Önmagában nevetséges az a mesebeli kisegér, aki a mellette trappoló elefánt dübörgését a sajátjának érzi, és ettől – tévesen – magát is hatalmas, erős és rettegett teremtménynek gondolja a hídon menetelve. Sokszor a jelenlegi magyar kormány esetében érzek hasonlót, hiszen legtöbbször csak valaminek (propaganda vagy valami reménybeli elnök) árnyékában feszítik az izmokat és mernek hangosan emberkedni, de valójában a saját teljesítmény és a valós állóképesség a kirakati látszat mögött elég harmatos. Politikai szemtanúként közelről látom, ahogy a Fidesz vezetői most is „Brüsszel” – értsd: az Európai Unió – elfoglalásáról és leuralásáról hantáznak nagy önbizalommal, miközben mára sem elefánt, sem dübörgés, de még híd sincs éppen alattuk. A helyzet az, hogy tényleg valós politikai átrendeződés előtt áll az Európai Unió belső dinamikája, és pont olyasvalami készülődik, amiben egyébként mi kifejezetten érdekeltek lennénk; sőt eredendően mi magunk is ezt szorgalmaztuk volna, most azonban az évtizedes, balfácán fideszes politikacsinálás miatt várhatóan csak mi maradunk ki belőle.

„Mára egyértelművé vált, hogy mind több tagállam térne vissza a mag-Európa gondolatához, tehát csak a tagállamok egy szűk csoportjával fűzné szorosabbra a kapcsolatait. Még az »eurogroup« jogi személlyé formálása is felmerült. Amennyiben ez a folyamat felerősödik, nagy a veszélye annak, hogy ismét a perifériára szorulunk, immár az unión belül” – ezt még 2009-ben, ellenzéki pozícióból írta a Fidesz, nagyon helyesen. Az elmúlt évtizedben valóban többször és érdemben felmerült a kétsebességes Európa modelljének gondolata, amelyben Magyarországnak és például a legutóbb csatlakozott országok többségének csak a lassabb, lemaradóbb, kekeckedőbb ligában jutott volna hely. Valós és jogos félelem volt, hogy ha nem tudunk (vagy nem akarunk) lépést tartani a francia–német tengely által uralt nyugatos mag-Európával (nem csak gazdasági felfejlődésben, de akár még hozzáállásban sem), akkor valóban a perifériára szorulunk, ahol az asztalról leeső falatokat el lehet ugyan kapni, de érdemi beleszólásunk a közös dolgokba nem nagyon lesz. Nos, végül ezt a Fidesznek – amelyik épp ettől óvta Magyarországot – most sikerült önmagában megoldani, és az európai közösség egyszemélyes szégyenpadjára húzni az egész magyarságot, saját, bűnös politikájával.

Ezzel együtt nem fogom tagadni, hogy tízéves EP-képviselőségem alatt személyesen is megtapasztaltam: a „régi” európai tagállamok és azok képviselői valóban sajátos módon viszonyultak az „újakhoz”: ez hol segítő, támogató hozzáállásban, hol – és ebből volt azért gyakoribb tapasztalat – lekezelőbb, leuralóbb attitűdben mutatkozott meg. Utóbbi az elején még akár – nem elfogadható, de – érthető is lehetett volna, azonban a 2004-ben csatlakozott tagállamok (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Ciprus és Málta) viszonyában húsz év után is még „újakként” hivatkozni és akképp kezelni minket, minimum problémás. A dolog persze ebben sem fekete és fehér, az elmúlt évtizedben számos Közép-Kelet-európai és balti tagállam bizonyította, hogy őket nem lehet kihagyni a közös gondolkodásból, tudatos és határozott érdekérvényesítéssel nyomakodtak be szépen lassan az uniós intézményrendszerekbe. Bárki bármit mond, a románok ebben például – és ez pozitív megjegyzés – világbajnokok, mivel félreteszik az esetleges személyes/politikai nézeteltéréseiket, és nemzetként gondolkodva minden létező rést gyorsan kötő purhabként töltenek ki a saját szakembereikkel. Igazuk is van. Magyar felső vezető az uniós intézményrendszerben azért van csak minimális számban, mert jó magyar szokás szerint rendre egymást húzzuk vissza, ha valaki feljebb tud mászni a létrán; az utóbbi bő másfél évtizedben pedig Orbán Viktor EU-ellenes politikájának billoga nehezíti bárkinek az előrejutását, aki magyar. 

