Alig néhány hét, és mintegy 1,1 milliárd eurónak, jelen árfolyamon több mint 400 milliárd forintnyi uniós forrásnak inthetünk örökre búcsút. Ennyi támogatást fogunk végleg elveszíteni annak köszönhetően, hogy a Fidesz-kormány még mindig nem volt képes – vagy leginkább nem volt hajlandó – megnyugtatóan lezárni a jogállamisági eljárást. Teljesen jogos felvetés, hogy a magyar kormány miért mond le ennyi pénzről, amikor a költségvetés romokban, az ország finanszírozhatósága cirkuszi kötéltánchoz hasonlítható, és csakis rettentő drága piaci hitelekkel, girbegurba politikai manőverekkel tartható fenn. A megafonos istálló „sokat látott szakértői” nyilván azonnal rávágják erre, hogy nincs itt semmilyen rendszerhiba, a hajóskapitány nem őrült meg teljesen, hanem pontosan tudja, mit csinál, csak mi vagyunk alulképzettek ahhoz, hogy megértsük: ő képes a hullámok mögé látni. A nagy fehér bálnát meg akkor is levadásszuk, ha mind elsüllyedünk, pont. Szerintem a legkézenfekvőbb magyarázat inkább az, hogy Orbán Viktor – aki sok tekintetben tényleg egy politikatörténeti zseni – a végére csúnyán elszámolta magát az évtizede tartó permanens szabadságharcban, és egyre több préselő kényszer között próbál most tovább nyomakodni, de mivel rutinos kártyajátékos, és eddig a nagy képet illetően szinte minden széljárás végül valahogy mégis neki (meg a szűk elitjének) kedvezett, így mindent is reflexből meghosszabbít Bicskéig, hátha az utolsó lapjárások egyike megint neki kedvez majd. Ha nem, hát oszt’ jó napot.
Elbukik az ország 400 milliárd forintnyi uniós támogatást? Hát mi ez ahhoz képest, ha politikai arcvesztéssel végre kellene hajtania azokat a jogállamisági preparációkat, amelyeket a gonosz Brüsszel kér?! Na ugye. Filléres zsebpénz.
„Járni jár, csak nem jut” – mondja a prímás a híres régi viccben, amikor a nagybőgős az aznapi bevétel ráeső részéről érdeklődik. Valahogy így vagyunk mi is az uniós forrásokkal, hogy a Fidesz-kormány folyamatosan és jogosan azt hangoztatja: „ez nekünk jár”, de aztán a végén valahogy még mindig nem jut. Ahogy ráadásul közeledünk az idei év végéhez, már az a korábban fel sem merülő helyzet is előállhat, hogy jelentős összegeket örökre (hahó, tényleg örökre!) elveszítünk ezekből a forrásokból. Bármit is vetít a hazai nyilvánosságnak a kormányzati valósághajlító bakacsinsereg, a valóság mégiscsak az, hogy ez kizárólag a magyar kormány makacsságán és hazardírozásán múlik.
Ahhoz, hogy megértsük, hol is tartunk és mit veszíthetünk, íme egy rövid – és az EU-szakmai bonyolultságot mellőző – gyorstalpaló a befagyasztott uniós forrásokról: a hazánknak valóban jogosan járó pénzek több, pontos jogszabályi keretek alapján meghatározott módon, de helyenként egymást átfedő, ezért az egyszerű polgároknak nehezebben érthető szinteken vannak zárolva.
