Amikor fiatalokkal beszélgetek, rendszeresen előkerül négy olyan gondolat, ami elveszi a kedvüket a családalapítástól. Sajnos előfordulhat olyan helyzet, amikor mind a négy igaz. Én viszont azt gondolom, hogy ezek a helyzetek inkább a szélsőségek. Ha az élet teljes spektrumát nézzük, akkor a valóság éppen a négy fő félelem ellenkezőjét igazolja.
Szerintem meg az élet kisebb részben verseny, nagyobb részben együttműködés. Ahhoz, hogy a teljes képet lássuk, érdemes megismerni a nulla összegű és a pozitív összegű játszma fogalmát. A nulla összegű játszma lényege, hogy van egy fix nyereményalap, és a résztvevők csak annyit nyerhetnek meg belőle, amennyit a többiek elveszítenek. Legegyszerűbb példa talán a póker, amikor mindenki egy bizonyos összeggel a zsebében érkezik, és az egyikük teli zsebbel, míg a többiek megkopasztva távoznak. Nulla összegű játszma a legtöbb sport is, hiszen mindig van egy győztes és egy vesztes. De nulla összegű játszma a politika is, mivel a pártok egy adott számú képviselői helyért versengenek, és mindenki csak annyit tud nyerni, amit a másiktól elvesz. A határ? A nyereményalap. Mindkét fél nyer? Csak az egyik. Milyen a játékosok kapcsolata? Versengő, ezért nagy eséllyel egyre romló.
A pozitív összegű játszmák lényege, hogy a nyereményalap nem fix, hanem felülről nyitott. És a felek együtt tudják növelni egymás eredményét, de csak akkor, ha együttműködnek. Talán a legjobb példa az, ahogy tollasozni lehet. Lehet úgy is, hogy arra játszunk, hogy ki tudja többször visszaütni, akkor ez egy nulla összegű játszma. De biztos mindenki játszotta már úgy is, hogy felfelé ütögetik együtt a labdát, és arra játszanak, hogy minél tovább fennmaradjon. A határ? A csillagos ég. Mindkét fél nyer? Hát persze. Milyen a játékosok kapcsolata? Együttműködő, ezért egyre javuló.
Nos, könnyen belátható, hogy egy funkcionáló család – és a családok nagyobb része ilyen – pozitív összegű játszmára épül. Egy működő szülő–gyerek, szülő–szülő, testvér–testvér kapcsolatban mindkét fél gazdagszik, pozitív összegű játszmában vannak. De ugyanígy pozitív összegű játszma a barátság, sőt a munkahelyi kapcsolatok is. Még a beosztott–főnök kapcsolat is az, ha jól működik. Pont a diszfunkció jele, amikor ezek a kapcsolatok nulla összegű játszmává alakulnak, és a felek úgy érzik, hogy csak akkor nyerhetnek, ha a másiktól elvesznek és viszont. Lássuk be, nem ez a normalitás. A válás pokla, a testvérháborúk, a gyerekek elhanyagolása létező problémák, de ezek mind a nem megfelelő együttműködés tünetei. A család alapvetően pozitív összegű rendszer, amibe természetesen kell energiát fektetni, de cserébe rengeteget vissza is kapunk belőle.
Álláspontunk szerint a nagycsalád nem éhes szájak tömege, hanem támogató közösség. Ha a jól működő család pozitív összegű játszma, akkor könnyen belátható, hogy válsághelyzetekben pont a család lehet a legnagyobb támaszunk. Minél nagyobb egy család, ez a támasz annál erősebb. Igen, több az éhes száj, de azok a családok, amelyeknek itt Európában konkrétan nyomortól kellene tartaniuk, szerencsére kisebbségben vannak. Nem szabad addig nyugodni, amíg egy ilyen család is van, de a realitásban a családok döntő többsége itt Magyarországon sem nyomorog. Mindannyiunkat érintenek az egymást érő válságok, amelyek valóban életszínvonal-csökkenéssel fenyegetnek, de talán még nem nyomorral. Sokan azzal érvelnek, hogy azért csak egy gyereket vállalnak, mert azt tudják „biztonsággal” felnevelni. Ez a fajta óvatosság bizonyos szempontból érthető is, de ha tényleg a biztonságra törekszünk, akkor ez rossz stratégia. A biztonságot ugyanis pont a sok és szerteágazó családi kapcsolatok teremtik meg.
