesztiválok kínálatából.
Legalább ennyire izgalmas látni, amilyen gyorsan egy teljes új csatársor érkezett melléjük és a helyükre. Az új főszereplők 2020 előtt vagy nem is léteztek még, vagy éppen csak a szárnyaikat próbálgatták. Krúbi, Dzsúdló, Beton.Hofi ma már megtöltik a Parkot (10.000 fő), a Carson Coma a Nagy-Szín-Pad! tehetségmutató versenyen éppen akkor tűnt (volna) fel, amikor jött a koronavírus, ma pedig ugyancsak a nehezen megkerülhető bandák egyike. Azahriah-t hadd ne említsem. Ő minden bizonnyal ennek az évtizednek a címe lesz majd a poptörténelemkönyvekben.
Amíg a fesztiválok hőskorában lehetetlen volt normálisnak mondható és üzembiztosan működő koncerthelyeket találni Budapesten (vidéken meg pláne), addig ma a „minden nap fesztivál” élményét adja több fővárosi intézmény, a Kobucitól a Barba Negrán át egészen a műfaj királyáig, a Budapest Parkig. Szinte mindennapos élmény lett hazai zenekarok telt házas koncertje 2-3-5-10 ezres közönség előtt, ehhez érkezett meg az „új divat”, az Aréna- és MVM Dome-koncertek, amelyekre a fellépők – érthető módon – megkülönböztetett figyelemmel készülnek és készítik fel a rajongóikat is. Az idei év első fele és a 2023-as utolsó hónapjai nagyjából erről szóltak. A menedzsmentek és promóterek pedig minden más, fesztiválos fellépés kommunikációját addig blokkolták, ameddig össze nem jött a teltház. Így fordulhatott elő, hogy nyár eleji fesztiváloknak el kellett dönteniük: vállalják-e, hogy pár hetes kampánnyal bíznak a sikerben, vagy inkább lemondanak szívükhöz és a közönségükhöz közel álló produkcióról? Többen az utóbbi mellett döntöttek. Hiszen annak nincs racionalitása, hogy a tavasz végén hallanak a rajongók először egy nyár eleji fesztiválos fellépésről.
Igyekszem elmagyarázni, mi jelenti itt a valódi nehézséget. A fesztiválok árképzése hagyományosan arra épül, hogy 8-10 hónappal a nyitás előtt elindul a jegyértékesítés, a lehető legkedvezőbb áron, jellemzően a „kapuár” feléért. A közönség egy jó része ilyenkor hoz döntést arról, hogy pl. karácsonyra egy hazai fesztivállal lepje meg szeretteit, vagy másban gondolkodjon. Ehhez fontos tudnia, hogy kik lépnek fel a fesztiválon. Az idei évben jó pár fesztiválos főszereplő „sorsa”, részvétele sokáig kérdéses volt, egészen addig, amíg le nem mentek az arénás, dome-os nagy bulik. Ekkorra, az idő előrehaladtával azonban a jegyárakat már nem lehetett azon a szinten tartani, amikor a „nagy tömeg” szívesen és könnyen nyúl a pénztárcájához – ahogyan megszokta. Sokan ezt tartják az egyik tényezőnek, amiért visszaesett a jegyeladás. De ez valóban csak egy ok a sok közül.
Talán ez a leggyakoribb félmondat, amellyel mostanában a fesztiválok szervezői eszmét cserélnek egymással. A kiadási oldal éves szinten 20-30 százalékos emelkedést mutat. A „zöldmezős” fesztiválok mindegyike azzal indít, hogy bérel egy placcot. Ezt a szerencsésebb esetekben a fesztiváloknak otthont adó városok – ez a jól felfogott érdekük – bérleti díj nélkül is örömmel adják, de van, ahol ez sok tíz millió forintot jelent. Ide kerítést, közművet, sátrakat, színpadokat, mellékhelyiségeket, pénztárakat telepítenek. Ez a „tétel” fesztiválonként eltérő, de egy nagyon kicsi, vidéki esemény sem ússza meg 50 millió alatt, a közepes méretűek pedig kivétel nélkül százmilliókat költenek erre, a Sziget esetében már az „én időmben” (5-10 évvel ezelőtt) is milliárdos költségnél, kiadásnál jártunk ekkor.
Vagyis arra megy el ez a keret, hogy legyen hol fellépni, koncertezni, bulizni. Ha a szervezőnek marad egy kis pénze, próbálja szebbé, komfortosabbá tenni azt a helyet, ahol szeretné, hogy igazán jól érezzék magukat a vendégek. Márpedig kell, hogy szánjanak pénzt a kényelemre, a kinézetre is. A közönségnek ma már vannak alapvető elvárásai, nem nézhet ki úgy egy fesztivál („pláne ilyen jegyárak mellett”), ahogyan a kilencvenes élvekben...
Mielőtt megérkezne a közönség, gondoskodni kell biztonsági személyzetről, takarítókról, esetenként ez több száz fős személyzetet jelent. Igazán nehéz helyzetben azok a fesztiválok vannak, ahol helyben nem lehet tervezni ezeknek a feladatoknak az ellátására rendelkezésre álló személyzettel.
