Gerincsérült, látásukat vagy végtagjaikat vesztett civilekkel és katonákkal töltötte meg jóformán az egész világ kórházait a második világháború szörnyű pusztítása.

Egy lelkes német orvos, a zsidóüldözés elől elmenekült, a kis közép-angliai Stoke Mandeville kórházát vezető Ludwig Guttman (akit aztán 1966-ban II. Erzsébet lovaggá ütött) gondolt egy merészet és megnyitotta a sport útját a sérült betegei számára a társadalomba történő visszailleszkedéshez. Alig pár sportágban és mindössze néhány országból érkezett versenyző számára megrendezte 1948-ban, a kórháza udvarán a Stoke Mandeville Játékokat. Az általa szervezett verseny megnyitójának napja egybeesett a londoni olimpia megnyitójával.

Így kezdődött az a nyolc évtizedes utazás, amely a paralimpiai játékok felemelkedéséhez vezetett. 1988 óta ugyanabban a városban, pár héttel az olimpia után rendezik meg a paralimpiai játékokat, melyen a mozgásukban gátolt, a látásukban korlátozott és az enyhe értelmi nehézségekkel küzdő sportolók mérik össze a tudásukat. Így lesz Párizsban, így lesz Los Angelesben 2028-ban, Brisbane-ben 2032-ben és egyszer talán majd Budapesten is.

És aki gátolja a budapesti olimpiát, az a fogyatékos sportolók legnagyobb versenye hazai megrendezésének is keresztbe fekszik. Quid pro quo.

Párizsba, az olimpiát követő két és fél hét szünet után, 4400 sportoló érkezik a glóbusz 168 országából. Mindannyian azért jönnek, hogy tanítsák az épek többségi társadalmát. Tanítsák jókedvre, derűre, soha nem feladásra és arra, hogy fogyatékosnak lenni nem azt jelenti: vesztesnek lenni. Közben a fogyatékosok közössége számára otthonossá teszik Párizst: a közlekedés, a kulturális létesítmények, az éttermek, a sportcsarnokok teljesen akadálymentessé váltak. Ahogyan kellene ennek lennie Budapesten is. Ez is egy-egy olimpia/paralimpia öröksége.

A magyar parasport története tanulságos, sokszor szívbemarkoló, sokszor felemelő. Fejes András, akiről sportcsarnokot neveztek el Gyöngyösön, nyerte az első magyar paralimpiai érmet, 52 esztendeje. Tauber Zoltán 1976-ban nyerte az első aranyat, amit a zoknijában kellett hazacsempésznie, olvassanak utána a sztorijaiknak, higgyék el, érdemes.

1980-ban, a moszkvai olimpia után a szovjetek nem voltak hajlandók paralimpiát rendezni, mondván: a Szovjetunióban nem élnek fogyatékosok. Ilyen világ volt, amikor a fogyatékkal élőket elrejtették, szégyellték. Az 1984-es los angeles-i olimpiát bojkottálták a kommunista országok, a magyar olimpikonok sem utazhattak. De az ugyanabban az évben megrendezett, new york-i paralimpiára mehettek a magyar parasportolók, ők nem számítottak, nem jelentettek veszélyt. Pedig azt a versenyt is Ronald Reagan nyitotta meg.

A hét paralimpiájáról hét érmet hazahozó Vereczkei Zsolt és a világ mindössze két olyan sportolója közé tartozó Szekeres Pál, akiknek olimpiai és paralimpiai érme is van (a másik egy ír bringás), fémjelezte korszak után a mai sztárok, Illés Fanni, Pap Bianka, Krajnyák Zsuzsanna, Kiss Péter Pál, Konkoly Zsófi, Veres Amarilla, Ekler Luca, Szvitacs Alexa, Osváth Richárd vagy Pálos Péter már a magyar parasport aranykorát hozták el.

68 aranyéremért utaznak. Ez csak részben geg, és a legkevésbé sem nagyképűség. Ők azok, akik pontosan tudják, hogy minden győzelem, minden siker, amit aratnak, messze túlmutat a verseny történésein, a dobogón, az érmeken, a Himnuszon.

Ugyanis minden magyar parasiker világos bizonyíték és vaskapocs. Minden többségi társadalom annyira erős, amennyire a kisebbségeivel jól bánik. A fogyatékos emberek nem páriák, nem lúzerek, és nem gyámolításra vágyó szerencsétlenek.

A globális és bármely nemzeti közösség nagyjából egytizede él valamilyen fogyatékkal. Meg kell értenünk, hogy őket (minket) nem pusztán hurcoljuk magunkkal, közösségük nem valamiféle ballaszt, amit elviselni, eltűrni szükséges. Ők alkotó, erős, példaadó tagjai a nemzeti közösségeknek, így a magyarokénak is. Nem a probléma, hanem a megoldás részei. Képviselőik, a parasportolók sikerei visszahatnak az épek társadalmára: ezért kell segíteni, elismerni és a rangjukon kezelni őket.

Ez a paralimpia igazi üzenete: mindannyian összetartozunk.

Augusztus 28. és szeptember 8. között 39 erős magyar parasportoló képviseli a hazáját, a magyar sportot és a magyar fogyatékos közösséget Párizsban.

Üzenjenek nekik, drukkoljanak értük, támogassák őket! Számítanak Önökre! Együtt erősebben, mint valaha!

A szerző a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke.

(Borítókép:  A csoportképen a magyar paralimpiai csapat és a szakvezetőik a csapat eskütétele után az Eiffel Műhelyházban 2024. augusztus 13-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)