Elmondom, milyen szaga van édesanyámnak. Babahintőporral szórt megsemmisülő hús szaga. Ráadásul ő nem halott. Orvosi szempontból legalábbis, e sorok megírásának óráján. A szíve dobog, a mellkasa emelkedik és süllyed, olykor kinyitja a szemét, de a beszéd már nehézséget okoz számára. A személyisége, a humora, a cinizmusa, az illata hetekkel ezelőtt eltávozott ebből a világból. A régi énjéből már csak az irántunk való szeretete maradt meg. Látom a tekintetén. És már ettől is egy kicsit szerencsések vagyunk, hisz’ megismer.

És elmondom, hogy létezik egy jogszabály Magyarországon, ami fontos és emberséges, csak éppen láthatatlan. Az egészségügyi törvény megengedi, hogy a látogatási idő keretein túl bármikor a beteg mellett tartózkodhasson a megnevezett hozzátartozó több esetben. Ha a beteg önellátásra képtelen, haldoklik, folyamatos segítségre szorul, pszichés krízishelyzetben van vagy gyermek.

Az elmúlt hónapokban három intézmény öt osztályán jártunk édesanyámmal. A patológiás törések következtében (értsd: a rák „megette” a csontjait) nyaktól lefelé nagyjából lebénult (az egyik karja korlátozottan mozog), és kezelhetetlenné vált a fájdalma. Tehát önellátásra képtelen, haldoklik, folyamatos segítségre szorul, és pszichés krízishelyzetben van.

Feküdt krónikus belgyógyászati osztályokon egyházi és állami intézményekben, a fővárosban és vidéken, most pedig egy vidéki hospice-osztályon. A látogatási idő mindenhol pontosan meghatározott. Jellemzően délutánonként két óra, amit a nővérek udvariasan, ám szigorúan betartatnak. A jogszabályról vagy nem hallottak, vagy nem akartak hallani, vagy a mindig olyan homályos és megfoghatatlan „vezetőség” nem hallott erről – és nem is akar hallani.

Tehát létezik egy törvény Magyarországon, aminek kizárólag a gyerekekre vonatkozó részét tartják be, mert az anyatigrisek és apaoroszlánok nem hagyják a betűt a papíron, hanem a szájukra veszik, ha kell. És ebben legalább létezik valamiféle egyetértés. Egy gyermekközpontú társadalomban ez a normális.

Viszont ugyanez a törvény az összes többi esetben csupán a közlöny egy használaton kívüli oldala marad.

Biztosan vannak olyan hozzátartozók, akik felvállalják ezt a harcot. De én nem találkoztam eggyel sem. Talán azért, mert bennünk már nincs sem tigris, sem oroszlán. Se érdekérvényesítő képességünk, se fölösleges erőnk. Tudathasadásos állapot ez. Valakit végigkísérünk a haldoklás kegyetlen útján, miközben reggel kilenctől elvégezzük a munkánk, megszervezzük a család életét, ki menjen az oviba fél ötre, ki az uszodába ötre, és közben hogyan érjünk be négy órára etetni, bizonyos osztályokon fürdetni a mamát.

Viszont a haldoklás a világ legprezentistább fogalma. Ebben a küzdelemben nincsen múlt és jövő, csak a jelen valódi. A látogatási idő tizenöt-harminctól tizenhét-harmincig nem lehet valódi. Hogy kényelmetlenséget okoznának-e a személyzetnek a haldokló családtagok mellett megjelenő emberek? Biztosan. De nem hiszem, hogy többet, mint a gyerekek esetében.

A hospice-on a leghangosabb zaj látogatási időben is a tévé duruzsolása. Az élők lábujjhegyen járnak ott, ahol mindennapos vendég a Halál. A rokonok suttogva beszélnek a haldoklókhoz, választ ritkán kapnak. Egyszerűen csak sírnak, és közben fogják a haldokló kezét abban a reményben, hogy ez számít. És végül elmondom, amire csak néhány napja jöttem rá. A végtisztesség igazából nem egy nagyszabású temetéssel és egy jól megírt gyászbeszéddel adható meg. Legalábbis a halottnak biztosan nem.

A végtisztesség nem a többi gyászolóval való együttlét, hanem a haldokló megsegítése. Az, ha nem egyedül kell szembenézni a pusztulással. Ha nem napi huszonkét órában kell magányosan várni az utolsó szívdobbanást.

És az, ha abban a kegyelemben részesülünk, hogy foghatjuk annak a kezét, aki kileheli a lelkét.

A szerző író, újságíró.

(Borítókép: Idősotthon Németországban 2020-ban. Fotó:  Ute Grabowsky / Getty Images)