Egy Balaton környéki fesztivál esetében csak ez a személyzet több tíz milliós szállásköltséget emészt fel. Tegyük hozzá, hogy a helyzet erősen csapda jellegű: miközben a fesztiválok büszkék arra, hogy milyen erős (helyenként nemcsak) belföldi turisztikai hatással bírnak, a szállásadók a fesztiválok idejére egyedi (drágább) díjszabással dolgoznak. Bár e sorok írója feladatának érzi, hogy a Balatonnak kifejezetten a jó hírét keltse, nagyobb balatoni fesztiválok idején tapasztalható szobaárak (4 csillagos hotelben jellemzően 100.000 Ft / 2 fő / éj) valóban alkalmasak arra, hogy a turista inkább a tenger felé vegye az irányt. A személyzet jó része természetesen nem igényel négycsillagos ellátást, de az alacsonyabb komfort is megfizethetetlen tételt jelent ekkora igény mellett. Már, ha van egyáltalán elegendő szállás ebben a „dolgozói” kategóriában.
A line-up összeállítása részben ízlés, részben lehetőségek kérdése.
A 20-as évek jellemzően arról szólnak, hogy soha nem látott tömegeket vonzanak a hazai zenekarok és előadók.
Így a vidéki fesztiválok zöme nem is nagyon erőlködik azon, hogy naponta több százezer eurót költsön olyan nevekre, akik sokszor valódi vonzerőt nem is jelentenek. A Covid 1-2 éve alatt kérdéses volt, hogy mi történik a nemzetközi produkciók áraival: maradnak a helyükön, lejjebb mennek vagy inkább emelkednek? Mára eldőlt, hogy az utóbbi történt. Az emelkedés pedig soha nem látott méreteket ölt. Épp ezért egy vidéki fesztivál igazán nagy nevekben nem is gondolkodhat. Akiben igen, az is belekerül pár százezer euróba. A közönség pedig sokszor érezheti azt, hogy azért kell 5-10.000 Ft-tal többet költenie egy napijegyre, mert ott van egy „külföldi sztár” a programban, aki amúgy kevésbé érdekli, mint a hazai kedvencei. Így persze a hasonló felépítésű fesztiválok még inkább hasonlítanak egymásra: ugyanabból az „alapanyagból” főznek a legtöbben. Mégis kell, hogy legyen olyan vonzerő, amely miatt elindulnak a rajongók, a fesztiválozó turisták az ország egyik végéből a másikba.
Ma már egyre kevésbé egyértelmű ez a fajta népvándorlás, a vidéki fesztiválok egy része a saját régiójából kellene hogy megéljen.
Az idei headlinerek-, co-headlinerek mezőnye a vezető és nagyobb fesztiválokon: Majka, a Halott Pénz, Dzsúdló, Krúbi, Bagossyék, a Carson Coma és persze a „csodafegyver”, Azahriah. Azira érthető módon minden fesztiválon megkülönböztetett figyelem jellemző, azon a napon, amikor ő a főhős, az átlagosnál sokkal jobban fogynak a jegyek. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt az idei szezonban kevés olyan fesztiválról tudunk, ahol telt házas lett volna a nap, amikor Azi színpadra lépett (pedig a Szigeten kívül az összes fesztivál kapacitása a Puskásénak a töredéke). Erről nem Azi tehet, sokkal inkább két tényezőt érdemes megnevezni: az egyik az „Esemény” szerepe, a másik pedig a jegyárak és a „kritikus tömeg”.
A közönség a manapság jellemző hatalmas kínálatból kiválasztja magának azt a programot, amelyről azt gondolja, hogy ott kapja majd a legtöbbet a kedvencéből. Update: Azahriah pár napja jelentett be egy önálló koncertet szeptemberre a Parkba. Pár óra alatt fogytak el a 14-25.000 forint közötti jegyek, és már jön a ráadás. Szóval nem az olcsó jegy vitte a pénztárakhoz a rajongókat, hanem Azi és az Esemény...
A fesztiválok többnyire nemcsak koncertekről szólnak, a legtöbb szervező szabad szemmel is jól látható összegeket áldoz sok olyan programra, amely önmagában biztosan „nem ad el jegyet”, de egy fesztivál attól lesz izgalmas, ha jelen van némi sport, színház, képzőművészet.
Mostanság láthatóan a szóló „nagykoncerteknek”, a nagy eseményeknek sokkal nagyobb a szerepe és sikere, mint bármikor azelőtt.
Hiába ad egy fesztivál ár-érték arányban nagyon sokat, a kritikus mennyiségű tömeg (amely a siker záloga) sok esetben nem mellettük teszi le a voksát. Meg mondjuk pénzük se marad, hogy mindenhol ott legyenek...
