Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője e hasábokon azt állította, hogy „az álszent és hazug Nyugat az oroszokkal összekacsintva csapdába csalt, majd cserben hagyott bennünket”. Hozzátette: „a történészek máig adósak 1956 teljes és igaz történetének feltárásával”. Mindkét állítás téves, hamis, és attól tartok, nem a szerző tudatlanságából ered, hanem a jelenlegi kormány külpolitikáját akarja szolgálni a történelmi igazság teljes mellőzésével. Engem személyesen is fölháborít, mert 15 évesen, 1956. október 23-án az elsők között álltam a Bem-szobornál, és naponta jártam a várost, olvastam a lapokat és röplapokat, és ébredtem november 4-e hajnalán a szovjet ágyúk hangjára. Megértettem, hogy nem azon a szabad és demokratikus Magyarországon fogok fölnőni, ami az előző napokban megszületett, hanem egy önkényuralomban. Történészként is foglalkoztatott, miért történt ez így, beszélgettem prominens résztvevőkkel, a börtönt megjártakkal, Nyugatra menekült 56-osokkal, és olvastam sok könyvet, keresve a magyarázatot. Senki sem mondott olyant, ami igazolta volna Bencsik vagy Orbán Balázs véleményét.

A kormányok (elsősorban az Egyesült Államok kormánya) ugyan nem álltak a helyzet magaslatán, mulasztásokat követtek el, de tudatos csapdáról, beugratásról, majd cinikus cserben hagyásról beszélni félrevezető, a történelem meghamisítása. Nem a történészek adósak 1956 történetének alapos feltárásával, csak Bencsik mulasztotta el, hogy elolvasson legalább egy tárgyilagos munkát történelmünk egyik legszebb fejezetéről. Pedig a történteknek könyvtári irodalma van a világnyelveken és természetesen magyarul is. Az egész világon kézikönyvnek számít Henry Kissinger 900 oldalas diplomáciatörténete, de megjelent magyarul is, ebben két egész fejezet tárgyalja az 1956-os magyar felkelést és a szuezi válságot. Bennett Kovrig, azaz Kovrig Bence egy egész könyvet szentelt annak, miért maradt el az Eisenhower elnök által ígért felszabadítás (The Myth of Liberation, 1973). A forradalom bőséges újabb irodalmából a Szabad Európá-s Büky Barna könyve a hidegháborúról, Charles Gátinak a 60. évfordulóra angolul és magyarul is megjelent monográfiája, de Békés Csaba és Borhi László munkái is cáfolják Bencsik állítását, miközben kritikával illetik a Nyugat reakcióit. Ennyi talán elegendő Bencsik állításainak cáfolatára.

Akik ennél többet szeretnének tudni az ’56-os magyar forradalom külföldi fogadtatásáról, azok számára foglalom össze, én hogyan látom, volt-e lehetőség másként reagálni a demokratikus Magyarország megteremtésének kísérletére és ezzel más kimenetelt adni az eseményeknek. Vagyis elmulasztotta-e a világ 1956-ban a nagy lehetőséget, megmenthető volt-e Magyarország és talán egész Közép-Európa attól a 33 évtől, aminek a következményeit még ma is szenvedjük?

Aki kegyetlenül becsapott bennünket, az nem Amerika volt, hanem a Szovjetunió. Az 1956. október 30-i kormánynyilatkozatban új típusú viszonyt, egyenjogúságon alapuló korrekt együttműködést kínált Kádár Jánosnak, Magyarországnak és a kommunista tömb valamennyi tagjának. Nagy Imre, sőt talán Kádár János is hitt a két szovjet vezetőnek, Mikojannak és Szuszlovnak, akik október 31-én Budapesten áldásukat adták a többpártrendszer magyarországi visszaállítására. A szovjet kommunista vezetés hitszegése azonban nem érhetett váratlanul senkit, aki Magyarországon átélte mindazt, ami szovjet irányítással itt és sok más országban 1945 óta történt. De váratlan és valóban csalódást keltő volt, hogy a „szabad világ”, az Egyesült Államok és európai szövetségesei csak tétlen szemlélői voltak az eseményeknek. A második világháborúban a győztes szövetségesek főparancsnoka, Eisenhower elnök, aki újbóli megválasztására készült, és az amerikai külpolitikai gondolkodás hangadói féltek a hatalmi egyensúly fölborulásától, mindenekelőtt pedig egy atomfegyverekkel vívott harmadik világháborútól, attól, hogy a Szovjetunió agresszív választ ad, ha Európa 1947 után hallgatólagosan tudomásul vett megosztottsága veszélybe kerül.

