A rendszerváltás benzinszagú forgószelében egyik pillanatról a másikra tűnt el számos nemzetkedvenc csoki, üdítő és fűszer a gondolákról. A Kismackó helyett jött a Mars csoki, a Róna és a Márka helyett még nagyobb mennyiségben kaptuk a Pepsi és Coca-Cola termékeit, a magyar fejlesztésű kozmetikumok nagy részét is elvitte a cica, de a lakosság megbékélt a veszteséglistával, mert kapott helyette nemzetközi márkákat, amelyek bizonyára jobbak voltak (vagy nem) a hazaiaknál. Bár az országot technikai KO-val kiütötte a nemzetközi pénzpiac, illetve az állampárt gazdaságpolitikája, elviselhetetlenül magas volt a munkanélküliség, legalább volt OMO és Persil és ITT Nokia tévé.
Azt mondtuk a hirtelen jött rendszerváltáskor, hogy jöjjön a változás, várjatok, csak megmosom a hajamat, és indulok is.
Aztán bizonyos termékek, visszaszivárogtak és éppen ébredeznek a szuvenír létállapotból (például a Hélia-D), de a hazai élelmiszeripar egy része, a kozmetikumok és vegyszerek és a könnyipari termékek eltűntek, és már csak a Facebook piacterein lehet licitálni rájuk. Olyan volt ez, mint az asszimiláció, lassítani lehetett, de megszüntetni nem. Pedig ha nincsenek hazai termékek az üzletek polcain, úgy nehezen megy az identitásjáték is.
Az identitást ugyanis a hétköznapok szintjén is meg kell tudni élni, nem csak a napszítta girlandok között megtartott ünnepek alkalmával.
Leginkább úgy, hogy hazait veszünk. Nem dühből, virtusból, hanem azért, hogy megéljük az otthonosság élményét. Ha egy kókuszos ízű Autós csokit ennék (már nem gyártják, ki tudja, hány éve), akkor abban az otthonosságot élném meg újra, a gyerekkort, azt, ahogy az árok partján nassoltuk, és ráadásképpen a Senior melegítő zsebéből előhúznék még néhány szem Nebuló cukorkát (szintén nincs, ki tudja, hány éve).
Nem tudom, feltűnt-e az olvasóknak, szép csendben megszűnt a Győri háztartási keksz, az Albert keksz, helyettük ott vannak a német diszkontok, finoman szólva sem hasonló kekszei. Mert keksz kell a kókuszgolyóba, keksz kell a reggeli teába, mártogatni. De megszűnt az alucsomagolásos Sport szelet, amit meglepően jól piározott le a gyártó, és nem marad lassan semmi, ami azt a bizonyos ismerősséget, otthonosságot juttatná az ember eszébe, ha bemegy egy boltba. (Ezzel szemben menjünk be egy horvát élelmiszerboltba, amely tele van hazai ízekkel, márkákkal.)
Persze, a karcagi birkapörölt Hungarikum nemzeti értéktárba vétele is fontos dolog, de hát valljuk be, afféle pótcselekvés, ahhoz képest, hogy vissza kéne szereznünk a klasszikus hazai márkák nagy részét (például a Pöttyös Rudit, a szintén pöttyös Baba szappant stb.), vagy fel kéne támasztani néhány olyan márkát is, amit nem csak a pénztár melletti kosárkából lehet előhúzni (Utasellátó csokik). Ahhoz tárgyalni kell, lobbizni kell, tudni kell revitalizálni egy-egy brandet. Mennyivel egyszerűbb pózolni a bogrács mellett. Fel, Barátim!
A szerző író, a Stenk munkatársa.
(Borítókép: Kozák / Fortepan)