Ahogy minden ember dönthet arról, hogy valamilyen végiggondolt, megtervezett stratégia szerint éli-e életét, vagy egyszerűen csak engedi, hadd menjen az a maga útján, úgy bármely közösségnek, akár egy nemzetnek is van választási lehetősége. Az országok, de legalább vezetőik szeretik azt hinni, azt a képet mutatni, hogy alaposan megtervezett és precízen végrehajtott stratégia szerint építkeznek. Ez persze vagy így van, vagy nem.

Anélkül, hogy körbejárnám a stratégia – ennek a hadászatból származó görög eredetű – szónak a sok árnyalatú jelentését, a következőkben a nemzeti stratégiát olyan tudatos, összefüggő, megtervezett, az állam egész életét átható, a rendelkezésre álló erőforrások felhasználását meghatározó kormányzati cselekedetek összességének tekintem, melynek célja az adott ország regionális, globális pozíciójának megvédése, korrigálása, megváltoztatása. 

Három alapstratégia létezik. Első a magát végveszélyben érző nemzet megmentésére, a második az elfoglalt regionális, globális pozíció megőrzésére, a harmadik pedig egy új, a korábbinál befolyásosabb helyzet elérésére irányul. Hogy az utóbbi két lehetőségre tekintve az egyes országoknak milyen alapstratégiát érdemes választani, azt az álmok, vágyak keltette ambíciók szubjektív világán túl a regionális, globális erőviszonyok, azok változásai, valamint az adott ország rendelkezésére álló erőforrások döntik el. 

Magyarország depresszív lélekdarabjából újra és újra felbukkanó nemzethalál félelem inkább társadalom-lélektani, mintsem tárgyi realizmussal bíró jelenség. A nemzethalál időnkénti vizionálása nem más, mint metaforikus kifejezése a nemzet egzisztenciális létezéséért viselt aggodalomnak, miközben Magyarország ma nyilvánvalóan nincs végveszélyben, a haza ilyen értelmű megmentésére nincs szükség, arra nemzetstratégiát kidolgozni, hála Istennek, nem kell.

Egy ország ambíciója nem független attól, hogy milyen történelmi helyzetben érzi magát. Idehozok három példát.

1. Kína ezekben az évtizedekben tapasztalható felemelkedése nem független attól, hogy az önmagára a világ legősibb folyamatos civilizációjaként tekintő ország a XIX. század közepétől kezdődő száz évet a „megaláztatás évszázadának” élte meg, így érthető, hogy egymást követő nemzedékek készültek a nemzeti becsület helyreállítására. 
2. A XX. század eleji Németország egyre nehezebben fogadta el Nagy-Britannia regionális és globális dominanciáját, a német társadalom lelkében érett a vágy és az elhatározás, hogy megtörjék ezt az alávetettségként megélt helyzetet, így nyitva aztán utat II. Vilmos császár előtt, hogy 1914-ben fellelkesülten lépjenek be a háborúba.
3. Magyarország Trianon óta nehezen dolgozza fel, ha egyáltalán, történelmi királyságának bukását, az ország megcsonkításként átélt vereségét, sokakban élt és ma is él a történelmi igazságtétel vágya. 

A sértett, megbántott, megalázott nemzeti büszkeség, nemzeti lélek könnyen válhat bármilyen offenzív nemzetstratégia mozgatórugójává. De, mint minden vágyvezérelt cselekvés, a revansra épülő stratégiák is könnyen újabb tévutak, tragédiák kiindulópontjai lehetnek, ahogy tévúttá vált a Mao Ce-tung nevéhez kötődő kommunista modernizációs kísérlet, vagy miként mindkét világháború súlyos nemzeti drámába sodorta bele az azokat kezdeményező Németországot és szövetségeseit. A magyar revanspolitika is csak annyit ért el, hogy a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés alapján a korábbiakhoz képest is újabb három településről kellett lemondania az országnak.

A nemzeti ambíciókon, erőforrásokon, képességeken túl van még egy nyilvánvaló szempont, ami meghatározza, hogy egy adott helyzetben milyen stratégia lehet sikeres egy ország számára. Bármely megalapozott, sikeresen működő nemzeti stratégia is kudarc forrása lehet, ha megváltozik a regionális, globális környezet, vagy másképpen, sodródó ország számára is kinyithatja a felemelkedés lehetőségét, ha számára kedvező nemzetközi folyamatok indulnak el. 

Az, hogy Kína mára az Amerikai Egyesült Államok globális pozíciójának legfőbb kihívója lett, ahhoz három feltételnek kellett teljesülnie. Az ország hosszú szenvedés után véget akart vetni évszázados megaláztatásának, Teng Hsziao-ping reformpolitikája felszabadította az ország hatalmas erejét és elindította egy példátlan felemelkedés útján, végül pedig a globális környezet megváltozása kinyitotta a lehetőséget, hogy miként a kínai vezetők mondják, az évszázad közepére megérkezzenek a „világ színpadának közepére”.