Ismerek egy erdélyi, jelenleg gazdálkodással foglalkozó családot, akik a Ceausescu-időkben hat gyereket vállaltak. Teljesen őrültnek nézte őket mindenki, és valóban nem volt könnyű életük. De mivel a családjukban már amúgy is szokás volt a több gyerek, ezért rengeteg rokoni kapcsolatuk volt, ezek révén pedig – ha nehezen is – meg tudták oldani a szorongató helyzeteket. Jelenleg tisztes jómódban élnek, jobban, mint a legtöbben a környezetükben, mert van hat gyerekük, akikkel összefogva nagyon komoly „önsegítő” hálózatot tartanak fenn. Mindenkinek van valamennyi földje, az egyiknek egy régi traktora, a másiknak egy régi kombájnja, a harmadik szerelni tudja őket, a negyedik el tudja adni a terményeket stb. Rendkívül gazdaságosan és hatékonyan tudnak termelni, így biztosítva egymás megélhetését is.
A karrier alapja a család, csak ehhez a megfelelő helyen kell dolgozni. A családbarátság üzletileg kifizetődő. Ki mondja ezt? Nem én, hanem azoknak a vállalatoknak a vezetői, amelyek az elmúlt csaknem 10 évben „Családbarát Vállalat” címet vagy díjat kaptak alapítványunktól. A tapasztalat azt mutatja, egyfajta forradalom ment végbe a vállalati gondolkodásban:
sok cég már nem nulla összegű, hanem pozitív összegű játszmaként tekint a kollégáikkal való kapcsolatra.
Igen, léteznek még olyan cégek, nem is kevesen, ahol a vezetők ki szeretnék taposni a kollégáikból a teljesítményt. De a vezetői szakma ma már inkább megvetéssel tekint rájuk. Valakiből kényszerrel teljesítményt kicsikarni rendkívül primitív és rövid távú gondolkodás. Egy magára valamit is adó vezető komplex és pozitív összegű kapcsolatot épít ki a kollégáival, ahol mindkét fél nyer.
Mi büszkék vagyunk arra, hogy a „Családbarát Vállalat” cím mércévé vált. Sok családbarát cég van Magyarországon, de ezek a cégek azok, amelyeken ez „látszik” is. A velünk kapcsolatban lévő cégvezetők vallják, hogy ez a cím lett a legjobb munkaerővonzó képességük, nemcsak a családosok, hanem a fiatalok körében is. A fiatalok pontosan tudják, hogyha „Családbarát Vállalat” címmel rendelkező cégnél vállalnak munkát, akkor szülővé válásuk után is számíthatnak arra, hogy támogatják őket. És mi az, amit egy ilyen vállalat elvárhat? Hűség, kemény munka, hogy éppen a pozitív összegű játszmák logikája szerint biztosítsák a munkavállalók saját karrierjük fejlődését. A család és a karrier nem egymást kizáró fogalmak, sőt az élet legsikeresebb embereit ismerve az látszik, hogy azok a legstabilabb emberek, akik mind a két területen jól teljesítenek. Mind a kettő sok munkával jár, és kölcsönösen erősítik egymást.
Sokan adnak hangot a fenti apokaliptikus víziónak. A mi nézőpontunk szerint viszont a Föld az élet bolygója, a gyermek pedig maga az élet. Egy hónapja Franciaországban elcsodálkozott egy ismerősöm, hogy olyan alapítványnál dolgozom, amelyik gyermekvállalásra buzdítja az embereket. Elmondta, ő mindenütt azt hallja, hogy nem szabad több gyermeket vállalni, mert a túlnépesedés megöli a bolygót. Mondtam neki, hogy erre a rövid válaszom az, hogy a magyarok túlnépesedése biztosan nem, mert mi sajnos inkább fogyunk. De van erre hosszabb válaszom is: úgy tűnik, már nem a túlnépesedés a fő probléma, hanem a demográfiai összeomlás.
