A forradalom és szabadságharc változó emlékezete mögül mára már nemcsak a személyes élmény, hanem a történeti ismeret is megkopni látszik, pedig a történeti beágyazottság és a megértésre törekvő értelmezés igénye nélkül a forradalom könnyen illékony aktualitású párhuzamkeresések áldozatává válhat. A forradalom, majd a szabadságharc spontán esemény volt, a felkelők mögött nem állt államhatalmi-intézményi háttér, nem mozgósítottak semmiféle hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálati erőforrásokat az ellenállás támogatására. 1956-ban a túlerő győzedelmeskedett, ami megerősítette a szovjet hatalmi struktúrákat, a forradalom tapasztalata azonban a rendszerváltásig éppúgy alakította a hatalmat, mint a társadalom gondolkodását és magatartását. A Kádár-rendszer ’56 vérbefojtásával kezdődött, és bukása is elválaszthatatlan ’56 szimbolikus győzelmének katartikus pillanatától, 1989. június 16-ától.
„A Széna téren lévő fegyveres felkelőktől megtudtam, hogy a céljuk a független Magyarország létrehozása, a bérek emelése, a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, a kommunisták eltávolítása a kormányból stb. A felkelők célkitűzésével egyetértettem, és ennek alapján határoztam el, hogy csatlakozom a felkeléshez.”
Kevés tömörebb és világosabb összefoglalást olvashatunk a forradalom céljáról, mint Szabó bácsinak, a Széna téri fegyveres csoport legendás parancsnokának a szabadságharc leverését követően, fogságban tett vallomását.
1956 valóban egyszerre volt a kommunista önkény ellen és a jobb élet reményéért kitört forradalom, valamint a szovjet megszállás ellen folytatott nemzeti szabadságharc.
Kétségbeesett erőfeszítés, amely az önrendelkezésétől megfosztott és szerves fejlődésében megakasztott országot megkísérelte olyan pályára állítani, amelyen Magyarország eljuthat oda, ahonnan a világháború kiszakította: Európa szuverén államainak sorába.
A nemzeti megalázottság és a kommunista hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság együtt vezetett a forradalomhoz.
A forradalomról és szabadságharcról a kommunista rendszer összeomlásáig idehaza nem lehetett szabadon beszélni. A nyilvánosságban kizárólag az ’56-ot ellenforradalmi összeesküvésnek láttató hivatalos pártállami narratíva jelenhetett meg, ugyanakkor a kommunista „felejtetéspolitika” leginkább kitörölni igyekezett a forradalmat a történelemből.
A rendszerváltás után ’56 emlékezete sokszínűvé vált. A korábban lefojtott viták nagy nyilvánosságot kaptak, végre elkezdődhetett az interpretációk versenye ’56 értelmezéséért. A rendszerváltás óta eltelt három és fél évtizedben az ’56-os nemzedék legendás alakjai távoztak el közülünk. A forradalom és szabadságharc változó emlékezete mögül mára azonban már nemcsak a személyes élmény, hanem a történeti ismeret is megkopni látszik. A történeti beágyazottság és a megértésre törekvő értelmezés igénye nélkül a forradalom könnyen illékony aktualitású párhuzamkeresések áldozatává válhat, itthon és külföldön egyaránt. A forradalmárok és szabadságharcosok emléke arra kötelez minket, hogy az ő döntéseiket, dilemmáikat próbáljuk megérteni.
Bár az 1956-os forradalom kitörését Budapesthez kötjük, a társadalmi elégedetlenséget valójában először a Szegeden október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (Mefesz) formálta politikai programpontokká. A Mefesz révén már a forradalom kirobbanása előtt létrejött egy, a kommunista párt ifjúsági szervezetétől, és így magától a párttól is független szervezet, amely megalakulásával megtörte a diktatúra monolit politikai struktúráját. A követelések között már olyan, addig tabunak számító gondolatok szerepeltek, mint a szovjet csapatok kivonása, többpártrendszer, szabad választások. Október 22-én a budapesti Műegyetemen összegyűlt hallgatók saját Mefesz-szervezetüket megalakítva, a szegediek programját továbbfejlesztve alkották meg emblematikus 16 pontjukat, amelyek szintén továbbléptek a szocialista rendszer megreformálására irányuló törekvéseken. Másnapra az egyetemi diákság tüntetést hirdetett a lengyelekkel való szolidaritás kifejezésére. 1956. október 23-án délután Budapesten kétszázezer ember vonult az utcákra. A magyar kommunista párt vezetése megosztottá, bizonytalanná és döntésképtelenné vált, ami általános káoszhoz és végül tragikus döntések sorozatához vezetett: a párt pánikreakciójában fegyveres erőszakot alkalmazott a fegyvertelen emberekkel szemben.
