Az író néhány évtized után olyan lesz, mint egy űzött kutya a csatornaparton, bundája tele bogánccsal, bőrét felhorzsolták a kerítéslécből kiálló szögek, göröngyökkel megdobálta gazda, mert belement a káposztásba, tompa puffanások a háton. Az író néhány év után annyi csalódást gyűjt be hivatalos helyekről, hogy csak az elhivatottsága menti meg. Hosszan lehetne sorolni a konfrontációkat, az inzultusokat.
Például vannak kiadók, amelyek eleve nem írnak szerződést (félreértés ne essék: alapvetően jó nevű kiadókról van szó), fogyásjelentést soha nem küldenek, nincs honorárium sem, ebből következik: ha szóvá teszi a szerző a szerződést, akkor kedvetlenül elé raknak valami előnytelen, semmitmondó papírt, de a lényeg: az író érezze magát rosszul. Gázláng. Mire a csapathoz tartozik, már minden önbecsülése megszűnt. Vannak félmondatok, a Kossuth-díjasnak sem küldik, nem akarják megsérteni a tényekkel: alig volt eladása. Persze arra, hogy sikeres legyen egy könyv, nincs stratégia, nincs pénz megvenni az asztalt a boltban, nincs pénz akcióra, nincs semmi kreatív ötlet semmire. Szokásos nyafi, ugyan már, itt hagyd abba!
De ha valakinek voltak sikeres, több, kiadásban fogyott könyvei, akkor is csak kis figyelmet kap, egy cigi előtte, egy utána. Egy sikeres író jó tíz éve nagyon büszkén mondta, hogy az új helyén megbecsülik, a kiadó vezetője meglékelt egy palack jóféle bort a tiszteletére. De aztán semmi. Semmi figyelem, ha a sajtót érdekelte a könyv, bement a kiadóba, leadták a portán, ami a halál faszán volt. Aztán az író továbbállt, és már egyikük sem él, sem az, aki a bort lékelte, sem az, aki megitta.
Amikor néhány író összehajol, akkor rendre előjönnek az abszurd sztorik, mindenki tud mindent, besétál a Patyomkin-faluba, és úgy tesz, mintha nem tudná, ki a geci.
Nem kaptál szerződést, oké, de másnak meg nem szóltak, hogy megjelent a regénye, már egy hete az üzletekben volt, amikor felfedezte az Írók Boltjában. Ehhez mit szólsz? Oké, Koncz Zsuzsának és a Hungaroton számos művészének sem szóltak, amikor CD-n megjelent egy-egy back catalogue lemeze, sőt akkor sem, amikor önálló arculatú albumon a válogatásaikat publikálták, de ők megtöltik a BS-t, a József Attila-díjas író pedig hozza a szerepét a megyei könyvtárakban, száz ember előtt, fenntartja az illúziót, mert jó lapokban hozzák, jó kritikákat kap, szerepel a tévében is, akkor biztos van egy háttérországa. Persze, a családja és néhány barátja, de nincs mögötte intézményi rendszer. Néha jön az Artisjustól ez-az, ha írt olyat, ami után jár: rádiójáték, tévés ügyek, dialógok.
Az író alapvetően nem kap honoráriumot. Ha megnézzük, hogy hány munkaórát fektet be egy könyvbe, akkor felfoghatatlan, hogy miért csinálja. Egy regényt, mondjuk, évekig ír, lopott órákban, a napi 8-10 munkaórája után, miután mindent elrendezett, lábujjhegyen kisettenkedik, hogy ne ébressze fel a gyerekeket, a kutyát, leül, hogy aztán megírja azt, amit akkor is megírna, ha nem lenne kiadója. Ugyanakkor egy idő után, amikor már teljes fásultságában csak azt örökíti meg, ami igazán fontos: előkerül egy családi napló a sifonérből, előkerül egy befalazott SS-egyenruha nagyapa igazolványával, kiderül, hogy nagymama valójában tífuszban hunyt el, de nem otthon, hanem Auschwitzban. Meghal az apa, meghal az anya, meghal az újszülöttje, történik valami a traumák kimeríthetetlen világában. És megírja. Legalább nincs selejt.
De nem írja meg senki már a hétköznapi kisvilágokat,
ahogy még az ötvenes és hatvanas években is megzenésítették a presszók füstös lokalitását, a mozikat, a lelátókat, volt Mándy, és volt még sok-sok remek tollú író, akik dokumentálták az elsüllyedt kulisszákat. Megírta valaki, hogy volt Wendy’s, Quick, volt Dunkin Donuts, csak hogy azokat a gyorséttermeket említsük, amelyek a rendszerváltás után városképileg meghatározták a körutat.
Azóta többször is átöltözött a körút, az üzlethelyiségek életciklusait nem követte le senki. Az élet ezer színteréről maradtak el a bejárások. Sok minden veszett el, mert nem volt ideje senkinek megírni a kis ujjgyakorlatait. Persze, megszűntek a napilapok, megszűnt talán az igény is a rögtönzésekre, lírai dokumentációkra.
És persze, hányan kipusztultak, hányan elrohadtak, hányan a fenébe elrohantak, s nem épp a rohadtak. Hányan hagyták abba néhány könyv után, mert nem bírták ezt az egészet. Hogy mit? Azt, hogy mint egy rossz házasságban, az erősebb fél felszámolja a másik maradék önbecsülését.
Nem akarok hazamenni… Itt maradok, ha lehet – mondta Medve a szökése után az Iskola a határon-ban, amikor az anyja el akarta vinni a katonavilágból.
Matej ezt kérdezte tőle: Miért akartál megszökni, te állat?
Medve szórakozottan ránézett, és határozott hangon azt felelte:
– Csak.
[.…]
– És miért jöttél vissza? – folytatta Matej. – Ki hívott? Te ganéj.
Végezetül egy történet, minden szava igaz. Egy írónak, miután kiadója egyik szerkesztője elfogadta a kéziratát, megbeszélte vele, hogy hozna grafikust, aki profi módon elkészíti a borítót, még a címlapképet sem kell megvenni (a kiadóban ilyesmi nem volt szokás), mert az ügynöksége éves szerződésben van egy stockfotókat értékesítő céggel. A borító elkészült, a könyv megjelent, majd a grafikus elküldte szerény összegről kiállított számláját. Eztán a kiadó vezetője felhívta az írót.
A beszélgetés alaphangvétele ez volt: Mi a kurva anyád képzelsz te magadról, ki vagy te? Másoknak megfelelnek a borítóink, neked nem?
A könyv kapott támogatást, így volt egy szerény honorárium is, a kiadó vezetője levonta a szerző csekély javadalmából a borítótervezés összegét. A könyv a maga módján sikeres lett, kapott egy komoly szakmai díjat. A díjátadó napján a kiadó vezetője és a szerkesztő egy irodalmi esten vettek részt. Míg a szerkesztő eljött a díjátadóra is, a kiadó vezetője nem jött el, túl fáradt volt. Ilyen történetekkel bárki szolgálhat, tele van velük a padlás. Sok író mégsem hagyta abba, amire van egy Medve-féle válaszuk: Csak. Vagy ha abbahagyták, sem mondanak mást, legfeljebb ugyanezt: csak.
A szerző író, költő, a Stenk munkatársa.
(Borítókép: Spencer Platt / Getty Images)