Valóban túl keveset költ kultúrára a magyar állam? Lehet-e egyáltalán eleget? Inkább a piacra kellene bízni, hogy ellássa ezt a feladatot, vagy kiiktathatatlan az állami szerepvállalás? Az Egyensúly Intézet, Magyarország legnagyobb független szakpolitikai agytrösztje új szakpolitikai javaslatcsomagjában a magyar kultúrafinanszírozás hatékonyságának növelésére tett javaslatot.
Mélyre nyúló történelmi okai vannak annak, hogy a kultúra finanszírozása Magyarországon látványosan „államnehéz”. A két huszadik századi diktatúra kitartó munkával semmisítette meg, űzte el vagy tette tönkre a hagyományos magyar mecénási rétegeket: a nagybirtokos arisztokráciát, a nagypolgárságot, a történelmi egyházakat. Bár a rendszerváltást követően megjelent a potenciális műpártolók új osztálya, máig hiányzik az a több évszázadnyi, megszakítatlan intézményi és mentalitásbeli hagyomány, amely szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban a magánmecenatúra kultúráját táplálja. Ehhez társul a hazai piac kicsinysége és a magyarok gyenge vásárlóereje. Európai összevetésben kiugróan keveset költünk kulturális szolgáltatásokra – válság idején pedig elsők között spórolunk ezen a területen.
(Az összevetésben hivatkozott referenciaország-csoportok: EU27 – az Európai Unió tagállamai; EU6 – az EU magországai (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Olaszország); S3 – az EU-tag skandináv országok (Dánia, Finnország, Svédország); V3 – a visegrádi országok Magyarország nélkül (Csehország, Lengyelország, Szlovákia).
Az állam tehát megkerülhetetlen szereplő a kultúra támogatásában, és az is marad. De vajon hogyan látja el ezt a feladatát?
Talán meglepő lehet, de a magyar állam az EU-átlag kétszeresét, több mint a GDP 1 százalékát költi a kultúra közvetlen támogatására. Mégis egyfolytában krónikus forráshiányról, a szereplők napi filléres pénzügyi gondjairól szólnak a hírek. Vajon ki hazudik: a számok,vagy az érintettek? Egyik sem. Minden elérhető adat arra utal, hogy a két állítás egyszerre igaz. Ez viszont azt jelenti, hogy a magyar állami kultúrafinanszírozás fő problémája nem az elköltött pénz mennyisége, hanem a költés módja.
A mostani kutatás megerősíti azt a képzetet, hogy mintha lyukas vödörbe öntenénk a vizet. Hiba lenne azonban azt a következtetést levonni ebből, hogy kevesebbet kellene kultúrára költenünk. Inkább a lyukakat kellene betömnünk.
Adathiány
Az állami kultúrafinanszírozásra halmozottan érvényes a magyar állam működésének egyik általános problémája: mind a döntéshozatalt, mind a döntések hatásainak vizsgálatát akadályozza, hogy csak elvétve állnak rendelkezésre hiteles adatok. Nem létezik olyan átfogó, egységes rendszerbe foglalt kulturális adatbázis, amely lehetővé tenné a kultúrpolitika adatalapú működését. Az államnak és az önkormányzatoknak ma lényegében sötétben kell tapogatózniuk: sem a támogatott alkotók és produkciók valódi teljesítményére, sem a kiosztott támogatások konkrét hasznosulására vonatkozóan nincs naprakész tudásuk.
Márpedig előre meghatározott, számosítható és számonkérhető kimeneti paraméterek (mint a jegybevétel, a néző-, illetve látogatószám, esetleg az elnyert támogatáshoz önerőből gyűjtött magánforrások mennyisége) híján megnövekszik az egyéni mérlegelés, a szubjektív szempontok szerepe. A támogatások szétosztásakor a teljesítmény helyett sokszor az informális kilincselés, a bürokratikus ügyeskedés válik a siker kulcsává – többnyire kifejezetten az érintettek kedvével szemben. Ez rendszerszinten hat a teljesítményelv ellen, amennyiben nem minőségalapú stratégiák követését és az innovációt, hanem a kijárást jutalmazza.
Szétaprózottság
Az átláthatatlanság és a hiányos teljesítményértékelés egyik fő oka az, hogy a magyar állami kultúratámogatásnak ma nincs gazdája. Az e célra jutó több mint 600 milliárd forint elenyésző részének elosztásáért felel a Kulturális és Innovációs Minisztérium – a szaktárca mellett fajsúlyos szereplő egyebek mellett a kulturális örökségvédelemért felelős Közlekedési és Építésügyi Minisztérium vagy a nemzetpolitikáért és egyes kulturális beruházásokért felelős Miniszterelnökség is, ezek mellett pedig számos további önálló költségvetési szerv (a legjelentősebb ezek közül a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Művészeti Akadémia).