A történeti kutatások nyomán ma már ismert az az évtizedekig elhallgatott tény, hogy a hatalom oldaláról az első fegyverhasználatra, s egyben halálos áldozatokkal járó sortűzre nem az események sűrűjében, Budapesten, és nem is a kádári propaganda-történetírás által sokáig tényként kezelt önvédelmi tűzharcban került sor, hanem egy békés, fegyver nélküli vidéki tüntetésen, Debrecenben.
Este Budapesten is eldördült az első lövés a Magyar Rádió épülete előtt. A rádió ÁVH-s védői célzott tüzet nyitottak a gyülekező civilekre, ami több halálos áldozatot követelt. Az erőszakos fellépés azonban így sem járt sikerrel, és
a sztálini hatalmi rendszer Magyarországon néhány óra leforgása alatt megbénult, működésképtelenné vált.
A totális diktatúra, amelynek a teljes erőszakszervezet rendelkezésére állt, gyakorlatilag összeomlott. Hajnalban Gerő Ernő, az MDP első titkára szinte reflexszerűen kérte a szovjet katonai segítséget Hruscsovtól. A szovjet csapatok bevetését a pártvezetés lényegében vita nélkül vette tudomásul. Október 24-én hajnalra szovjet tankok lepték el Budapest utcáit. A forradalom órák alatt nemzeti szabadságharccá változott.
Az akció biztosítása érdekében a szovjet pártvezetés titokban Magyarországra küldte Ivan Szerov hadseregtábornokot, a szovjet politikai rendőrség KGB elnökét és a vezérkari főnök helyettesét, valamint az SZKP KB Elnökségének két tagját, Anasztaz Mikojant és Mihail Szuszlovot. A magyar pártvezetés és a szovjet katonai irányítás egyaránt biztos volt abban, hogy a felkelőket egy fővárosi erődemonstrációval meg lehet félemlíteni, s ennek révén ugyanúgy helyreáll a rend, mint 1953 júniusában Kelet-Berlinben. A szovjet csapatokat azonban nem várt ellenállás fogadta. Az éjszaka fegyvert szerző forradalmárok a város több pontján barikádokat emeltek, és felvették a harcot a bevonuló egységekkel.
A munkásfiatalok, katonák, egyetemisták, ipari tanulók, külvárosi, peremhelyzetű, időnként büntetett előéletű vagányok együtt fogtak fegyvert és küzdöttek hősiesen a szabadság közös ügyéért. Létszámuk ekkor még nem haladta meg a kétezret sem.
Ők voltak az elszántságukkal, vakmerő, tankok elleni Molotov-koktélos akcióikkal hamar hírnevet szerző „pesti srácok”, akiket az ’56-os emlékezet a szabadságharc egyik legismertebb szimbólumává emelt.
A szovjet megszállókkal szemben szinte pillanatok alatt, spontán mód jöttek létre a szabadságharc ismertté vált központjai, és választódtak ki a harcok közepette a fegyveres gócpontok rátermett, alkalmas vezetői. A barikádokon harcoló felkelők politikai-katonai irányítás nélkül álltak ellen a sokszoros túlerőnek.