A fesztiválok napijegyei jellemzően 12–25.000 Ft közöttiek, a három-, négynapos bérletek 25–50.000 Ft közöttiek, függően az időszaktól, a kapacitástól, a helyszíntől. Ki korán kel, hozzájuthat a „legjobb áron” a jegyéhez, de a fesztivál közeledtével már magasabb kiadással érdemes tervezni. Abban az esetben, ha a vendég kifejezetten egy előadóra kíváncsi, akkor ezek a nagyjából húszezres napijegy árak magasnak is tűnhetnek, hiszen a feléért a legtöbb magyar előadó elcsíphető valahol az országban egy estére. Ha viszont a promóteri oldalt nézzük, ezekkel a jegyárakkal csak abban az esetben „jön ki a matek”, ha már jelen van a kritikus tömeg. Az ezen a téren jellemző visszaesés jelent veszélyt idén a hírek szerint sokakra a szakmában. Akik talpon maradnak, azok nem kizárt, hogy kénytelenek lesznek más modellben gondolkodni, ez pedig pont azoknak az előadóknak, zenekaroknak, művészeknek jelenthet rossz hírt, akik értékesek, érdekesek, de nem a „must have” kategória szereplői. Ők szorulhatnak ki a fesztiválokról, hiszen a nagyobb(és persze drágább) közönségkedvenceket nem lenne indokolt elengedni. Spórolni azokon lehet, akik kevésbé drágák ugyan, de nem miattuk fogynak a jegyek.
Már szó volt róla korábban, hogy a fesztiválozás sokáig jellemzően nemcsak egy kisebb régiót mozgatott meg, hanem sok esetben a fővárost és akár az adott desztinációtól távolabbi helyek közönségét is. Ez a szokás, ez a műfaj a hírek és a meglátásom szerint erősen változófélben van. Összefügg ez azzal a pazar kínálattal, amely Budapestre jellemző (a legtöbb vidéki fesztivál fő célközönsége a helyiek mellett ez idáig Budapest volt), azzal, hogy „kevesebb a pénz”, hiszen egy vidéki fesztivál utazással, szállással és egyéb járulékos költségekkel is jár, de az új generáció nem is feltétlenül találja vonzónak azt az egyébként romantikusnak mondható „tortúrát”, amivel egy fesztiválos kirándulás jár. A megkérdezett fesztiválszervező kollégák szinte mindegyike arról számolt be, hogy a kempingezők száma folyamatosan és drasztikusan csökken. „Hol alszanak ezek a srácok?” – fogalmazott egyikük. Elvárható kutatások helyett leginkább arra jutottunk, hogy az évekkel, pláne évtizedekkel ezelőtti fesztiválos turizmus hőskora óta már épültek egészen jó utak, jellemző, hogy a fiatalok között is minden társaságban akad egy-egy autó és egy józan sofőr, a vonatok is rendszeresen közlekednek, szóval a bérletes, kempingezős fesztiválozást a napijegy és az egyestés kalandok váltják fel.
A címben megfogalmazott, provokatív kérdésre egy erős ellenpélda a Campus Fesztivál sikere. Túl azon, hogy a fesztivál átgondolt, jó ízléssel összerakott, hangulatos, szerethető, a helyzete is egyedülálló. Debrecen egy kétszázezres város, fizetőképes potenciális közönséggel és olyan cégekkel a városban és környékén, akik alapból egy komoly szponzori és látogatói bázist is biztosítanak számukra. Az idei Campuson sokadszorra akadt meg a szemem a fő szponzor személyén, a nagyszínpad névadóján. Ezt a kategóriát többnyire multicégek és igazán nagyok képesek csak megkaparintani. A Campuson viszont a helyi Metal Sheet Kft. a főszponzor. Minden bizonnyal ilyen is csak Debrecenben fordulhat elő. Bár nem úgy tűnik, hogy ne lennének el a „helyiekből”, ha mégis érkeznek turisták a Campus kedvéért Debrecenbe (érkeznek), olyan szálláskínálat várja őket, mint sehol máshol az országban. Ugyanez igaz a már említett szolgáltatókra: secus, takarító, vendéglátós minden bizonnyal könnyebben elérhető helyben, mint egy kisebb lélekszámú régióban.
Szóval a megítélésem szerint a Campus az üdítő kivétel ebben a ligában. Talán a Szegedi Ifjúsági Napoktól várható el valami hasonló siker, bár az ő helyzetük nem említhető egy lapon Debrecennel. Magyar mércével mérve nagyvárosok, ennyi mindenképp közös bennük. A legtöbb vidéki fesztivál esetében alapból a régió kiszolgálására érdemes berendezkedni.
A fesztiválos repohár félig tele van, félig pedig üres – nézőpont kérdése.
A nyár és a fesztiválszezon jó részén már túl vagyunk, de még várnak ránk jobbnál jobb események szerte az országban. Szóval érdemes előkapni a Converse cipőt és hátizsákot, szerezni egy józan sofőrt, vagy felpattanni a vonatra. Javaslom, hogy vessük bele magunkat a fesztiválokba, ameddig még lehet. Aztán ősszel majd ráérünk elemezni a múltat és tervezni a jövőt.
A szerző több hazai fesztivál alapítója (korábban a VOLT, a Balaton Sound, a Sziget egyik tulajdonosa), jelenleg a STRAND, a SopronFest, a MOL Nagyon Balaton egyik vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Koncert a Sziget Fesztiválon 2024. augusztus 10-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)