Október elején volt az egyéves évfordulója az Izrael elleni brutális és embertelen Hamász-támadásnak. Mint minden évforduló, ez is alkalom a vissza- és az előretekintésre. Az Európai Unió és Izrael kapcsolatainak értékelésére azonban nemcsak emiatt megfelelő az időzítés: új intézményi ciklus indul az Európai Unióban, az új összetételű Európai Parlament már megkezdte működését és hamarosan új személyi összetételben megkezdi ötéves ciklusát az Európai Bizottság is.

Az EU és Izrael közötti kapcsolatokat annak tükrében is érdemes áttekinteni, hogy a napokban tartották Brüsszelben az Európai Unió és az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) közti első csúcstalálkozót, melynek hivatalos napirendjén kifejezetten ugyan nem szerepelt az izraeli–palesztin–iráni konfliktus, a „fő globális kihívások” napirendi pont keretében azonban minden bizonnyal ez is szóba került. Az EU–GCC-csúcsot követően tartott uniós állam- és kormányfői csúcson is természetesen szóba került a közel-keleti helyzet. Újfent világossá vált, hogy Izrael legszorosabb uniós szövetségese hazánk. Nem meglepő mindez: elég volt csak meghallgatni az Alapjogokért Központ által idén már második alkalommal megszervezett nemzetközi Pro-Izrael konferencia hazai, izraeli és nemzetközi felszólalóit, hogy képet kapjunk arról, kik azok, akik kiállnak a zsidó állam biztonságáért és önvédelemhez való jogáért.

Elsőként fontos rögzítenünk, hogy az idén lezárult európai uniós intézményi ciklus – 2019–2024 – öt évéből négyben demokrata vezetés volt az Egyesült Államokban. Donald Trump, aki az Ábrahám-megállapodások tető alá hozatalával kétségkívül történelmi tettet hajtott végre a Közel-Keleten, 2020-ban távozni volt kénytelen a Fehér Házból. Utóda, Joe Biden egész politikai karrierje során Izrael-barát politikát folytatott, mozgásterét – vagy még inkább prioritási sorrendjét – az elmúlt években azonban nemcsak az Ukrajnát ért orosz agresszió vagy a Kínával meglévő politikai feszültség – tehát klasszikus külpolitikai témák – befolyásolták, hanem belpolitikai megfontolások is. A palesztin/arab felmenőkkel rendelkező, fiatal, döntően a Demokrata Párthoz húzó szavazói csoportok elidegenítését az amerikai kormányzat mindenképpen szeretné elkerülni. Az amerikai egyetemeken megerősödő antiszemitizmus azonban mindenképpen lépéskényszerbe hozza a politikai pártokat. Az Amerikai Zsidó Kongresszus felmérése szerint az amerikai egyetemeken tanuló zsidó hallgatók mintegy harmada szembesült már antiszemitizmussal. A Hamász-támadást követően azon zsidó hallgatók aránya, akik biztonságban érzik magukat az egyetemen, 39 százalékra csökkent, az október 7-ét megelőző 64 százalékról.

Az Egyesült Államok adminisztrációjának vonalvezetése azonban – sajnálatos, de nem meglepő módon – az uniós intézmények hozzáállását is meghatározza. Nem kivétel ezalól az Izraelhez való viszonyulás sem. Nézzük, mit jelentett ez az elmúlt öt évben a három fő uniós intézmény esetében.

Kezdjük az Európai Bizottsággal. Az Ursula von der Leyen vezette testület 2019-es indulásakor a bizottság elnöke a geopolitikai koncepcióját, illetve annak megvalósítását tűzte ki célul. Egy olyan bizottság, mely aktív, sőt proaktív szerepet vállal a globális politika színpadán. Nos, a helyzetből fakadó feladat sajnos lett volna bőven, de a végeredmény még a bizottsággal kesztyűs kézzel bánó európai sajtó és az ott megszólaló szakértők szerint is kevésnek bizonyult.

Izrael számára már 2019-ben baljós előjel volt, hogy a volt szocialista spanyol külügyminiszter, Joseph Borell lett az Európai Bizottság külügyi főképviselője, aki már hivatalba lépését megelőzően is Izraellel kritikus álláspontjáról volt ismert. Ez előrevetítette, hogy sok megértésre, érdemi támogatásra nem csak az eszközök, hanem a szándék hiánya miatt sem számíthat a zsidó állam az Európai Bizottságtól a 2019–2024-es ciklusban. Az üdítő kivételt a bizottsági kánonban Várhelyi Olivér szomszédságpolitikáért felelős biztos jelentette. A támadás után Várhelyi a Palesztin Hatóságnak nyújtott uniós támogatások felfüggesztését jelentette be. 2021 és 2024 között közel 1,2 milliárd euró támogatást kap, kaptak a palesztinok az EU-tól.

Emiatt nemcsak a bizottságon belül érte őt kritika – túlzott önállósággal vádolták –, de több mint 70 EP-képviselő is a visszahívását követelte.

nemcsak Várhelyi és Borell között, de a válságmenedzsmentért felelős Lenarčič is beszállt – szintén a palesztinok oldalán. A tagállamok közül nemtetszését fejezte ki Franciaország, Írország, Spanyolország és Luxemburg is.

A bizottság után az Európai Parlamentet vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az elmúlt öt év nem Izrael időszaka volt az EP-ben. Az EP összesen 15, Izraelhez kötődő határozati javaslatot tárgyalt és fogadott el, ebből hatot a 2023. októberi Hamász-mészárlást megelőző négy évben, kilencet az azt követő hét hónapban. Belehúzott tehát az EP a ciklus végére. A 15 eljárás parlamenti vitája felszólalásainak szövegelemzése régóta keringő hiedelmet erősít meg, nevezetesen, hogy a szélsőbaloldali–baloldali képviselőcsoportok tagjai a leginkább kritikusak Izraellel.