Ezzel eljutottunk ’56 egyik legfontosabb sajátosságához: a spontaneitáshoz. A forradalomra és különösen a szabadságharcra senki nem készült. Noha a politikai-gazdasági válságnak legalább már év elejétől egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak, az október 23-i történések a szovjet és a magyar politikai vezetést éppolyan készületlenül érték, mint a Nyugatot. A délutáni felvonulás résztvevői sem gondolták, hogy estére a tüntetés fegyveres harccá alakul. A forradalom, majd a szabadságharc mögött nem állt államhatalmi-intézményi háttér: nem mozgósítottak semmiféle hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálati erőforrásokat a fegyveres ellenállás támogatására. Sőt, egészen október 28-ig a pártvezetés és kormányzat az eseményeket ellenforradalomnak minősítette. Ezzel magyarázható, hogy
1956 nem köthető egyetlen vezető nevéhez és egyetlen politikai programhoz sem.
Ez az állítás Nagy Imre miniszterelnök sajátos szerepét is értelmezi. Nagy Imrét a tömeg nyomására a kommunista párt emelte vissza a vezetésbe, majd nevezték ki miniszterelnöknek október 24-én hajnalban. Nagy nem akart forradalmat, sőt, az első napokban el is utasította a forradalom követeléseit. A nevében statáriumot hirdettek, miniszterelnöksége első napjaiban – a Magyar Dolgozók Pártja katonai diktatúrát sürgető Katonai Bizottságának fellépése nyomán – országszerte sortüzek dördültek. A keményvonalas sztálinista pártvezetőkkel folyamatosan külön harcot vívó miniszterelnök azonban tárgyalásos, békés úton szerette volna kezelni a válságot. Ennek érdekében – akár saját politikai nézeteivel szemben is – el kellett fogadnia a forradalom követeléseit, amelyek messze túlmentek a kommunista rendszer megreformálásán, miközben meg kellett győznie a szovjet pártvezetést is.
A politikai válságkezelés folyamatában a mozgástér bővítését a Kreml küldötteivel rendszeresen tárgyalásban álló Nagy Imre számára „az utca”, a fegyveres csoportok kitartása adta meg. Október 28-án egy rövid időre úgy tűnt, hogy Nagy Imre taktikáját siker koronázza. Először is tűzszünetet rendeltek el, és ellenforradalom helyett nemzeti demokratikus mozgalomnak ismerték el az eseményeket. Megígérték többek között a szovjet katonák fővárosból való azonnali kivonását, az ÁVH feloszlatását és a Nemzetőrség létrehozását. Végezetül ígéretet tettek a Szovjetunióval való tárgyalások megkezdésére a szovjet hadsereg teljes kivonásáról. Október 28-án azonban szó sem volt a rendszer alapjainak a megváltoztatásáról. Az ígéretek nem érintették sem a kommunista párt vezető szerepét, sem Magyarország helyét a Varsói Szerződésben. Azokat a fegyvereseket pedig, akik a szovjet csapatok kivonásáig nem voltak hajlandók letenni a fegyvert, továbbra is ellenforradalmároknak bélyegezték. Mindenesetre a Nagy Imre által kínált politikai megoldást a szovjet első titkár, Nyikita Hruscsov eleinte maga is támogatta, jóváhagyta a miniszterelnök lépéseit. Úgy tűnt, Moszkva egy történelmi pillanat erejéig elszánja magát a tárgyalásos megoldásra, amennyiben az nem sérti az alapvető szovjet érdekeket. Ebben a szellemben fogadták el Moszkvában október 30-án azt a kormánynyilatkozatot, amelyben szerepelt a szovjet csapatok kivonásának lehetősége. A meglepően engedékeny hangvételű dokumentum október 31-én megjelent a Pravdában, csakhogy addigra már érvényét vesztetten: komoly viták után előző éjszaka az SZKP vezetése meghozta a döntést a fegyveres beavatkozásról. A változás sok tényező összjátékának eredményeként születhetett meg. A szovjet blokkot Európában ilyen kihívás még nem érte, nem volt kész forgatókönyv egy ilyen válság esetére. A döntő érv a katonai erő alkalmazása mellett mindenesetre leginkább a birodalmi presztízs védelme lehetett. Hruscsovnak a szovjet blokkban meg kellett nyugtatni a felkelés átterjedésétől félő társpártok vezetőit, de saját keményvonalasai mellett a nyugati (főként olasz és francia) kommunista pártok vezetői előtt is őriznie kellett tekintélyét, és erőt kellett mutatnia a Nyugatnak.