Ami ez utóbbit, a nemzetközi környezet megváltozását illeti, a történések világos sorban követték egymást. Mao Ce-tung 1976-ban bekövetkezett halálát követően Teng Hsziao-ping indította el a Kínát a felemelkedés útján, melynek nemzetközi tengelyében az Egyesült Államokhoz fűződő viszony normalizása és széles körű üzleti, gazdasági együttműködés elindítása állt. Akkor, és azt követően sokáig senki nem hitte volna, hogy mára ez a két ország globális riválisa lesz egymásnak. 

Mi történt? 

Először is közel egy időben, a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján három olyan dolog, amely érdemben változtatta meg a világot, különösen annak kínai értelmezését: Kelet-Európa szocialista országaiban megtörtént a rendszerváltás, ezt követően összeomlott a kommunista Szovjetunió, az amerikaiak pedig mindeközben 1990 elején alig másfél hónap alatt megnyerték az öbölháborút. Kína horizontjáról eltűnt az addig fenyegetőnek tekintett szovjet veszély, ezzel párhuzamosan az USA, mint a világ hegemón szerepű szuperhatalma jelent meg a láthatáron. Kína ekkor hezitálás nélkül kezdte átformálni az előző évtizedben követett nemzeti stratégiáját. 

Aztán csaknem két évtizeddel később jött a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság, majd újabb jó tíz évvel múlva a Covid-világjárvány. Kína mindkettőben a Nyugat gyengeségét látta, sőt, a nyugati államszervezési, vezetési modell alkalmatlanságát, hogy sikeresen kezeljenek összetett helyzeteket, hogy hatékonyan tudjanak válaszolni bonyolult kihívásokra. Amikor pedig a brexitet követően Európa, Trump megválasztását követően pedig az USA is egyre inkább a maga problémáira koncentrált, Hszi Csin-ping elnök szakított a korábbi óvatos építkezés önálló kifejezéssel is ellátott – Tao guang yang hui, azaz elrejteni a fényt, táplálni a sötétséget – politikájával és 

Kína a megaláztatás egy évszázada után, felmérve saját erejét, felismerve a globális erőviszonyok drasztikus megváltozását, ráébredve a negyedik ipari forradalom, a digitalizáció, a robotizáció, a géntechnológia, a mesterséges intelligencia és mindezek összekapcsolása teremtette lehetőségekre, kihívást intézett a fennálló világrenddel szemben. Nem titkolják, mi több, hivatalosan bejelentették, hogy a Kínai Népköztársaság kikiáltásának századik évfordulójára, 2049-re a saját javukra kívánják átalakítani a világot. 

Amit eddig elért Kína, már az is több, mint figyelemre méltó. Az Egyesült Államok egész történelme során most először találkozik szembe olyan riválissal, melynek nemzeti jövedelme meghaladja az USA GDP-jének hatvan százalékát, és ma a legtöbb elemző nem zárja ki annak esélyét, hogy a következő évtizedekben Kínáé lesz a világ legnagyobb gazdasága. Már most is Kínában van a globális feldolgozóipar fele, a negyedik ipari forradalmat szolgáló, stratégiai jellegű alapkutatásokra már ma is legalább annyit költ, mint az USA, katonai kiadásai kitartóan közelítik az első számú katonai szuperhatalom ilyen célú költéseit, Ázsiában minden védelmi céllal elköltött dollár, jüan felét már ma is Peking finanszírozza.

Oroszország összeomlását követően harminc éven keresztül az Egyesült Államok volt az egypólusúvá vált világ vezető hatalma. Nem azért, mert így akarta a Teremtő, és nem azért, mert ezzel megérkezett a világ az eleve elrendelt végső rendjébe. Ereje, befolyása tette hegemón szuperhatalommá az Egyesült Államokat. Addig marad az, amíg valaki le nem taszítja a trónról. Most van egy kihívó. A küzdelem már itt van. 

Mi nem egyszerű megfigyelői vagyunk ennek a versenynek, hanem érdekelt, cselekvő résztvevői. Már csak az a kérdés, hogy miben vagyunk mi érdekeltek, mi a számunkra kedvező kimenetele ennek a küzdelemnek, aztán meg az, hogy tudunk-e valamit tenni azért, hogy a világ nekünk, magyaroknak is jobb hely legyen. 

Milyen alapforgatókönyvek lehetségesek?

A nyugati világ sokszor megjósolt hanyatlása nem most fog megtörténni, egy erősebb, befolyásosabb Kína mellett sem változik meg az alapvető világrend, az alapviszonyok változatlansága mellett (további valamennyi időre) fennmarad az USA szuperhatalmi hegemóniája. 

