Míg az elhúzódó nyár meleggel és napsütéssel áraszt el minket, addig a politikai ősz borús felhőkkel az égen köszönt be itthon. Várat magára a gazdasági fellendülés, nem növekszik a magyar polgárok fogyasztása, amiben pedig a  nemzetgazdasági miniszter olyan nagyon bízott. Nemcsak az embereknél nincs pénz, hanem a gazdaságból is hiányzik a forrás, ezért a kormány veszélyes lépésre szánta el magát: hitelt vett fel Kínától. A hőséget nem bírta sem a MÁV, sem az egészségügy: a leálló vasúti közlekedéstől kezdve a műtétek halasztásáig aggasztó válságjeleket láthattunk e két alrendszerben. Közben a nemzetközi elszigeteltségünk az unión belül és a nyugati világban is folyamatosan növekszik: most éppen több uniós pénzügyminiszter jelentette be, hogy bojkottálni kívánják a szeptemberben Budapesten megrendezendő nemzetközi csúcstalálkozót.

A magyar miniszterelnök váratlan júliusi békemissziója egyelőre nem hozott eredményt: az orosz–ukrán háború az ukránok orosz területre történő betörésével éppen eszkalálódni látszik. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig az a Donald Trump, aki a magyar kormány favoritja, és aki egy-két hónapja még úgy tűnt, hogy kiütéssel nyeri majd a választást, most éppen vesztésre áll a friss kutatások szerint. Érdemes tehát a politikai évad kezdetekor kicsit részletesebben megvizsgálnunk, hogy Magyarország miért kerül egyre nehezebb helyzetbe, és feltenni a kérdést: vajon hogyan lehetne kitörni ebből a csöppet sem megnyugtató szituációból?

Hazánk legnagyobb gondja továbbra is a gazdaság gyengélkedése. Az idei év első negyedévében 0,7 százalékkal nőtt, míg a második negyedévben 0,2 százalékkal csökkent a magyar gazdaság teljesítménye a megelőző negyedévhez képest. Ez messze elmarad a várakozásoktól, hiszen a kormány az idei évet a gazdasági növekedés esztendejeként harangozta be. A kabinet tagjai a lakossági fogyasztás stagnálásával és persze a háborúval magyarázzák a kialakult egyre kellemetlenebb helyzetet.

Az elmúlt évek európai rekorder hazai inflációja, az életszínvonal drasztikus zuhanása óvatosságra tanított mindenkit. A 2021-et megelőző 6-8 évben a fokozatos gyarapodást tapasztalta meg a magyar társadalom, míg az elmúlt 3 évben a váratlan és gyors lecsúszást. Persze hogy óvatos mindenki, és tanulva a tapasztalatokból, inkább tartalékot képez, hogy stabil hátteret teremtsen a családjának és magának. Erre a folyamatra csak ráerősít az a kelepce, amit eredetileg az ellenzéknek akart felállítani a Fidesz (persze a saját problémáinak az elfedésére is alkalmasnak látszott), és úgy hívják, hogy háború. A háború az okozója minden bajnak: az infláció, a gazdasági visszaesés, tehát a recesszió és minden más nehézség ennek köszönhető – mondták. Most egyre inkább az tűnik valószínűnek, hogy olyan jól sikerült felnöveszteni a lassan éjjeleket és nappalokat átható háborús pszichózist, hogy az emberek tényleg bizonytalannak látják a jövőt, és inkább tartalékolnak, mint vásárolnak, fogyasztanak (ráadásul a járvány robbanásszerűen megnövelte és elterjesztette az online rendeléseket, amelyek külföldi fogyasztásnak számítanak döntően). A fogyasztás gyengélkedése amiatt is érzékenyen érinti a költségvetést, mert nálunk az adóbevételek elsősorban ezt a területet célozzák, nem pedig a vagyont és a jövedelmet.