Október 27-én – az elnökkel egyeztetve – ebben a szellemben mondott egy beszédet Dulles amerikai külügyminiszter a texasi Dallasban. Gazdasági támogatást kínált az önálló politikát folytató rab nemzeteknek, de nem tekintette előfeltételnek, hogy változtassák meg társadalmi rendszerüket. „Az Egyesült Államoknak nincsenek hátsó céljai a csatlós országok függetlenségi törekvéseinek támogatásával. Nem tekintjük őket potenciális katonai szövetségesnek.” Adlai Stevenson demokrata elnökjelölt viszont sürgette az ENSZ föllépését a magyar forradalom mellett. A The New York Times október 27-i vezércikkében úgy fogalmazott, hogy sosem volt világosabb jogcím az ENSZ keretében történő külföldi beavatkozásra.

Az október 29-én kirobbant szuezi konfliktus, hogy Izrael brit és francia támogatással megtámadta Szuezi-csatornát egyoldalúan államosító Egyiptomot, részben el is terelte a figyelmet Magyarországról, megbontotta a nyugati államok szolidaritását, mert az Egyesült Államok elítélte a katonailag jól induló akciót, a Szovjetunió pedig az atomfegyverrel fenyegette Londont és Párizst, de nem ez volt a Magyarországgal kapcsolatos passzivitás fő oka. A CIA és a Nemzetbiztonsági Tanács egyes szakértői ugyan mérlegelték, sőt javasolták a katonai segélynyújtást, de ennek fizikai lehetetlensége (Ausztria semlegessége, és hogy Magyarország többi szomszédja kommunista uralom alatt állt) mentséget kínált. Arra azonban nem, hogy a Nyugat nem próbálta titkos diplomáciai tárgyalásokkal, egy nagy közép-európai semleges tömb ajánlatával megelőzni a második szovjet beavatkozást.

láncreakciót indíthatna be a többi csatlósállamban, ezért erőszakkal meg kell dönteni Nagy Imre kormányát. Kína is ezt sürgette. Komoly külföldi reakciótól – az elmúlt napok reakciói alapján – nem tartottak. Bresztben a lengyel, Bukarestben a román, csehszlovák és bolgár elvtársak, Brioni szigetén pedig Tito egyhangúan támogatták Hruscsov pártfőtitkárnál a katonai föllépést. A szovjet döntésben tehát a legkisebb szerepe sem volt annak, hogy november 1-én Nagy Imre bejelentette Magyarország semlegességét, majd a szovjet csapatok beözönlése elleni kétségbeesett tiltakozásul november 3-án a Varsói Szerződésből való azonnali kilépést.

Sem az Egyesült Államok, sem az ENSZ nem válaszolt a magyar semlegességi nyilatkozatra. A Biztonsági Tanácsban Szoboljev szovjet delegátus – gátlástalan hazugsággal – cáfolta a szovjet katonai lépések hírét, és jól haladó szovjet-magyar csapatkivonási tárgyalásokról beszélt. New York-i idő szerint november 3-án röviddel éjfél előtt érkezett meg az ENSZ  Biztonsági Tanácsába a szovjet támadás és Nagy drámai üzenetének a híre. Helyi idő szerint hajnali háromkor megkezdődött a Biztonsági Tanács rendkívüli ülése. Körülbelül azokban a percekben írta le írógépén a magyar Parlamentben magára hagyott Bibó István államminiszter a magyar kormány nevében tett nyilatkozatát: „Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ Alapokmányába foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.” A szovjet vétó felülbírálata érdekében, az 1950-es koreai precedenst követve, november 5-én összeült a közgyűlés rendkívüli ülésszaka, és megszavazta a szovjet csapatok kivonását és vizsgálóbizottság kiküldését javasló amerikai határozattervezetet. Ez azonban már nem változtatta meg a kész tényeket, Magyarország sorsát – Bismarck klasszikus mondása szellemében – nem szavakkal és többségi határozatokkal döntötték el, hanem vérrel és vassal.

Az ENSZ tovább tárgyalt a szuezi válságról, Nagy-Britannia és Franciaország elfogadta az ellenükre hozott határozatokat, és leállította a sikeres katonai akciót, de a Szovjetuniót ez természetesen nem hatotta meg, brutális erővel letörte a magyarok hősies ellenállását. November 8-án tartotta meg az ENSZ közgyűlése második rendkívüli ülését a magyarországi helyzetről, és újabb határozatokat fogadott el, amelyekben a Szovjetuniót fölszólította csapatai kivonására, állást foglalt az ENSZ felügyelete alatt tartandó szabad választások mellett, megszavazta a Magyarországra küldendő élelmiszer- és gyógyszerszállítást és a menekültek segélyezését, végül támogatta, hogy Hammarskjöld főtitkár küldjön Magyarországra megfigyelőket.