Az Európai Uniót tehát azért kritizálni, mert hajlamos bizonyos politikai tengelyek mentén frakciózni (Angela Merkel idején például német–francia központtal), és az „újonnan” érkezőket pedig sokáig csak gólyának kezelni, nemcsak hogy lehet, de kell is. Az EU nem tökéletes, számos hibája van, de – a demokráciához hasonlóan – még nem találtak ki nála jobb rendszert, éppen ezért inkább benne kell lenni, mintsem távol tőle. Annak, hogy az EU magja másodrangú tagállamokként kezelte az újakat („öltönyös felvilágosultak vs. komcsi, kőbaltás barbárok”) tökéletes bizonyítéka, hogy az egyetlen valamire való csúcsvezető az elmúlt húsz évben Donald Tusk lengyel miniszterelnök tudott lenni a keleti blokkból, aki öt éven át elnökölte az Európai Unió állam- és kormányfőinek tanácsát.

Az ukrajnai háború felértékelte nemcsak az északi, de a balti és a kelet-európai államokat is, különösen a szomszédos uniós tagországokat. A háborúra adott EU-s válaszok mozgatórugói például vitathatatlanul a balti államok és Lengyelország voltak; utóbbi pozíciója a politikai mátrixban nem lebecsülendő módon erősödött meg. Mivel a néhány hónappal ezelőtt lezajlott franciaországi, illetve a múlt héten tartott német tartományi választások eredményei nem abba az irányba mutatnak, hogy a francia–német hatalmi tengely újra a merkeli időket idézi hamarosan, így a politikai tér egyértelműen kinyílt egy északi–balti–kelet-európai belső blokk kiépítésére. Ez olyannyira nem csak lehetőség, hogy tulajdonképpen a keretei már meg is vannak, és az új Európai Bizottság megalakulásával, valamint az Európai Tanácsban való frakciózással egyre csak erősödni fog. Politikai szemtanúként meg tudom erősíteni a szaksajtóban felmerült forgatókönyveket: Lengyelország, Csehország, Románia, a skandináv, valamint a balti tagállamok összehangolják mozgásukat és érdekeiket, így jelentős hatást gyakorolva az Európai Unió irányaira, elsősorban a közösség kül- és biztonságpolitikájában; ami jelen korszakban szinte mindenre kiható fontossággal és következménnyel bír. Egyáltalán nem véletlen, hogy Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság újraválasztott elnöke a prágai GlobSec-rendezvény egyik fő vendége volt, és igencsak kooperatívan beszélt a régiós országokról.

Sőt, az erőtér átalakulását jelzi, hogy a folyosói hírek szerint a cseh uniós biztosjelölt kaphatja az energiapolitikai portfóliót (miközben továbbra is a zöldátmenet lesz a következő jogalkotási ciklus egyik kiemelt prioritása), a lengyeleké lehet a költségvetés területe, ráadásul amikor épp a mostani új biztos feladata lesz a következő, 2028–2034 közötti uniós többéves pénzügyi keret előkészítése, letárgyalása és elfogadása. A szlovákok jól ismert jelöltje ismét ügyvezető alelnöki tisztséget kaphat az Európai Bizottságban, eközben Lettország várhatóan a bővítéspolitika, illetve az Ukrajna későbbi újjáépítése kapcsán felmerülő feladatok menedzseléséért felelhet majd. Észtország pedig – Kaja Kallas miniszterelnök személyében – már megkapta az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének pozícióját, ami önmagában jelentős gesztus a régiónak, különösen úgy, hogy a nyugati partnerek tudhatóan nem örültek elsőre az ötletnek. Eközben a magyar kormány a számtalan – sokszor jogos, de olykor túlzó – kritikával illetett Várhelyi Olivért jelölte újra az Európai Bizottságba, aki vélhetően csak a golyófogó szerepét látja majd el, és helyére a második körben egy hölgyet jelölnek (Győri Enikőt vagy Petri Bernadettet), aki viszont ugyanúgy nem feltétlenül remélhet majd fajsúlyos portfóliót Brüsszeltől a fideszes szégyenpad miatt. 