A szétaprózottság egyrészt azért vezet problémákhoz, mert az egyes csatornákon elnyerhető támogatási pénzek egyenként rendszerint kis összegűek; másrészt azért, mert nincs egyértelmű elhatárolás az egyes szereplők tevékenysége között. Vagyis az alkotóknak egyazon kulturális produktumra nemcsak lehetőségük van több helyről pályázni, de rendszerint rá is kényszerülnek erre.
Ha például egy nemzeti előadó-művészeti minősítésű népművészeti együttes több helyszínt érintő Kárpát-medencei turnét szeretne szervezni, a nullszaldós eredmény érdekében nem elégedhet meg egyetlen, néhány százezer forintos támogatással, amelyet az NKA Népművészeti Kollégiuma biztosítani képes. A társulatnak párhuzamosan lehetősége van és kénytelen is támogatást igényelni a Csoóri Sándor Alap, a Magyar Művészeti Akadémia, a székhelye szerinti település önkormányzata részéről, a nemzeti minősítés okán normatívaként, előadó-művészeti többlettámogatásként pedig a kultúráért felelős minisztériumtól is – mindezt egyazon projekt költségeinek fedezésére, nem is számolva a szponzorációban esetlegesen részt vállaló nagy állami cégekkel. Így az együttes a valódi dolga (az alkotás) helyett azzal van elfoglalva, hogy összekalapozhassa a produkciójához minimálisan elégséges fedezetet. Mindeközben pedig a többszörös finanszírozás miatt az államnak esélye sincs nyomon követni, hogyan hasznosultak az adóforintok.
A vállalkozói készségek és a menedzsmentszemlélet hiánya
A művész a legritkább esetben született üzletember. Márpedig piaci versenykörülmények között az alkotáshoz szükséges tehetség mellett a művészi termék értékesítése során alkalmazható vállalkozói, üzleti ismeretek is nélkülözhetetlenek. Ennek ellenére a művészeti képzést kínáló, tucatnyinál is több magyar felsőoktatási intézmény tanterveiben alig-alig jelenik meg az alapvető kultúra-gazdaságtani, vállalkozói ismeretek oktatása.
Összefügg ezzel a problémával, hogy – az egyetemekkel ellentétben – a magyar kulturális intézmények működésében jellemzően nem különül el egymástól a szakmai-művészeti, illetve a gazdasági és szervezeti irányítás. Vagyis magától értetődőnek számít, hogy egy zenei intézményt például zenész, egy színházat színész vezessen; az azonban már nem, hogy a jelöltnek a kiválasztás során nem művészeti jellegű vezetői kompetenciákról és tapasztalatokról is számot kelljen adnia. Márpedig egyáltalán nem automatizmus, hogy egy kiváló művész egyúttal a szervezetirányításhoz, a gazdálkodáshoz vagy akár egy mecénási program megszervezéséhez is egyformán értsen.
Csak úgy akadályozhatjuk meg a kultúrára fordított közösségi források szétfolyását és a kijárás kultúrájának előtérbe kerülését a teljesítményelvvel szemben, ha pontosan nyomon tudjuk követni, mire és milyen hatékonysággal költjük az adóforintokat. Az Egyensúly Intézet javaslatcsomagja szerint ezért mindenekelőtt ágazat- és intézményspecifikus közönségvizsgálati (az előadó-művészetek esetében), illetve látogatóvizsgálati (a közgyűjtemények és a közművelődés esetében) standardokat kell kidolgozni és bevezetni az állami finanszírozásban.
Az adatalapú finanszírozás és a kultúrpolitikai stratégiaalkotás szakmai támogatását egy megfelelő pénzügyi és humán erőforrással ellátott Előadóművészeti Monitoringiroda látná el,
amely rendszerezett formában gyűjtené és elemezné a közpénzből támogatott projektek értékesítési, illetve jegyár-bevételeire, látogatószámára, kritikai és közönségvisszhangjára vonatkozó adatokat.
Az átláthatóság kedvéért támogatási területenként egycsatornás rendszert kell működtetni. Ez azt jelenti, hogy egyazon művészeti ágon belül csak egyetlen forrásból lehessen elegendő összegű támogatásért folyamodni – nagyjából úgy, ahogy a filmfinanszírozás ma is működik. Másik oldalról ugyanakkor egyazon projektet ne lehessen párhuzamosan több forrásból támogatni! Nem hangsúlyozhatjuk eléggé: az egycsatornás kultúrafinanszírozás megteremtésének és a párhuzamosságok felszámolásának célja nem az önmagáért való centralizáció, hanem a terület gazdáinak egyértelmű azonosíthatósága, a forrásokra való pályázás terheinek csökkentése, mindenekelőtt pedig a támogatások hasznosulásának nyomon követhetősége.
Ne várjuk a finanszírozás hatékonyságának növelését addig, amíg nem tudjuk megmondani, mi történik pontosan X forintnyi ráfordítással! A forráselosztásnak pedig mindeközben természetesen átlátható, minél inkább objektív mérőszámokra épülő szempontok szerint kell történnie.