A hétéves uniós költségvetésből járó kohéziós pénzeket maga az Európai Bizottság blokkolta az EU alapértékeinek semmibevétele miatt, úgynevezett horizontális feljogosító feltételek mentén. Ebből bizonyos tételeket már teljesített a kormány (például az igazságügyi reformot), itt fel is szabadult némi összeg; ami miatt viszont az Európai Bizottságot támadja az Európai Parlament és néhány tagállam, mondván, túl megengedőek voltak. A hétéves költségvetés kohéziós, vagyis fejlesztési forrásainak egy konkrét részét az Európai Bizottság javaslatára a tanács, vagyis a többi tagállami kormány zárolta. Ez a 22 milliárd euróból körülbelül 6,3 milliárd eurót érint – leegyszerűsítve ez utóbbi összegből veszíthetünk el időarányosan mintegy 1,1 milliárd eurót az év végén. A szabályok értelmében ugyanis, ha a jogállami feltételességi eljárást két éven belül nem sikerül lezárni, akkor időarányosan elvesznek ezek a pénzek; a minket érintő határidő pedig ez év végével lejár. Brüsszeli forrásaim azt egyértelműsítették, hogy ebben a hátralévő valamivel több mint két hónapban szinte kizárt, hogy a magyar kormány – ennyi ideig tartó kerékkötés után – hirtelen finiselni kezdjen, erre sem szándék, sem cselekvés nem látszik a Karmelitában. Teszem hozzá: az Európai Bizottság is inkább ügyvivőként funkcionál már, az új testület várhatóan csak decemberben lép hivatalba, és nem látom magam előtt, hogy a kormányplakátokra rakott Ursula von der Leyen első szimbolikus lépésként épp a magyar ügyet szeretné még idén gyorsan megoldani. A következő forrásvesztő határidő 2025. év vége, vagyis ezt a kört a Fidesz-kormány már láthatóan és tudhatóan elengedte. Pedig tényleg kizárólag csak rajtuk múlott (volna), hogy legyen megegyezés.
Tökéletes példa a tudatos huzavonára az újra fókuszban lévő Erasmus-ügy. Mint ismert, az Európai Unió szintén még 2022 végén emelte fel szavát a sajátos alapítványi konstrukcióba kényszerített egyetemek kapcsán, elsősorban a kuratóriumok politikai összetétele és ezzel függetlenségük csorbítása miatt. A magyar kormány a szokásos izmozással kezdte a kérdés rendezését, majd az ügyben előreküldött Navracsics Tibor – akinek tárgyalási képességeiben és valóban megegyezésre törekvő szándékában most sem lehet kétségünk – azt mondta, hogy „öt perc alatt megállapodtak” a problémás kérdés rendezéséről Erasmus-ügyben. Ehhez képest mégsem történt meg az áttörés (nyilvánvalóan a Karmelita dafke befeszülése miatt), így
az érintett intézmények hallgatói és kutatói tényleg kiestek az Erasmus rendszeréből, és hiába a magyar állam által finanszírozott és kezdeményezett, Pannónia nevű ikerprogram, mindenki érti és érzi, hogy ez bizony nem ugyanaz.
Nagyon nem. A Fidesz-kormány tudhatóan direkt húzta az időt pitiáner akaszkodásokkal. Az Európai Bizottság például azt javasolta, hogy élethosszig tartó kinevezés helyett a kuratóriumi tagok mandátuma kétszer négy évre szóljon, Orbánék azonban ragaszkodtak a minimum kétszer hat évhez. Hasonlóan kicsinyesek voltak a kinevezések előtti kényszerpihenő idejével kapcsolatban is (vagyis hogy egy aktív politikus, közéleti tisztséget viselő személy a lemondása után mennyi idővel ülhet csak be egy egyetemi kuratóriumba), itt a bizottság két évet javasolt, de Orbánék itt is feszítettek, hogy csak egy év legyen. Sokáig azzal mosakodott a kormány, hogy ők megküldték Brüsszelnek a módosításokról szóló tervezetet, de nem jön semmi válasz. Néhány nappal ezelőtt pedig a derült égből érkező Semjén Zsolt beadta az illetékes miniszterrel közösen a teljes csomagot, mondván: a nemzeti kormány nem vár tovább, megteszik, amit meg kell tenni. Az lesz azonban a baj, hogy információim szerint hiába szavazza majd meg a 133 bátor fideszes az Országgyűlésben a módosításokat, az Európai Bizottság nem pontosan ezt kérte és várja el, vagyis ebben a formában hiába az egész. Ja, hogy ha csak arra kell a dolog, hogy megint mutogatni lehessen Brüsszelre, az más. Arra jó lesz. (Halkan kérdezem: ha a most benyújtott csomagot kellett volna eddig is elfogadni, akkor mire várnak hosszú hónapok óta? Igen, jól gondolják.)