Amikor pedig Nagy Imre is felismerte, hogy a Szovjetunió kizárólag saját birodalmi érdekeit szem előtt tartva a katonai intervenció mellett döntött, rászánta magát a Varsói Szerződésből való kilépésre. November 4-e után nem volt hajlandó miniszterelnökként legitimálni a szovjetek agresszióját, nem volt hajlandó lemondani, s átadni a hatalmat a szovjet tankok által hatalomba segített Kádár Jánosnak. Mindezért Nagy Imre az életével fizetett. 1958-as kivégzésével a forradalom mártírjainak sorába emelte a kádári megtorló gépezet.
A spontaneitása mellett a forradalom másik meghatározó karakterjegyeként a tömegességét és társadalmi támogatásának pluralitását érdemes kiemelni.
A forradalom rendkívül széles körű társadalmi támogatást élvezett. A szabadságharc leverése után készített titkos állambiztonsági kimutatások alapján
a történészi becslések közel egymillióra teszik a forradalom idején ténylegesen, aktívan cselekvők létszámát.
A sokszínűség, pluralitás egyszerre jellemezte a forradalom résztvevőinek társadalmi háttérét és politikai orientációját.
A forradalom résztvevői és helyi vezetői meglehetősen eltérő politikai értékrenddel és aktivitással váltak a forradalom részeseivé. Voltak közöttük reformkommunisták, szociáldemokraták, kisgazdapártiak, ún. harmadik utas népiek, konzervatívok, kereszténydemokraták egyaránt. Bár a pártosodás és programalkotás október végén megkezdődött, az események nem hagytak időt a részletes politikai programok kimunkálására. Mégis világossá vált, hogy
az eltérő politikai hagyományok mellett van egy olyan minimumprogram, amelyben a magyar társadalom túlnyomó többsége egyetértett: a kommunista diktatúra lebontása, a megszálló szovjet csapatok kivonása, a nemzeti függetlenség, az alapvető demokratikus szabadságjogok, a többpártrendszer és a szabad választások.
A magyar forradalom társadalmi sajátosságainak további lényeges jellemzője a forradalom napjaiban létrejövő autonóm és sokrétű társadalmi önszerveződések léte, melyeket leginkább a munkástanácsok, illetve a vidéki nemzeti bizottságok reprezentáltak.
Ez utóbbiak szerepét akkor lehet igazán megérteni, ha tudjuk, hogy miközben a fővárosban a felkelők fegyveres harcok folytattak a szovjet csaptokkal szemben, vidéken szinte mindenütt, a legkisebb falvakban is, néhány nap alatt sikeresen végbement a szovjet típusú tanácsrendszer felszámolása, és elkezdődött a valódi, demokratikus önkormányzatiság megteremtése, rekordgyorsasággal intézményesültek az új, önszerveződő forradalmi szervek. Ez egyben a magyar társadalom erőtartalékait is mutatta. Az új, önigazgató intézményrendszer pillanatok alatt felszínre hozott egy irányítani képes és morális tőkével bíró alternatív helyi elitet.
A társadalom és a hatalom számára egyaránt meghatározó tapasztalat volt tehát 1956-ban az előzetes szervezettség és politikai centrum nélküli, spontán tömegmegmozdulás, amely a rendszer megdöntéséhez vezethetett, miközben nem torkollott anarchiába, sőt egy alternatív vezetőréteg színrelépését eredményezte. E sajátosságok következményei a forradalmat követő megtorlásban is tetten érhetőek voltak, hiszen a fegyveres felkelők és a pártellenzék prominensei mellett a forradalom önszerveződő helyi elitje volt a megtorlások fő célcsoportja: azok az emberek, akikről az újra kiépülő kádári diktatúra 1956 után joggal feltételezhette, hogy bármilyen újabb demokratikus mozgalom cselekvőképes vezetői lehetnek.
1956 rövid és hosszú távú hatása máig történészi elemzések és viták középpontjában áll. A magyar forradalom és szabadságharc az első koporsószeg vagy inkább tartószeg volt a szovjet blokk történetében: azaz ’56 megerősítette a szovjet rendszert, vagy hosszú távon a bukásához vezetett?