Kétpólusúvá válik a világ. Két meghatározó globális szereplő rivalizálása, hol együttműködő, hol egymást is fenyegető párviadala újrarajzolja a nemzetközi szabályokat, intézményeket, a globális rendet. A nyugati világ elveszti a küzdelmet, Kína a világ első számú gazdasági, katonai hatalma lesz, ezt követően a kínai világlátás, kultúra is hegemón globális szerepbe kerül.

Ezen a ponton nem foglalkozva a két nagy közötti küzdelem várható kimenetelének ilyen-olyan esélyével, 

Nyilván sokan ismerik Sting dalát, az „Englishman in New York”-ot, ezt az édes-fanyar nótát arról, hogy még egy angol ember is mennyire idegenül tudja magát érezni Amerikában. Azért hozom ezt ide, mert szerintem a legfontosabb kérdés valójában az, hogy a zsidó, hellén és keresztény értékörökséggel meghatározott nyugatos életünkkel mi lesz, ha egy, a miénktől jelentősen eltérő kultúrájú nagyhatalom határozza meg a világ arcát. Fel vagyunk készülve a konfucianizmus befogadására, az üzleti világban meghatározó guanxi, a társadalmi életben a mianzi elterjedésére? Lássuk be, azt se tudjuk, mik ezek, csak azt, hogy valami más. És tényleg más.  

Van egy, a mindennapi életünkben fel se tűnő kulturális szövedék, amely körülvesz bennünket: apró vagy vaskos szokások, hagyományok, viselkedési módok, beszédhelyzetek, testtartás, a cipők számozása, az ünnepek stb. Fontosak-e ezek nekünk? Szerintem nagyon, majdnem a legfontosabbak. Én arra szavaznék, hogy ne tegyük ezt kockára, ha nem muszáj. 

Persze van, ami kézzelfoghatóbb, ha úgy tetszik. 

Az USA adja a világ egy év alatt megtermelt jövedelmének huszonhat százalékát, az EU tizennyolcat, Kína tizenkilencet. (Magyarország valamivel kevesebbet, mint nulla egész kettő tized százalékot.)  A világ legnagyobb védelmi, katonai szövetsége, a NATO tagországai adják az ilyen célú globális költés felét, Kína ezzel szemben egyelőre a hetedét. Az emberi élet minőségét egy mutatószámba foglaló ENSZ adat (HDI-Human Development Index) szerint, az átlagos amerikai, európai életminőség magasan a kínai felett van. 

Nem látom az okát, hogy fel kellene adni nyugatos életünket, hogy a továbbiakban ne kellene hinni abban a világban, amelynek részei vagyunk, és amely ma a messze legerősebb globális gazdasági, katonai, kulturális partnerségi-, szövetségi kapcsolatrendszer. 

Határozottan azt gondolom, hogy az a magyar nemzeti érdek, hogy a nyugati világ megőrizze befolyását a világban, képességét arra, hogy kerete és védelmezője legyen az életünknek. Magyarországnak – szöges ellentétben azzal, amit a magyar kormányfő állít – e küzdelemben nem mintegy semlegesen módon, rosszabb esetben Kína oldalán kell állnia, hanem határozottan és egyértelműen elkötelezve magát a Nyugat mellett.

Mert minden jó, ahogy van? Ugyan, dehogy. 

A legnagyobb bajunk az, hogy elvesztették varázserejüket azok az eszmék, amelyek pár évtizede még kikezdhetetlenné tették a nyugati világ általános elfogadottságát. Megtört a varázs, miszerint a mi értékeink, a mi gondolkodás- és életmódunk mindenkinek kinyitja a felemelkedés lehetőségét, hogy ez a közös hit összetart bennünket, és az új generációk is büszke támogatói, védelmezői a szabad, nyugati világnak. Ma ez egyre kevésbé vagy így. A Nyugat fáradt, megrekedt, egyre igazságtalanabb, önző világnak tűnik emberek sokasága szemében, amely sokat ad keveseknek, és csak keveset ad sokaknak. És akik így látják, így érzik, azok közül egyre többen új utakat, általunk szélsőségesnek, populistának tekintett új megoldásokat keresnek, de nem azért, mert ők rosszak, hanem azért, mert mi nem vagyunk elég jók. Mi, nem vagyunk elég jók, mi, akik még hiszünk a nyugati demokráciákban. Adósai vagyunk az embereknek új, közös, szerethető, támogatható, mozgósító álmokkal. 

