Az árvíz úgy látszik, nemcsak a gátakon védekezőket mozgósította, hanem a hazai politikai élet szereplői is felfokozott aktivitást mutattak az elmúlt hetekben. A Duna áradása természetesen kiváltó okként szerepel a közélet utóbbi időben tapasztalható erőteljes hullámzásában, de érdemes talán egy pillantást vetnünk arra, hogy a színpadi történések mögött milyen folyamatokat lehet felfedezni az árhullám levonulása után.

A dunai árvíz mindig drámai fejlemény, hiszen egy állam irányítóinak – az aktuális kormánynak – elsődleges dolga, hogy egy ilyen vészhelyzetben védjék az ország és polgárai vagyonát, az itt élők életét. Valószínűleg a közvélemény jelentős része tudja, hogy az árvízi védekezés csak kis részben áll a kampányszerű, önkénteseket és katonákat is mozgósító védműépítésből. Környezetvédelmi és vízügyi miniszterként korábban közelről láttam, hogy milyen jelentős és mennyire jól szervezett a magyar vízügy rendszere, amely – többek közt – az árvizekkel szembeni fellépés évszázados tapasztalataival és a modern kor követelményeinek az ismeretével is rendelkezik.

A védekezés szigorú, szinte katonai rendszerrel, protokollal zajlik, amelyben persze a katasztrófavédelemtől az önkormányzatokon át az önkéntesekig sokan fontos szerepet játszanak, de azt egy teljesen laikusnak is illik tudni, hogy ezt a folyamatot mindig a kormány és a megfelelő szervei kell hogy irányítsák. Ha ez nem így lenne, ha valóban úgy festene a helyzet, ahogy azt a Tisza Párt egyik tapasztalatlan képviselője állította az Európai Parlamentben („…a miniszterelnök…és a Tisza Párt elnöke…egyaránt az árvízi védekezést irányítja”), akkor a dunai áradás óriási károkat okozott volna.

A politikai élet szereplői most is felvonultak a gátakra, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Nem érdemes ezen csodálkozni, hiszen a demokratikus verseny árvízkor is zajlik a választók bizalmáért. Itt mindenkinek az ízlésére és az arányérzékére kell bízni, hogy mit enged meg magának, és azt gondolom, hogy nem érdemes ezért ok nélkül kritizálni a közélet szereplőit. Viszont lehet és kell is vitatkozni velük az érdemi állítások, politikai elképzelések kapcsán. A dunai ár sok mindent a felszínre hozott.

Először is beindult egy méricskélés, hogy ki nyerte meg kommunikációs szempontból az árvízi csatát. Tehát szögezzük le: a kormány, a vízügy, az önkormányzatok, a katasztrófavédelem, a hadsereg, az önkéntesek mind-mind jól vizsgáztak ebben a bő egy hétben. Ez a tényleges helyzet. Hogy ki tudta egyúttal azt a látszatot teremteni, hogy valójában neki köszönhető a siker jelentős része, azt majd a választók döntik el. Minden árvíznél természetes, hogy az ellenzék igyekszik rávilágítani a védekezésért felelős kormány esetleges hibáira. Ez a dolga. Hogy ezt mennyire ízlésesen teszi, hogy előbb segít, majd a veszély elmúltával fogalmaz-e meg kritikát, nos ez már intelligencia kérdése.

A nyári EP-választáson az ellenzék vezető pártjává avanzsált Tisza és annak vezetője, Magyar Péter a szerepének megfelelően támadja, kritizálja a kormánypártokat.