A túlnépesedés félelme egészen a 18. század végéig nyúlik vissza, amikor Thomas Robert Malthus leírta, ha a népesség hatványozottan (exponenciálisan) növekszik, az élelmiszer-termelés pedig csak fokozatosan (lineárisan), akkor egy idő után elfogy az étel, és mind éhen halunk. A jó hír az, hogy
az eltelt több mint 200 év bebizonyította, hogy Malthus mindenben tévedett.
Ez az elmélet legfeljebb a gyarmatosítóknak jött kapóra, mert indokot szolgáltatott ahhoz, hogy méltatlan körülmények között és rabszolgasorban tartsák a gyarmatosítottakat, nehogy túlszaporodjanak. Jól jött a náciknak is, akik ez alapján meg tudták alkotni az élettérelméletüket.
Az élelmiszer-termelés a technológiának köszönhetően azonban nem lineárisan bővült. A demográfiai görbe pedig a 20. század exponenciális növekedése után laposodni kezdett, jelenleg 2090 körül várják a Föld népességének tetőzését 10 milliárd fővel. Onnantól csökkenést, sőt egyesek összeomlást várnak globális szinten. Sokak szerint inkább ez lesz az igazi kihívás az emberiség számára, ugyanis nem lesz, aki megtermelje az idősek nyugdíját. Persze majd a robotok meg az AI dolgozik helyettünk – de valljuk be, azért erre nem sokan tennék fel az életüket. Nézetünk szerint akkor is azok lesznek jobb helyzetben, akiknek több gyermekük van, és számíthatnak a családi kapcsolataikra.
És ami egészen hihetetlen, amikor megkértem az AI-t, hogy segítsen egy kicsit a szöveggondozásban, teljesen magától az alábbi fejezetet tette hozzá, amit most változtatás nélkül közlök:
„Szerintem meg értelmet ad neki. Amikor azt hallom, hogy valaki arról panaszkodik, hogy a család miatt »lemaradt az életről«, akkor először is elgondolkodom, vajon az, aki ezt mondja, mit is ért élet alatt. Valóban igaz, hogy amíg egyedül él az ember, addig rengeteg dologra jut ideje, mert többnyire csak magáért felel. Nincs is ezzel semmi gond. Egy életcikluson belül elkerülhetetlen, hogy egy embernek legyenek olyan évei, évtizedei, amikor önmagát építi.
Csakhogy valahogy mindenki rá fog érezni arra, hogy egy idő után ez mennyire kiüresedetté válik. A világon minden fejlődő ember életében eljön egy olyan pont, amikor szembesül azzal, hogy a világ nem körülötte forog. Sokan mesélik, hogy mennyire kiábrándító érzés rájönni arra, hogy nem az ő életük, karrierjük az univerzum középpontja, hanem valójában egy mindenkinél nagyobb, komplex rendszer egy-egy elemei vagyunk. Ez egy olyan felismerés, ami felé a családalapítás elkerülhetetlenül elvezet bennünket. A családnak óriási szerepe van abban, hogy megértsük: léteznek más emberek is, és hogy az élet valójában nem magunkról szól, hanem másokról. A család ráadásul ezt a belátást könnyen, természetesen, örömtelien közvetíti. Persze, nagy pofonként is érhet minket ez a felismerés, de alapvetően elkerülhetetlen, ha egy családon belül harmonikus kapcsolatokat akarunk kiépíteni. Valóban igaz, hogyha az ember felelősséget vállal egy vagy több másik ember életéért, akkor sokkal több dologtól kell megfosztania magát. De én nem szeretnék a végén úgy visszanézni az életemre, hogy 70-80 évesen, fizikailag és mentálisan megrogyva egyedül járok a macskaköves utcákon, nem tudok senkit felhívni, mert már mindenki meghalt vagy nem ismerem őket.
Én úgy szeretném élni az életemet, hogy annak mindig van és lesz értelme, éppen azáltal, hogy olyan embereket segítek, akik erre rászorulnak. Az élet valódi célja nem az egyéni boldogság, hanem az, hogy örömet szerezzünk másoknak, és ezt a legtökéletesebben egy szerető családban lehet megtenni.”
A szerző a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom társelnöke, a Családbarát Vállalati Díj főszervezője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Ute Grabowsky / Photothek / Getty Images)