De van itt még valami, ami meg kifejezetten az USA-ról szól, az egyelőre egyetlen globális szuperhatalomról, ami sokszor adja tanújelét egyfajta nagyhatalmi arroganciának, annak, hogy miként mondják, elszállt vele a ló. Hogy úgy érzi, nagysága, ereje, befolyása nem csak több felelősséget, de több jogot is jelent az államközi kapcsolatokban. Az USA bántóan sokszor tud kioktató, bántó lenni, felsőbbrendűnek mutatni magát. Van, amikor akkor is megfellebbezhetetlen főnökként viselkedik, amikor egyszerűen csak partnernek kellene lennie. De nem folytatom. 

A nemzetállamok közötti nemzetközi kapcsolatok nem úgy demokratikusak, ahogy az az egyes országok jogállami demokráciájának belpolitikai terepén megszokott. Nem kell naivnak lenni, a politikában az erő jogot teremt, de 1648, a vesztfáliai béke óta a világ arra felé megy, hogy nem beszélünk bele egymás országai életébe. 

Ha esetleg azt gondolnánk, hogy ez itt valami speciális amerikai arrogancia, akkor tévednek. Minden nagyhatalom hajlamos az arroganciára, sőt, minden nagyobb és erősebb állam hajlamos az erősebb nyelvét beszélni a gyengébbel szemben.

Ha az erőről szól a politika, akkor beszéljünk az erőről

Amerika valóban gondban van. A függetlenségi háború óta a legnagyobb gondban. Az a kihívás, amit most Kína intéz vele szemben, az a valaha volt legnagyobb globális megmérettetés, amivel szembe kell néznie.

A küzdelem nyílt szakasza alig nyolc éve kezdődött. Amerika eddig úgy gondolta, hogy majd ő egymaga megküzd Kínával, hogy elég erős ahhoz, hogy visszaverje ezt a támadást. Talán igen, talán nem. De egy valami biztos: Amerika velünk, a teljes nyugati világgal erősebb lenne ebben a küzdelemben, nagyobb esélye lenne a győzelemre, a nyugati világ dominanciájának fenntartására, mint egymagában.

Egy, a mainál sokkal erősebb, de ezzel együtt sokkal egyenrangúbb stratégiai szövetség építése az USA vezetésével, amely felöleli a teljes nyugatos világot, nem csak az EU-t, de Kanadát, Ausztráliát, Új-Zélandot, vagy éppen Dél-Amerika egyes államait is. 

Ha Magyarországnak van eminens érdeke, akkor egy ilyen új szövetség létrejötte mindenképpen az. De ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak vele, ahhoz a nyugatos elköteleződésben szint kell vallani, mi több, szintet kell váltani, le kell mondani a „konnektivitás” szavával becsomagolt semlegesség, mi több, az ellendrukkerség áruló magatartásáról. 

Amerikának is változnia kell, hogy alkalmas legyen egy ilyen szövetség vezetésére. Mindenekelőtt le kell mondania az „America first” önzéséről, a világ felelős hatalmaként kell viselkednie, partnerként kell kezelni a barátokat, hogy közösen küzdhessenek meg azért, amiben közösen hisznek, ami a közös érdekük, a közös életük. 

Szerintem is ideje, hogy változzon a világ. De nem úgy, ahogy Kína akarja, nem úgy, aminek a magyar kormányfő szurkol. A Nyugat dolga, hogy több partnerséggel, őszintébb beszéddel, magatartással közösen küzdjünk meg a jövőnkért. És itt már csak nem a Kína által jelentett kihívásra utalok. Hanem globális feladatok sokaságára, amelyet senki, az Egyesült Államok se fog tudni egyedül megoldani: a klímabajokra, a migrációs nyomásra, az új technológiák tengernyi ellentmondására, a globális Dél halmozódó feszültségeire és így tovább.

A Nyugatnak új szövetségre van szüksége, hogy jobb legyen a világ.

Egy zárómegjegyzés:

A magyar kormányfő Tusványoson az orosz-ukrán háború szemüvegén keresztül próbálta meg értelmezni a globális kihívásokat, minden bizonnyal ezt teszi majd holnap Kötcsén is. Szerintem ez teljes tévedés. Ez a háború egy tragikus, Oroszország által ácsolt mellékszínpada a nagyszínpadon folyó globális vetélkedésnek, ahol Oroszország nem kapott szerepet. Mert már nem odavaló. 

A magyar kormányfő szerintem ezt inkább érti, mint nem, tévedése nem intellektuális természetű, hanem kiszolgáltatottságának lelepleződése. Kapaszkodókat, keretet, textust keres, hogy mentse a bűnös putyini politikát. 

Ez utóbbi is nagy bajban van, ha ilyen emberek segítsége kell neki. Zsák és foltja találkozott.

A szerző a Demokratikus Koalíció elnöke, volt miniszterelnök.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy munkás dolgozik egy autóipari gyártósoron Kínában 2024. augusztus 26-án. Fotó: Costfoto / NurPhoto / Getty Images)