(Magyar médiamegjelenéseit nem a politikai tartalom, hanem a különböző botrányok szaporítják, mint például a kiugrás a Fidesz által biztosított állásokból, a saját feleségének a lehallgatása, cirkusz okozása egy szórakozóhelyen, élő adásban kirohanás egy tv-stúdióból, az újabb barátnőjével történő szakítás, az általa egykoron vezetett Diákhitel Központ gyanús szerződései stb.) Érdemes például felidézni a Torgyán József vezette Kisgazdapárt pünkösdi királyságát 1995 és ’97 között, amikor is az ellenzék és az ország legnépszerűbb erejévé váltak és semmilyen kritika, botrány nem ingatta meg jó ideig ezt a pozíciót. Ez egy ismert jelenség a politikában, ami a sajtó és az újságírás eltűnésével, az online kommunikáció elterjedésével még általánosabbá vált. Nem az számít, hogy mit mondasz, hanem csak az, hogy beszéljenek rólad. Ezt a hatást leginkább bulvár jellegű megjelenésekkel, skandalumok sorozatával lehet elérni. Tisztában kell lenni azonban azzal is, hogy az ilyen népszerűség amilyen gyorsan jön, olyan sebességgel tud elillanni is, ha nem kerül mindennapos aprómunkával szervezetileg és tartalmilag megalapozottá.

Jelenleg Magyarországon a baloldali választók többségét nem érdekli, hogy ki lesz az, csak jöjjön már, aki leváltja a gyűlölt Orbán Viktort. (Legutóbbi cikkemben írtam róla, hogy miért önbecsapás ez az álláspont.) Ez az indulat a reális mérlegeléstől fosztja meg azokat, akik átadják magukat neki. Érdemes megnézni, meghallgatni a Tisza Párt elnökének szereplését az MTV-ben és a Kossuth rádióban. A baloldali közönség egy része szerint „pezsgő debattőr, kiemelkedő intellektus, a politikát távlatokba állítja, autentikus” stb. (Fontos megjegyezni, hogy ebben a realitásoktól elrugaszkodott, vágyvezérelt közegben három évvel ezelőtt Márki-Zay Péterről azt gondolták, hogy „karizmatikus vezető, számíthatunk rá, felveszi a versenyt Orbánnal” stb.) Ugyanezen baloldali közönségben viszont már megjelenik az a vélemény is, hogy „végtelenül agresszív, önimádó, betegesen öntelt“ stb.

Tehát az a hajsza, amit az árvíz kapcsán láttunk az online elérésekért, rövid távon lehet sikeres és építkezni is lehet rájuk, ha képesek stratégiában gondolkodni a párt vezetői. De a végső versenyfutás nem itt fog eldőlni. Ahogy korábban már utaltam rá, a rendszerváltás után gyorsan megtanultuk, hogy a választásokat nem az ellenzék szokta megnyerni, hanem a kormány elveszíteni. Kommunikációs szempontból

Ilyen politikai hibának számít az a kijelentés, amit Orbán Balázs tett az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban. A miniszterelnök politikai igazgatója egy podcastbeszélgetésben Oroszország Ukrajna ellen elkövetett agressziójával kapcsolatban azt mondta, hogy a magyar 1956 tanulsága éppen az, hogy nem lehet olyan felelőtlenséget elkövetni, mint amit Volodimir Zelenszkij ukrán elnök elkövetett a rájuk törő orosz csapatokkal szemben, amivel „belevitte az országát egy háborús védekezésbe”. A kijelentés általános megdöbbenést és felháborodást váltott ki, olyannyira, hogy maga a miniszterelnök sietett másnap leszögezni egy rádióinterjúban, hogy igazgatója hibát követett el. A politikai igazgató mondatai megint érzékenyen érintik a Fidesz identitását, akárcsak a kegyelmi botrány.