A kutatók rendelkezésére álló – de korántsem teljes, elég csak a szovjet iratokra utalni – dokumentumok arra mutatnak, hogy a második világháború befejezése után kialakított európai status quo, illetve a szovjet–amerikai szembenállással jellemezhető bipoláris világrend alapvetően meghatározta a kelet-közép-európai régió sorsát, benne a magyar forradalom kimenetelét. Kissé leegyszerűsítve: a „felfordulás a birodalomban” – ahogy évtizedekkel később Henry Kissinger minősítette a magyar forradalmat – nemcsak váratlanul, hanem kellemetlenül is érte az Eisenhower-adminisztrációt.
A Nyugatnak, s főleg az Egyesült Államoknak nemigen volt koncepciója, a követendő taktikát tartalmazó forgatókönyve egy esetleges kelet-, illetve közép-európai robbanásra,
a térségre irányuló masszív propaganda felszabadítási ígéretei ellenére. ’56 világossá tette, hogy a nyugati világ tudomásul vette Európa megosztottságát.
Ugyanakkor a hidegháború viszonyai között a külpolitika elválaszthatatlanul összefonódott a belső ideológiai harcokkal. 1956, különösen a megtorlás volumene, a nyugati baloldali értelmiségre is kiábrándítólag hatott. Elég csak Albert Camus-re vagy Jean-Paul Sartre-ra utalnunk. És így a magyar ügy – bár nemzetközi politikai kérdésként csak korlátozott jelentőséggel bírhatott – a nyugati belpolitikai játszmákban, a kommunizmusról folytatott ideológiai vitákban komoly szerepet kapott. ’56-nak, úgy tűnik, paradox módon Nyugaton inkább belpolitikai következményei lettek. A tömegmédia korában a forradalomról, majd a szovjetek brutális fellépéséről szóló hírek komoly hatást gyakoroltak a közvéleményre és a nyugati kommunista pártok megítélésére.
Mindeközben a magyar társadalom számára a forradalom élménye mellett legalább olyan megkerülhetetlen évtizedes kollektív tapasztalatot hoztak a levert forradalom következményei is. Egyfelől a több tízezer családot érintő súlyos, kiterjedt megtorlás, nyomában a hatalomnak való kiszolgáltatottság átélése és a félelemérzet. Másfelől a változtatás reményének az elvesztése, annak a konzekvenciának a levonása, hogy tudomásul kellett venni: a szovjet uralom hosszabb távon realitás. A szovjet vezetés ugyanakkor megtanulta, hogy bizonyos kérdésekben engednie kell, nem folytathatja a nyílt erőszak politikáját.
A magyar kommunista politikusokat pedig a bukásukig befolyásolta 1956. Úgy is mondhatjuk,
a Kádár-korszak nem volt más, mint állandó reakció 1956-ra.
Az attól való félelem, „nehogy még egyszer 1956 legyen”, mindvégig rányomta a bélyegét a magyar pártvezetés politikájára. 1956-nak, hatástörténetét tekintve végső soron van tehát egy paradoxona.
Reálpolitikai szempontból megerősítette a szovjet hatalmi struktúrákat, a forradalom tapasztalata azonban a rendszerváltásig alakította úgy a hatalom, mint a társadalom gondolkodását és magatartását.’56 mozgósító ereje megmaradt, a forradalom emlékének felidézése a rendszerrel való szembenállás szimbólumává, a formálódó ellenzék egyik legfontosabb identitásképző eszközévé vált.
A Kádár-rendszer ’56 vérbefojtásával kezdődött, bukása elválaszthatatlan ’56 szimbolikus győzelmének katartikus pillanatától: 1989. június 16-ától, Nagy Imre és mártírtársai, valamint az összes áldozatot jelképező szimbolikus hatodik koporsó ravatalra emelésétől.
A szerző néprajzkutató, történész, egyetemi docens, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A Sztálin-szobor ledöntése 1956. október 23-án, Budapesten. Fotó: Gamma-Keystone / Getty Images)