A gázai vagy Szimhat Tóra-i háború egyik következménye, hogy a nemzetközi légitársaságok a harci események függvényében időnként leállítják Tel-Aviba tartó járataikat. Így történt szeptember 2-án, iskolakezdéskor is. Azonban ezúttal nem a Hezbollah közép- és hosszú távú rakétáinak fenyegetése miatt, hanem a Hisztadrut (szakszervezet) által meghirdetett általános sztrájk akadályozta meg a föld legkülönbözőbb pontjairól jövő izraeli gyerekeket és szüleiket a szülőföldjükre történő visszaérkezésben.
Az általános sztrájkot a legújabb hat, Gázában fogva tartott túsz kivégzése okozta frusztráció idézte elő. Az egészen más konfliktusok kezelésére (munkakörülmények ellenőrzésére, munkavállalók jogainak megvédésre) alapított szervezet a kormány sikertelen túszmentő akcióit ítélte el e sztrájkkal.
Ez a tény, párhuzamban a soha nem látott tömegtüntetésekkel (Tel-Avivban félmillióan, a többi nagyvárosban plusz negyedmillióan), rámutat a Szimhat Tóra-i háború legrombolóbb hatására. Nevezetesen arra, hogy az izraeli társadalom szétszakadozik. A sok színből, hagyományból, kulturális azonosságból összeépült kohézió, amely biztosítja egy nemzet, még pontosabban: egy születőben lévő nemzet életképességét, szétesett. Valószínű, hogy ez a repedés/szakadék annak a folytatása, ami magát a 2023. október 7-i fekete szombatot lehetővé tevő, megbocsáthatatlan figyelemkihagyást eredményezte.
Az utóbbi négy évben lezajló választás, majd pedig a jogi reformok, demokráciafelfogások – s persze a mögöttük húzódó, elválasztó törzsi, vallási mélyáramlatok – felkavaró tüntetései, a szembenálló oldalak kölcsönös legitimitás-megkérdőjelezései elvégezték korrodáló munkájukat. Legyengítették a nemzet immunrendszerét, amelynek egyik, de legvégzetesebb tünete a Szimhat Tóra-i gyilkos rajtaütés sikerében nyilvánult meg.
Sokáig úgy tűnt, hogy a holokauszt behegedésben lévő sebeit felszakító támadás egyedüli pozitív hozadéka lesz, hogy a törzsi-világnézeti kultúrkörbe tartozás ellentétei lesöprődnek, s a nemzet erői újból a szolidaritásba, a védekezésbe csatornázódnak. Azaz, az egész nép (társadalom) tengerbe szorításának kísérlete a fenyegetés alanyait egy táborban egyesíti.
Ez az egység robbant fel az utóbbi hetekben, hogy még szilánkosabbá zúzza a bizony nem képletesen „lángoktól ölelt” ország népének egységét.
Bármily keserű: meg kell vonni ennek a mérlegét: a Hamász győzött – itt és most. Ami maga a Pokol, az apokaliptikus Rossz, az az emberellenesség győzelme is egyúttal – bármi is legyen a konfliktus végső kimenetele.
A pszichológia jól ismeri a „tárgytévesztés” fogalmát, ami az egyént ért sokkoló események hatására következik be. A tankönyvi definíció szerint: „A krízisben lévő egyén az adott problémára, azon belül is egy-egy apró részletre fókuszál, sokat tud helyzetéről, azonban ismereteit képtelen strukturálni, keresi a megoldást, de elgyötört, szorongó, érzelmeit nehezen kontrollálja, impulzív. A tájékozódó megnyilvánulások, attitűdök megszokott rendszere felborul, megszűnik az egyén önmagára vonatkozó jövőképe. Munkavégzése alacsony hatásfokú, a mindennapos rutintevékenységek is nehézkessé válnak, regressziót tükrözhetnek. A krízisben lévő kapcsolatrendszere megváltozik, embertársainak megítélése a tőlük kapott segítségtől, támogatástól függ. Az egyén fokozottan befolyásolhatóvá válik, függőségigénye jelentős, „kapaszkodik” a segítőbe, mély regresszióba süllyed.”
A tapasztalat szerint az izraeli nép tekintélyes része számára az ellenség már nem a Hamász, nem pórázon tartója, Irán, de még csak nem is a nekik falazó világ, sokkal inkább saját többsége által megválasztott kormánya. A démon neve már nem a Hamász gázai vezetője, hanem Benjamin Netanjahu. Csak remélni lehet, hogy a gyűlölet, amely felparázslik ellene, nem juttatja Jichák Rabin sorsára.