Érdemes leszögezni sokadszorra: Oroszország agressziója Ukrajna ellen valóban negatív gazdasági következményeket okozott egész Európának. De egyetlenegy ország sem szenvedte meg ezt a minden nemzetközi normát felrúgó támadást annyira, mint Magyarország. Mindez azért történt, mert Vlagyimir Putyin váratlan attakja a független Ukrajna ellen eleve sérülékeny helyzetben érte a magyar gazdaságot: a 2022-es választások előtt fedezet nélkül kiköltekezett a kormány, és már tudhatta mindenki, hogy nem fogjuk megkapni az uniós pénzeket, csak akkor, ha az Orbán-kormány képes lesz okos kompromisszumot kötni az EU-val. Tehát valóban nehézzé váltak a külső körülmények a háború, az energiaválság és a koronavírus-járvány következményei miatt, de a bajaink azért nőttek rekordméretűvé, azért sújtották a magyarokat legjobban az egész Európai Unióban, mert a kabinet hibákat követett el a gazdaságpolitikában, és a téves kiindulópont miatt – amire legutóbbi cikkemben is utaltam – a külpolitika területén is zsákutcába futott bele.

Döntően ezért gondokkal terhes tehát a szeptemberi közéleti évadkezdet. De sajnos az alapprobléma mellett egyre inkább sorakoznak a felszíni nehézségek is. A nyári meleg végzetes csapást mért a Magyar Államvasutakra. A drámai vonatkisiklás, késések, forgalmi zavarok mellett azt is megértük, hogy a hőségre hivatkozva a vasút vezetése azt javasolta az utazni kívánóknak, hogy inkább az autóbuszt válasszák, mert olyan állapotok uralkodnak a hazai vonatokon. (Érdemes persze megjegyezni, hogy a közúti közlekedés körül is jelentős anomáliák halmozódnak: elhasználódott, bővítésre váró autópályák, rossz állapotú fő- és mellékutak, még mindig sok helyen hiányzó elkerülők, elavult és a rossz utak által rendkívüli módon megviselt buszok stb.) Tudható, hogy a MÁV gondjai nem most kezdődtek, hiszen az elmaradt fejlesztések már a Kádár-rendszert is terhelték. Viszont azt is tudjuk, hogy

Vonatkozik ez az egészségügyre is, ahol szintén a nyár okozott most már menetrend szerint kritikus helyzetet. Elmaradt műtétek, osztályok működésének a felfüggesztése, állandó orvos- és nővérhiány, leromlott infrastruktúra, nem létező vagy létező, de nem működő légkondicionálók stb. Emlékezetes, hogy a járvány idején Orbán Viktor miniszterelnök szúrópróbaszerűen fel-felbukkant egy-egy kórházban – egyébként nagyon helyesen. Vélhetően sok helyen akkor szembesült a harmadik világbeli állapotokkal, ezért tette azt a nagyon egyszerű, de fontos ígéretet, hogy egy év alatt az összes kórtermet legalább ki fogják festeni. Végül ez nem történt meg, de a történet mutatja, hogy milyen alapszintű gondokkal küzd az egészségügy itthon, miközben azt is tudjuk, hogy a világ minden táján folyamatos kritikák kereszttüzében áll a gyógykezelés helyzete. Hatalmas költségeket felemésztő alrendszerről beszélünk, amit szinte lehetetlen közmegelégedésre működtetni. Ezzel együtt is az elemi szintű felszereltségi, higiéniai és civilizációs hiányosságokat több mint egy évtizedes kormányzás után illett volna orvosolni.

Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy – látván a gazdasági helyzetet – vajon lesz-e pénz a szükséges beruházásokra? Lázár János építési és közlekedési miniszter bejelentette, hogy jelentős ráfordítással komoly fejlesztések kezdődnek a leromlott magyar vasút rendbehozatala érdekében. Ezzel szemben, de vele szinte egyidejűleg Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter azt nyilatkozta, hogy az országnak cash flow problémával kell szembenéznie, ezért tovább kell csökkenteni az állami kiadásokat, és elhalasztani beruházásokat 2026–27-re. (Tehát hazánknak készpénzfizetési gondjai léptek fel, ezért kellett valószínűleg a kínai hitel is.) Mindenesetre az egymásnak ellentmondó miniszteri nyilatkozatok, a készpénzhiány, az átütemezett beruházások és a késlekedő gazdasági fellendülés nem festenek megnyugtató képet a jövőről, nem erősítik a bizakodást.