Pedig istenadta lehetőségeink voltak arra, hogy valóban Európa meghatározó szereplői legyünk egy közép-kelet-európai blokk egyik vezető erejeként, egy új belső erőtér részirányítóiként. De sikerült?! – tehetnénk fel Kovács Zoltán államtitkár legendássá vált kérdését. Nem, elrontani sikerült, „kedves barátaim”. A V4-kezdeményezés volt ugyanis az, amiből ez a mostani blokkosodás kiindulhatott és táplálkozhatott volna – aminek persze valódi triggerjét, az orosz agressziót nem feltétlenül láthattuk előre, és amely minden szempontból képes lett volna arra, hogy ezt a vezető szerepet felvállalja. A V4 sikerre volt rendelve, hiszen olyan országok alkották, amelyeknek hasonló a történelme (a középkortól kezdve a Monarchián és a kommunista időszakon át egészen a 2004-es csatlakozásig), hasonlóak a kulturális jegyeik, a társadalmi összetételük és a gazdasági fejlettségük, bár ez utóbbiban azért gyorsan lett némi elmozdulás. Jelentős geopolitikai szereplő lehetett volna a V4-ből, nemcsak a geopolitikai-fizikai egység miatt, hanem azért is, mert összességében majd 65 millió embert képviselnek a benne lévő országok, ami azért a 450 milliós Európai Unióban sem kevés.

A fideszes opportunista és bizniszmenti politikacsinálás azonban hamar szétfeszítette ezt a kezdeményezést: Orbánék nemcsak a politikai köpönyeget váltogatják gyorsan radikál-liberálisból néppárti konzervatívon át az illiberális szélsőjobbig, de a szövetségeseket is; attól függően, hogy kiben látják épp leginkább a dübörgő hangot kölcsönző elefántot és a nagyobb bizniszt. Miközben épp olyan – egyébként alapvetően Horn Gyula által lefektetett – bölcs külpolitikára lett volna szükségünk a csatlakozásunk óta, ami erős és világos euro-atlanti elkötelezettséget jelent; tudatos, határozott, de kompromisszumkész viszonyt ápol a szomszédokkal, és hosszú távú stratégia mentén igyekszik a határon túli magyarok helyzetét elősegíteni, nem pedig középtávon hasznos szavazógépnek tekintve őket. Ehelyett van a véreskezű diktátorokkal és háborús bűnösökkel való asztal alatti bindzsizés, amit meglehetősen profán módon nemzeti érdeknek hazudnak. Ehelyett szinte nincs olyan uniós tagállam, amellyel ne romlott volna meg a viszonyunk majdnem véglegesen – a kirakati mosolygások ebben a kategóriában nem érnek pontot. És ehelyett van az elidegenedés, a perifériára szorulás, a pénzbefagyasztás, a pereskedés, az egyre szűkülő magyar érdekképviseleti lehetőségek.

Az Európai Unió jelentős és akár hosszú távra meghatározó átalakuláson megy éppen át tehát, amiben a „keleti blokk” is végre érdemi – de legalábbis kiegyensúlyozó – szerephez juthat. Épp itt volt az ideje, örömmel és várakozással figyelem az erőviszony átalakulását – immár a lelátóról. Az viszont már a magyarok sorstragédiája, hogy erről is épp mi maradunk le, mert megint rossz oldalra álltunk, illetve állítottak minket a saját elitünk tagjai. A jelenlegi hatalom lassan másfél évtizede kormányozza az országot kontrollnélküliséget jelentő, teljhatalmat biztosító felhatalmazással. Ehhez képest minden évben a gazdaság szükséges újraindításáról szóló akciótervet hirdetnek meg, és mindig egy aktuális összeesküvés, ellenség vagy ismeretlen eredetű fenyegetés legyőzése után jöhet csak el az a nemzeti Kánaán, amit másfél évtizeddel ezelőtt megígértek. El akarják foglalni Brüsszelt, közben saját magunk túszaivá váltunk. Talán még nem késő a történelem jó oldalára állni.

A szerző korábbi európai parlamenti képviselő, az Esély Közösség alapítója, „politikai szemtanú”.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor Brüsszelben 2024. június 17-én. Fotó: Nick Gammon / AFP)