Az idegölő háború elhúzódásáért már őt okolják (még saját hadügyminisztere is), s nem csak a túszok ki nem szabadításáért, illetve halálukért. A médiumok által buzgón sulykolt narratíva most érett be és robbant fel a hat túsz kegyetlen lemészárlása nyomán. (Néhány nappal azután, hogy sikerült élve kiszabadítani egy beduin túszt, akinek a szájából oly hitelesen hangzottak a fogva tartás embertelen körülményei, s maga is beszámolt társai elpusztításáról. Nem volt különben üdítő látni, hogy a sivatagi muszlim közösség – héber nyelven – mennyire hálás a kiszabadítás élményéért.)
Az 1917-es Balfour-nyilatkozat óta lobogó vágy a mozgatórugó: hogy a zsidók ne térjenek vissza Bibliájuk földjére, s leginkább: ott ne alkossanak nemzeti, állami entitást, idegenként az arab-muszlim tengerben.
A régi-új államok születése a történelem pillanatnyi hatalmi viszonyaitól – leginkább háborúk állásától – függ. Ezt, a most szintén átalakulóban lévő helyzetet próbálta megint kihasználni a muszlim világ – ezúttal nem arab (Nasszer, Szaddám Huszein), hanem iráni (perzsa) irányítással. Hiszen Izrael megalakulása is egy ilyen átrendeződés eredménye volt 1948-ban, nem is olyan régen. Hátha sikerül – mielőtt évszázadokra begyökeresedne – kirángatni onnan, s helyére egy hozzá hasonlóan „soha nem volt, de lehet” Palesztinát odaplántálni. (Még a középkorban sem volt Szlovén, Szlovák állam, de már három évtizede kitűnően, s főképp elfogadottan funkcionálnak.)
Lehet, mindezt nem tudja az izraeli társadalom, amelyben már csak egy-két idős hírmondó emlékszik saját tapasztalatból az állam megalakulásának körülményeire. Azért nem tudja, mert nem akarja. S ez érvényes az újságírókollégákra, azaz a véleményalakítókra, akiknek a kommentárjait, vitáit napról napra elhűlve követem.
S ezt nem elítélőleg mondom: épp ellenkezőleg. Belátom, hogy nem lehet úgy élni, hogy a tudatunkhoz közel engedjük a tényt, hogy a keskeny földdarabról 2 milliárd ember akarja beszorítani a tengerbe az itt élőket. De vajon meddig lehet ilyen becsukott tudattal élni, s mit hoz az ébredés?
Azt, amit most láthatunk.
Az arab–izraeli háborúk már tradicionális sajátossága a túszejtés és a kiszabadításukért folytatott alkudozások, amelyek mindegyike aránytalan adok-kapokkal jellemezhető. Legtöbbször öngyilkos jelzővel lehet illetni e cserebetét, mert a gyilkosok kiszabadítása újabb gyilkolásokat alapoz meg – lásd éppen Jahja Sinwar példáját. Itt mutatkozik meg a legélesebben a muszlim és a zsidó értékek kibékíthetetlen különbsége. Arab túsz nincs. Csak bűncselekményért elítélt, büntetését töltő, aki nem egyszer mégis túszellenérték szerepébe avanzsálódik. A zsidó túsz (és nem elítélt) kiváltása azonban erkölcsi, vallási kötelesség, egyben történelmi tradíció is.
Izrael, pontosabban a törvényesen megválasztott vezetése többdimenziós csapdahelyzetbe esett. Felfedezte, hogy az annyira követelt „iszkával” (a Hamásszal kötendő megállapodással) több oldalról is a saját létét ássa alá.
A gyilkosságokért elítélt terroristák kiszabadításával ugyanis csak a rátörő ellenségei tömegét sokszorozza meg, akiknek gyilkos cselekedeteire számítani lehet a jövőben is. (A túszcserével kiszabadított terroristák 14 százaléka folytatja azt a tevékenységét, amiért börtönbe került. Már a novemberi túszcserével kiengedett terrorista is került puskavégre nemrég.) S nemkülönben aláássa a jogrendjét, ami a Sínai törvények óta a gyilkosra vonatkozik. (Ugyanakkor a „modern” halálbüntetés eltörlésével a túszcsere-lehetőséget életfogytiglan lebegtetik – ez alól csak Eichmann volt kivétel, bár őt feltehetően nem váltotta volna ki senki.)