A Szovjetunió aljassága megrendítette a nyugati kommunista pártokat, és sok jó szándékú baloldali értelmiségi ennek hatására ábrándult ki a szovjet típusú szocializmusból. Ezzel jelentősen nőtt a nyugati demokratikus kormányok támogatottsága és stabilitása, gyöngült a Szovjetunió nemzetközi befolyása, valóban léket kapott a kommunizmus hajója.

A Nemzetbiztonsági Tanácsban elismerte, hogy a magyar forradalom leverése „egy keserű pirula volt, amit le kellett nyelnünk”. De valóban le kellett nyelnie Amerikának ezt a keserű pirulát? Hugh Seton-Watson, a neves brit történész (a magyarokkal szemben az I. világháború előtt és alatt hiperkritikus Scotus Viator fia) szerint amerikai diplomatákkal, újságírókkal és politikusokkal folytatott számtalan beszélgetés sem tudta őt meggyőzni, hogy semmit sem lehetett tenni a magyarok érdekében.

Egy magyarországi amerikai katonai invázió természetesen nem volt lehetséges, egy Moszkvához intézett nukleáris ultimátum még kevésbé. Formális diplomáciai jegyzékek sem érhettek el semmit. De valóban lehetetlen volt az Egyesült Államok kormányának, annyi bizalmas és nyilvános érintkezési csatorna és annyi nyomásgyakorlási lehetőség birtokában, meggyőzni a szovjet kormányt arról, hogy Magyarország megszállásának a következményei jóval kellemetlenebbek lennének számára, mint meghagyni a hatalomban az országot ténylegesen ellenőrző Nagy-kormányt? Az az igazság, hogy az Egyesült Államok kormánya ezt meg sem próbálta, mert mindenkit lefoglalt az elnökválasztás és a szuezi válság

– fogalmaz Seton-Watson.

Be kell látnunk, hogy az Egyesült Államok vagy a NATO katonai beavatkozása igen könnyen világháborúhoz, sőt nukleáris katasztrófához vezethetett volna, de kockázatokat is vállaló koncepciózus politikával a Nyugat megpróbálhatott volna segíteni. Sajnos azonban Eisenhower egy képzelőerő nélküli, óvatos katona volt, Eden brit miniszterelnök egy ideggyönge dandy, egy jó modorú társasági úriember, mások szava pedig nem sokat számított. A hidegháború alatti amerikai politika kiváló szakértője, Kovrig Bence joggal írta említett könyvében, „Az amerikai külpolitika történetében a jó szándékok ritkán hoztak ilyen keserű gyümölcsöt”.

A Nyugat, a demokráciák szerettek volna segíteni, de saját biztonságuk és rövid távú érdekük fontosabb volt, mint a kockázatot is vállaló távlatos politika. Nem próbálták meg visszaszorítani a szovjet rendszert, mert túlbecsülték a Szovjetunió erejét, és lebecsülték Közép-Európa geostratégiai fontosságát. De az akkoriban a mainál sokkalta tekintélyesebb és hatékonyabb ENSZ-ben tanúsított halogató amerikai magatartást menthetetlennek tartom. Nagy-Britannia és Franciaország pedig azért hibáztatható, hogy a magyar forradalom kitörése után nem halasztotta el a már hónapok óta tervezett egyiptomi inváziót, sőt a Szovjetunió lekötöttsége miatt az időpontot egyenesen kedvezőnek tartotta. Felületes megfigyelők viszont egyenlőségjelet tettek a két teljesen eltérő okú és célú intervenció között.

A sokat tapasztalt diplomata, Robert Murphy, 1956-ban Dulles helyettese joggal állapította meg:

Talán a történelem be fogja bizonyítani azt, hogy a szabad világ közbenjárhatott volna annak érdekében, hogy a magyarok elnyerjék azt a szabadságot, amelyért küzdöttek, de a helyes út megtalálásához a State Departmentben közülünk senkinek sem volt meg a szakértelme vagy a képzelőereje.

A politikai krízisek megoldásához mind a szakértelemre, mind a képzelőerőre szükség van, az elvekkel pedig nem szabad alkudozni. Rendelkeznek-e ezekkel a kvalitásokkal a világ mai vezetői?

A szerző történész, Magyarország volt külügyminisztere.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy szovjet harckocsi 1956. október 30-án. Fotó:  Bettmann / Getty Images)