Ahogy az sem, hogy az Európai Unióval nemhogy közelebb kerülnénk a megállapodáshoz, hanem egyre súlyosbodik a rossz viszony. A hazánkat illető pénzek jelentős része továbbra is felfüggesztve döntésre vár, az unió nem kíván fellépni a védelmünkben (és Szlovákia védelmében sem) az Ukrajnával szemben kirobbant olajszállítási konfliktusban, büntetővámokat akarnak bevezetni az EU-ba – így a hozzánk is – telepített kínai akkumulátorgyárakkal és elektromosautó-gyárakkal kapcsolatban, és a tagállamok jelentős része egyszerűen bojkottálja a magyar EU-elnökség rendezvényeit. Komoly kétségek merülnek fel abban a tekintetben, hogy Magyarország így el tudja-e érni azokat a célokat, amelyeket a soros elnökség idejére tűzött ki. Orbán Viktor békemissziója egyelőre nem hozott eredményt, a harcok még hevesebbé váltak az ukrán–orosz fronton. A nyugati államok egy része és az EU vezetői a közös politika hátba szúrásának értékelték az akciót, és közben egyre furcsább hírek látnak napvilágot, részben idekapcsolódva: az Oroszországgal szembeni szankciókat kijátszani akaró magyar állampolgár letartóztatása az USA-ban, a semmiből hirtelen a világ 35. leggazdagabbjaként feltűnő, Máltán élő rejtélyes magyar stb.

Az ellenzéki pártok itthon a nyári szezonban hagyományosan eltűnnek a sajtóból, hiszen az uborkaszezon sajátosságait elsősorban a kormány lépései tudják ideig-óráig zárójelbe tenni. Most ez csak részben következett be, hiszen a Tisza Párt vezetője a kórházak látogatásával, az ottani állapotok szóvá tételével meg tudott jelenni a közbeszédben. A baloldali pártok közül egyedül a Demokratikus Koalíciónak sikerült néhány akcióval részévé válnia a nyárnak, a többiek mintha már most megszűntek volna. (Vélhetően ebben szerepet játszik a sajtó is, amely felfokozott érdeklődést mutat Magyar Péter iránt, és látványosan nem hajlandó foglalkozni a parlamentben ülő többi ellenzéki párttal.) Ez a helyzet változni fog az őszi politikai szezon indulásával, hiszen az Országgyűlésben zajló viták befolyásolják majd valamelyest a közbeszédet. Mindenesetre a kialakulóban lévő közéleti helyzet csak megerősíti azt a tapasztalatot, amelyet a rendszerváltás után 8-10 évvel már tudtunk, nevezetesen azt, hogy a választásokat elsősorban nem az ellenzék nyeri meg, hanem leginkább a kormány tudja elveszíteni.

Mi lehet hazánk nemzeti érdeke ebben a helyzetben? Létezik törvényesen, a népakaratnak megfelelően megválasztott kormányunk. Akár tetszik nekünk politikailag a Fidesz–KDNP-kabinet, akár nem, az országnak az az érdeke, hogy minél gyorsabban hagyjuk magunk mögött a gazdasági válságot. Egyúttal érdekünk az is, hogy végre képesek legyünk a megfelelő mértékben a javunkra fordítani az EU- és NATO-tagságunkat, szerezzük vissza fejlettségben a régiót vezető országok közt elfoglalt pozíciónkat. Ehhez

Ezeknek a lépéseknek nemcsak a konkrét pénzmennyiség ad jelentőséget, hanem elsősorban az a lélektani hatás, amit a kapcsolatok javítása gyakorolhat a piacra. Így a kormánytól a szezonkezdetkor érdemes tehát azt elvárni, hogy azon célok megvalósítása mellett, amiért a szavazók jelentős része rájuk adta szavazatát, a nemzeti érdeket is figyelembe véve végre képes legyen működőképes kompromisszumot kötni azokkal a szövetségekkel, amelyeknek nem pusztán tagjai vagyunk, hanem amelyekhez csatlakozásunkkal hazaérkeztünk a minket évszázadok óta megillető helyre. Ideje lenne végre komolyan venni a figyelmeztető jeleket. Azokat a jeleket, amelyek most már olyan harsányak kezdenek lenni, mint egy háborús plakát.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Papajcsik Péter / Index)