Az USA, Katar, Egyiptom bábáskodása mellett zajló „iszká” legfőbb követelménye, hogy Izrael azonnal vonuljon ki Gáza területéről. Azaz engedje meg, hogy a Hamász újra megerősödjön, s alaptörvénye-legitimációja alapján továbbra is Izrael eltörlésén munkálkodjon. Az eszközeit éppen a gyászos október 7-e mutatta be. Következésképp az úgynevezett végtelen időtartamú tűzszünet szinte számszerűen előre jelezhető és újabb ártatlan halottakban mérhető majd, mert a Hamász célpontja leginkább a fegyvertelen civil lakosság.
Az Izrael kormányára irányuló nyomás eredményeképpen, a megszámlálhatatlan találkozón kicsikart egyezmények nyomán mindebbe Izrael bele is ment. Kivéve egy feltételt, amelyben hajlíthatatlan. Nevezetesen, hogy a Gázát az Egyiptomi határtól elválasztó Philadelphia-folyosót ellenőrizze. Ezt nem kívánja feladni Netanjahu – még a védelmi miniszter ellenvéleménye ellenére sem –, az Egyesült Államok vezetése, az ENSZ, s a Hamász legnagyobb bánatára. S ami a legtragikusabb fejlemény: az izraeli társadalom túlnyomó, vagy csak jelentős részének bánatára is.
Nem kell titkosszolgálati információkkal rendelkezni ahhoz, hogy világos legyen: az Izrael eltörlésére használt fegyverek, rakéták, informatikai eszközök, valamint az alagút-erődrendszer kiépítéséhez szükséges anyagok ezen a korridoron keresztül érkeztek a „gettóba zárt” gázai néphez és vezetőihez. (Hogyan került a határára ez a tengernyi anyag, a „tűzszüneten” buzgólkodó Egyiptomon keresztül? – ezt most ne firtassuk.) Ez a földcsík a Hamászt éltető véredényrendszer ütőere. Ezt a nem kevés vérrel megszerzett pozíciót feladni egyenlő az október 7-ét megismétlő, hatványozó háborúk folytatásával – amelyben egyébként maga az október 7-ei. dráma sem az első volt, csak a legvéresebb.
Kiábrándító fejlemény, hogy makacsságáért az izraeli nép maga ítélje el a saját (demokratikusan megválasztott) miniszterelnökét. Ilyenkor a legegyszerűbb fogalmakra is időként érdemes rákérdezni:
Egy ártatlanul elrabolt személy, akit valamilyen anyagi, stratégiai haszonért kicserélnek. Valuta. Értéke attól függ, hogy mit lehet kikövetelni érte. Azonban van egy nem elhanyagolható tulajdonsága is, nevezetesen az, hogy él. Vagy legalábbis van rá esély – míg fel nem fedezik a hulláját, mint nem egyszer a most tárgyalt narratívában. Él, szenved, neve, arca – még a Hamász által a fogságban készített fotója is – van. Ellentétben azzal, aki halott. Például az az 1200 sorstársuk, akiket éppen mellettük gyilkoltak le barbár kegyetlenséggel. Vagy a már több száz katonával, akik épp az ő kiszabadításuk érdekében áldozták fel az életüket, vagy lettek rokkantak életük végéig. És azokkal a jövőben legyilkolandókkal, akik ugyan jelenleg élnek, de majd szintén halottak lesznek a Hamász felerősödése révén, épp a Philadelphia-korridoron beáramló fegyverek által.
Ezúttal nem azt kérdezem, hogy miért nem evidens mindez a holokausztért a zsidókat e kis földdarabon élni támogató világ számára, hanem azt, hogy miért nem világos ez az összefüggésrendszer a holokausztból vagy a zsidó állam önvédelmi harcai következményeként a muszlim államokból kiüldözött zsidók második-harmadik nemzedéke számára? Nincs válaszom, hacsak nem a felfoghatatlan krízishelyzetből fakadó szintén felfoghatatlan tárgytévesztés.
A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Benjamin Netanjahu miniszterelnök találkozik a Gázai övezet közelében állomásozó katonákkal Jeruzsálemben 2023. október 18-án. Fotó: Avi Ohayon (GPO) / Anadolu / Getty Images)