Ami a tanácsot illeti, a tagállamok nemzeti külpolitikai irányvonala határozza meg természetesen a közel-keleti konfliktushoz való hozzáállást. A Hamász-támadás óta a legjelentősebb fejlemények is ezen a síkon, ebben a körben történtek. Ironikus módon az elmúlt egy év – a Hamász-támadás óta eltelt időszak – még kedvezőtlenebbül alakult az európai porondon Izrael számára. A legjelentősebb fejlemény, hogy uniós tagállamként Írország és Spanyolország ez év tavaszán ismerték el a Palesztin Államot; a harmadik ország egyébként Norvégia volt.

A „hogyan tovább”-ra keresve a választ érdemes legalább négy szempontot figyelembe venni.

Elsőként és legfontosabbként a november 5-én esedékes amerikai választások eredményét, annak várható hatásait. Egy Trump-győzelem esetén erős Izrael-szövetséges ülhetne a Fehér Házba. Harris nem sokkal, de azért gyengébb szövetségese lenne a zsidó államnak, aki valószínűsíthetően erőteljesebb gesztusokat gyakorolna a palesztin lakosság felé. Ne felejtsük el ugyanakkor a személyes motívumok fontosságát sem a politikában: Harris férje zsidó származású. Egy, a napokban nyilvánosságra hozott felmérés azt mutatja, hogy Trumpnak magabiztos előnye van a választók körében a tekintetben, hogy melyik elnökjelölt kezelné jobban a kirobbant közel-keleti konfliktust. A The Times of Israel által közölt adatok szerint a csatatérállamokban azonban a zsidó szavazók többsége továbbra is inkább a demokratákat támogatja. Érzékeny egyensúlyt kellene megtalálnia egy esetleges jövőbeni demokrata adminisztrációnak: megtartani a hagyományosan inkább a Demokrata Párt felé húzó amerikai zsidók szavazatát és nem elidegeníteni a palesztin felmenőkkel rendelkező szavazókat. A kettő együtt a konfliktus mostani mélységét tekintve szinte lehetetlen küldetésnek tűnik.

A második szempont a most hivatalba lépő uniós intézmények és azok vezetőinek álláspontja. Ami az Európai Bizottságot illeti, annak vezetői az elmúlt egy évben már számtalanszor az „egy ide, egy oda” elvét követve egyszerre sürgették a harcok leállítását és az izraeli túszok szabadonbocsátását. A Suica-nak (mediterrán ügyekért felelős biztosi pozíció várományosa) adott felkérő levelében

Zsákutca tehát a bizottság hozzáállása, új megközelítésre van szükség. Az alapkérdés, hogy mi a Közel-Kelet stratégiája az EU-nak, van-e ilyen egyáltalán. Az EU új külügyi főképviselőjének nincs markáns álláspontja, de várhatóan Borell-lel szemben jobban figyelembe veszi majd az izraeli álláspontot is. A közel-keleti kérdés nem elválasztható a migráció (Franciaországtól Lengyelországig újra) napirenden lévő ügyétől, de az európai kontinensen a palesztinpárti, sőt Izrael-ellenes nagyvárosi megmozdulások által fűtött, erősödő antiszemitizmustól sem.

Az Európai Parlamentben az újonnan alakult Patrióták Európáért képviselőcsoport egyértelműen Izrael-párti álláspontot képvisel, az alapattitűd azonban várhatóan az elkövetkező 5 évben is kritikus lesz Izraellel szemben az EP falai között.

A harmadik fő szempont az Izraeli válaszlépések várható kiterjedése és jellege. Ha igazak azon értesülések, hogy az izraeli vezetés történelmi lehetőséget lát, hogy – akár a fennálló rezsim végét jelentő mértékű – csapást mérjen Iránra, úgy a konfliktus eszkalációja elkerülhetetlen. A gazdasági következmények is beláthatatlanok: egy, az iráni olajipari létesítményeket célzó támadás az üzemanyagárak drasztikus emelkedéséhez vezethet, mely nemcsak az EU versenyképességén ütne egy újabbat, de az amerikai gazdaság is megsínylené. Mindez hozzájárulhat Trump újraválasztásához.

Egyértelmű konklúzió nincs. Az elmúlt évtizedek közel-keleti fejleményei már megtanították, hogy a vágy- és ideológiavezérelt kül- és biztonságpolitika a Közel-Keleten biztosan nem működik. Pragmatikus, érdekalapú, a régiós és egyben globális biztonsághoz hozzájáruló megközelítésre van szükség, legyen szó az Egyesült Államokról vagy az Európai Unióról.

Izraelnek az akár országhatárain kívüli önvédelemhez fűződő megkérdőjelezhetetlen jogát előtérbe helyezők – köztük e sorok szerzője – gyakran érvelnek azzal, hogy 2023. október 7-i csapás és az annak nyomán kialakuló helyzet akár Izrael állam létezését, jövőjét is megrendíthette volna. A mostani fejleményeket is az Izrael állam fennmaradásának zálogaként, az azért folytatott – politikai és katonai – küzdelemként lehet értelmezni. Izrael biztonságáért pedig ki kell állnunk. A kisebb közösségekben, tagállami szinten és az európai-nemzetközi fórumokon egyaránt.

A szerző az Alapjogokért Központ európai uniós kutatási igazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Izraeli harckocsi a Gázai övezet határán  2024. július 2-án. Fotó: Mostafa Alkharouf / Anadolu / Getty Images)