A kormányzópárt Brüsszellel szembeni fellépésének is egyik fundamentális eleme az a magyar történelmi hagyomány, amely a függetlenség és a szabadság kivívása érdekében a reménytelen harcot is vállalta a túlerővel szemben. (Éppen úgy, ahogy az ukránok teszik most az őket megtámadó oroszokkal kapcsolatban.) Orbán Balázs szavai értelmében a magyar történelem nagyjai belevitték a hazájukat egy háborús védekezésbe az eszeveszett túlerőben lévő törökökkel szemben, Rákócziék a Habsburgokkal szemben, Kossuth, Petőfi és a többiek az osztrák és orosz csapatokkal szemben, végül pedig ’56-ban Nagy Imre és a pesti srácok a megszálló szovjetekkel/oroszokkal szemben. Előre látható, hogy ezek után október 23. idén miről fog szólni, a Magyar Honvédség fejlesztése milyen viták kereszttüzébe kerül hamarosan és a nemzetközi porondon milyen kritikákat kap majd hazánk. A kormánypárt védekező, defenzív helyzetbe került megint egy önazonossági kérdésben.

Felmerül a kérdés, hogy jó képességű, felkészült emberek esetében miért fordul elő újfent, hogy ilyen fundamentális hibát követnek el, akárcsak februárban, a kegyelmi botrány esetében? A válasz megfogalmazása előtt szeretném leszögezni, hogy a politikát, a közjó szolgálatát nagyszerű hivatásnak tartom, amelynek magas szintű műveléséhez több képesség birtoklása is szükséges. Először is fontos a képzettség, az állam és a gazdaság működési szabályainak az ismerete. Másrészt szükséges megfelelő adottsággal, intuitív érzékenységgel rendelkezni, hiszen pusztán tudás alapon nem lehet jól elsajátítani ennek a művészetekkel rokon területnek a művelését. Végül pedig 

Nem lehet sikeres ugyanis sem a politikában – de hozzátenném, az élet egyéb fontos területén sem – az, aki nem élt át már hatalmas kudarcokat, nem volt még a padlón. Csak az tudja értékelni a győzelmet, aki átélte a vereséget is. Illetve egy módon lehet azt a hátrányt mérsékelni, ami kudarc okozta tapasztalat hiányából fakad: hatalmas alázattal, kiemelkedő szerénységgel. Ezeket a tulajdonságokat pedig enyhén szólva is csak módjával tapasztaljuk a sorozatos kétharmados győzelmek mentén, hiába emlegeti fontosságukat Orbán Viktor miniszterelnök is.

Persze az igazi, lényegi kérdés továbbra is az: tudja-e kezelni a három éve tartó gazdasági válságot a Fidesz–KDNP-kormány vagy sem. (A magyarok életkörülményeinek nehezedése dobta a felszínre a baloldalt megsemmisítő Tisza Pártot is.) A kormányfő néhány napja elmondott beszéde ezt a célt kívánta szolgálni, de a médiában kialakuló, a kormányzópártok számára egyre veszélyesebb kommunikációs helyzet azt eredményezte, hogy szinte elsikkadtak az ott elhangzott gondolatok. Pedig egyre égetőbb lenne az elhúzódó krízis kezelése, amivel kapcsolatban a most egy kicsit részletesebben kifejtett gazdasági semlegesség koncepciója szerintem téves kiindulópontot tartalmaz. Ugyanis nem vagyunk semlegesek. Tagjai vagyunk a NATO-nak, az Európai Uniónak. Nem jutunk előre, ha hanyagul megvetjük azt a kort és azokat a szövetségi rendszereket, amelyekben élünk. 2004-es csatlakozásunkat megelőzte annak a 80 ezer oldalnyi joganyagnak az átvétele, ami ahhoz kellett, hogy hazánk sikeresen használja azt a gazdasági és politikai közösséget, ahová beléptünk. Kínával és az ázsiai országokkal tehát kell kereskednünk, de kulturális, történelmi, gazdasági és politikai hovatartozásunkat nem adhatjuk fel, hiszen a fentebb már említett szabadságharcos elődeink ezért harcoltak, magyarok tömegei évszázadokon át ezért áldozták fel életüket. Hogy végre újra Európa és az atlanti világ része legyünk.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Orbán Viktor miniszterelnök (j) kormányülésen vesz részt, mellette Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója a Karmelita kolostorban 2022. augusztus 5-én. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI)