Napjaink diplomáciai mozgolódásai alapján úgy tűnik, ki kell bővítenünk Közép-Ázsia, azaz az öt volt szovjet tagköztársaság alkotta régió fogalmát, és sokkal inkább Közép-Eurázsiaként kell értelmeznünk azt, kiegészítve a Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán által lefedett területet a Kaszpi-tenger (mely valójában sós vizű tó, mivel nincs kapcsolata világtengerekkel) túlsó partján fekvő Dél-Kaukázussal. A földrajzi fogalomhasználat módosítását legfőképpen a geopolitika indokolja: a „nagy játszma”, azaz a térségért folytatott, 

A térség napjainkban is Oroszország érdek- és pufferzónájának tekinthető. Mivel azonban figyelmét erősen elterelte az ukrajnai háború és a nemzetközi szankciók elleni gazdasági erőfeszítések, így a térség iránt saját stratégiáik mentén érdeklődést mutató nagy- és regionális középhatalmak az elmúlt két évet azzal töltötték, hogy megpróbálják növelni befolyásukat, valamint erősíteni kereskedelmi és befektetési kapcsolataikat a posztszovjet Közép-Ázsiában.

Olaf Scholz német kancellár szeptember közepén tett térségi látogatása és az öt közép-ázsiai ország elnökével tartott kazahsztáni csúcstalálkozója előtt viszonylag gyors egymásutánban látogattak el olyan államok vezetői a régióba, mint Kína, Franciaország és Dél-Korea. A japán miniszterelnök is csak azért mondta le az utolsó pillanatban a tervezett vizitet, mert egy tornádóvészhelyzet állt fenn országában. Az ukrajnai konfliktus kirobbanása után Közép-Ázsia államfői is részt vettek egy éve az első közös találkozón az amerikai elnökkel, New Yorkban.

De mi is az oka ennek a nagy érdeklődésnek egy olyan térség iránt, amely csak akkor került a hírekbe, ha zavargások vagy puccsok voltak? Elsőként nyilvánvalónak tűnik az a válasz, hogy a gyengülőfélben lévőnek gondolt oroszok helyére több világ- és térségi hatalom is benyomulna, melyben sok igazság van, jól látjuk ezt nemcsak Amerika és az EU, de Kína és India mozgásán is. A helyzet ennél azonban sokkal összetettebb, és a térség abba a kivételezett és pár éve még elképzelhetetlennek tartott helyzetbe került, melyben a hatalmak versengése az aranykort hozhatja el.

A kulcsszó a konnektivitás és az annak részét képező szállítási korridorok. Hirtelen nemcsak egész Európa és Ázsia, de tulajdonképpen a globális Dél is abban lett érdekelt, hogy a közép-eurázsiai régiót kiszabadítsák az elzártságból (érdekesség: Üzbegisztán duplán is elzárt a világtengerektől, ugyanis egyetlen szomszédjának sincs csatlakozása ezekhez). Óriási infrastruktúra-fejlesztési projektek indultak, nemcsak a kínai Övezet és Út kezdeményezés éledt újra a pandémia után, de az Európai Unió Global Getaway programja is erősen ide fókuszál, és akkor még az indiai és iráni érdeklődésről nem is beszéltünk.

Ennek oka, hogy egyrészt az orosz–ukrán háború miatt az eddig északon futó korridorok érthető okok miatt egyre inkább ellehetetlenülnek, ahogy a tengeri alternatíva is a vörös-tengeri biztonsági helyzet miatt. Így felértékelődik az eurázsiai kontinens közepét átszelő Középső Korridor, mely Kínából kiindulva Kazahsztánon vagy Kirgizisztánon, Üzbegisztánon és Türkmenisztánon áthaladva, a Kaszpi-tengeren át éri el Azerbajdzsánt, ahonnan Grúzián és Törökországon át vezet Európába. Érdekesség, hogy a Belgrád–Budapest vasútvonal építésének létjogosultságát megkérdőjelezőkre rácáfolva az kulcsszerepet fog játszani ebben a logisztikában is. A másik fontos ok, hogy 

Mindez azonban nem valósulhatna meg, ha az érintett államok maguk nem kezdtek volna el – több, külső szereplő által erőltetett integráció után – egy laza, endogén integrációs folyamatot, és nem kezdenek el koordináltan fellépni a külső szereplők érdeklődése okán. Érzékelik ugyanis, hogy olyan szomszédok, mint Oroszország és Kína között csak egy megfelelő koordináció mentén maradhatnak erősek, miközben fenntartják egyensúlyozó, multivektoros politikájukat.

Közép-Ázsia jelenleg tehát ott tart, hogy a világ minden fontos hatalma náluk akar befektetni, akár párhuzamos beruházásokat megvalósítva. Kialakulni látszik az Új Selyemút, mely nemcsak infrastrukturális beruházásokat, de egy erőteljes nyitást, ezáltal felpezsdülő oktatási és tudományos életet, turizmust, innovációt is jelent. Magyarország időben ráérzett a térség fontosságára és a közös történelmi-kulturális gyökerekre, illetve az irántunk megmutatkozó testvéri szimpátiára alapozva, tíz éve erőteljes kapcsolatfejlesztésbe kezdett a régió országaival. Ennek már most is vannak eredményei, de a felvázolt folyamatok óriási lökést adhatnak. 

Történelmi fricska, hogy Közép-Ázsia és a Dél-Kaukázus áttételesen annak az Oroszországnak köszönheti a várható felemelkedést, amely két évszázadon keresztül uralkodott felettük, és függetlenségük után is erős függésben tartja. A geopolitikai átrendeződés kinyitotta ezeket az országokat és felértékelte világgazdasági és világpolitikai szerepüket. Minden adott tehát egy új aranykorhoz, amennyiben a térség országai élni tudnak a lehetőségeikkel.

A szerző a Magyar Külügyi Intézet főtanácsadója és vezető kutatója, és a Széchenyi István Egyetem professzora.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy teherhajó  2020. április 27-én Azerbajdzsánban. Fotó: Resul Rehimov / Anadolu Agency / Getty Images)