A döntően állami forrásokból működő kulturális intézmények esetében jogos közösségi elvárás, de önérdek is a gazdaságos szervezeti működés. A javaslata szerint ezért duális vezetést kell bevezetni az államilag finanszírozott kulturális intézmények élén. Vagyis a művészeti vezetők autonóm szakmai, stratégiai irányítása mellett működő menedzserigazgatók feleljenek egyrészt a felelős gazdálkodásért és a külső források bevonásáért (ideértve a mecénási programok működtetését és a pluszforrásokért való pályázást), másrészt a szervezeti menedzsmentfeladatok ellátásáért. Ennek alternatívája lehetne az a megoldás, ha kizárólag olyan személy pályázhatna állami fenntartású intézmény élére, aki releváns (például közgazdász, művészetiigazgatás- vagy éppen művészmenedzsment-) képzettséggel és bizonyos szervezetirányítási tapasztalattal rendelkezik.
Szintén a közösségi források hatékonyabb felhasználását szolgálná, ha a kulturális költségvetési szervek működésének ellenőrzésébe a fenntartó (a szakminisztérium vagy az önkormányzat) mellett a jelentősebb mecénásokat, szponzorokat is bevonnánk. Ezek az aktorok a fenntartóval közösen, az angolszász boardok mintájára létrehozott felügyelőtestületekben érvényesíthetnék saját kompetenciáikat és elvárásaikat, miközben a támogatókkal és a közönséggel való kommunikáció színvonalát is javíthatnák.
Ugyanennyire fontos lenne, hogy a piaci érvényesüléshez szükséges kompetenciák már a képzés során hangsúlyosan megjelenjenek. Az Egyensúly Intézet ezért azt javasolja, hogy az államilag finanszírozott művészeti képzések kerettantervének legyen kötelező része az alapszintű üzleti ismeretek oktatása. Emellett az alkotók és az ő piaci érvényesülésüket támogatni hivatott szakemberek egymásra találását és rutinszerű együttműködését is már a képzés során ösztönözni lehetne – akár úgy, hogy a végzős művészek, illetve művészetmenedzserek közös projekt keretében záróvizsgáznak, akár úgy, hogy az állam dedikált mentorprogram finanszírozásával segíti a fiatal művészek professzionális menedzsmenttámogatását.
A magánmecenatúra erősítésére és egyúttal a kultúrafinanszírozás kiszámíthatóbbá tételére világszerte mindenhol az adókedvezmények és egyéb pénzügyi ösztönzők bizonyultak a leghatékonyabb eszköznek. Magyarországon is szükség lenne arra, hogy ismét érdekeltté tegyük a vállalati szférát a kulturális intézmények, társulatok tartós támogatásában. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha egy jól működő monitoringrendszer kiépítésével sikerül kiszűrni azokat a visszaélési lehetőségeket, amelyek például az azóta megszüntetett taorendszert is mérgezték – és itt megint visszakanyarodtunk az adatalapúság jelentőségéhez.
A magánmecenatúra nagyobb aktivitásának ugyanakkor olykor nem is a fizetőképes kereslet hiánya, hanem az illeszkedési zavarok képezik a fő akadályát.
Egyszerűen szólva: a szereplők nem találnak egymásra. A támogatható alkotók, társulatok gyakran egyszerűen nincsenek a potenciális művészetpártolók látóterében, és nincs is rá kapacitásuk, hogy aktívan keressék a magántőkével való együttműködést. Ugyanakkor az állam viszonylag kevés ráfordítással érdemben hozzájárulhatna a magánmecenatúra súlyának növeléséhez szükséges kapcsolati háló és információs csatornák kiépüléséhez.
A kultúra és a gazdaság nagyobb ágazati szövetségeivel, kamaráival együttműködve évente ismétlődő összekötő fórumot, afféle „kulturális börzét” kell létrehozni a kereslet és a kínálat találkozásának elősegítésére. Ezen a kulturális szereplőknek lehetőségük nyílna arra, hogy felhívják magukra az arra nyitott gazdasági szereplők, vagyonos magánszemélyek figyelmét, és hosszú távra szóló támogatási megállapodásokat alapozzanak meg.
Ha realisták vagyunk, be kell látnunk, hogy az államnak mindig is oroszlánrész fog jutni a kultúra finanszírozásában. Igen költségigényes szektorról beszélünk, amely a magyarnál sokszorosan nagyobb nyelvi közegekben sem képes tisztán piaci alapon működni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy alapvetően hibás lenne az a szándék, amely nagyobb mértékben vonná be a magántőkét a finanszírozásba. Jó esetben ez nem az állam kivonulásával járna együtt, hanem a források diverzifikálásával és a finanszírozás kiszámíthatóbbá válásával, nem utolsósorban pedig az innováció és a teljesítményelv előtérbe kerülésével.
A szerző az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Németh Emília / Index)