Nem ejtettünk szót még a szintén EU-bürokratikusan bonyolult nevű „helyreállítási és rezilienciaépítési eszközről”, vagyis a helyreállítási alapról, amelyből szintén jár nekünk 5,8 milliárd eurónyi vissza nem térítendő támogatás és (korábban a kormány által visszautasított, majd aztán szép csendben mégiscsak megigényelt) mintegy 3,9 milliárdnyi kedvezményes hitel. Egyelőre ezek a pénzek is be vannak fagyasztva, és amíg a jogállamisági eljárás teljesen véget nem ér, nem is jutunk hozzá. Az idő itt annyiban szűkös, hogy 2026. év végéig kellene ezeket az összegeket lehívni és felhasználni, ami technikailag majdhogynem képtelenség. Korábban felmerült, hogy – nem pusztán Magyarország esete miatt, de elsősorban miattunk – ezt a határidőt meg fogják hosszabbítani, azonban bennfentes forrásaim szerint ettől az ötlettől azóta eláll(hat)tak a meghatározó tagállamok, így némi pluszidőt várhatóan ez esetben sem nyerhetünk. Ha pedig időről beszélünk, akkor az kifejezetten és fájóan ellenünk dolgozik az Európai Bíróság nemrég meghozott jogerős ítélete kapcsán, amelynek értelmében Magyarországnak egy egyszeri 200 millió eurós (közel 80 milliárd forintos) bírságot kell megfizetnie (ha határidőre nem teszi, akkor napi egymillió eurós, azaz nagyjából 400 millió forintos pluszbírság terheli) a menedékkérők befogadásával kapcsolatos korábbi eljárás során hozott ítélet végre nem hajtása miatt. Az ügy hátteréről és következményeiről épp az Index véleményrovatában írtam legutóbb hosszabban, rámutatva, hogy a magyar kormány kivárása tulajdonképpen hűtlen kezeléssel ér fel, hiszen napról napra növekszik a kifizetendő bírság – amit végső soron majd a magyar adófizetőknek kell így is, úgy is fedezni. Mindezt azért fontos ideidézni, mert
ha továbbra sem fizetünk, az Európai Bizottság a nekünk szánt uniós források terhére fogja behajtani ezt a jogerősen megítélt bírságot, vagyis ezzel is csökken majd azoknak a támogatásoknak az összege, amelyeket most már évek óta szeretnénk lehívni.
A Fidesz-kormány persze zárolt pénzzel könnyen szerencsejátékozik, mondván, ha abból vonnak el valamit, az nem fáj. Dehogynem. Nagyon is.
Miközben tehát a nemzetinek mondott kormány 1200 milliárd forint közpénzből repülőteret vásárolt, közel 600 milliárd forintnyi közpénzzel száll be a miniszterelnök családjához és barátaihoz köthető ingatlanprojektekbe (mindezt a beruházási stop idején), több mint 300 milliárd forintnyi közpénzzel szállt be a Vodafone megvásárlásába, eközben súlyos megszorításokról és adóemelésekről dönt, de simán kidob az ablakon 400 milliárdnyi uniós támogatást csak azért, hogy – manapság különösen divatos kifejezéssel élve – „tökösnek” mutathassa magát a megmaradt választói bázisa felé. Még egyszer, hogy világos és egyértelmű legyen a kormánypártot támogató Index-olvasók számára is: kizárólag az Orbán-kormány döntésén és hozzáállásán múlik, illetve múlt, hogy ezt a temérdek mennyiségű pénzt elveszítjük-e az év végén, vagy sem. Egy valóban felelős magyar kormány bizonyosan nem így járt volna el.
A szerző „politikai szemtanú”, az Európai Parlament korábbi képviselője, az Esély Közösség alapítója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Navracsics Tibor a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen 2024. április 30-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)