29. alkalommal ülnek össze az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményében részes országok (ez gyakorlatilag a világ összes országát jelenti) civil szervezetekkel és cégek képviselőivel kiegészülve, hogy megoldást keressenek a klímaváltozás okozta kihívásokra. A konferenciának idén Azerbajdzsán ad otthont. A bakui COP29 klímakonferenciának az azeri szervezők szerint egy „végrehajtási COP”-nak kell lennie, vagyis a klímavédelmi célok megvalósítását támogató eszközökre (finanszírozás, innovatív technológiák, nemzetközi kibocsátáskereskedelem stb.) kell fókuszálnia. Ezek közül a 2025 utánra szóló nemzetközi klímafinanszírozási célszám megállapítása lesz az egyik fő téma az idei klímakonferencián. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mekkora az az összeg, amit a gazdagabb országoknak biztosítaniuk kell évről évre a fejlődő országok felé, hogy ők is teljesíteni tudják a klímavállalásaikat. Ez közös érdek, hiszen mindegy, honnan származnak a kibocsátások, egyformán járulnak hozzá a melegedéshez.
A tavalyi dubaji klímakonferencia történelminek kikiáltott eredményével – amin felszólították az országokat, hogy távolodjanak el („phase down”) a fosszilis energiahordozók használatától – lezárult a kibocsátáscsökkentés fókuszú klímakonferenciák sora a fejlődő országok szemében. Nagy részük már egy ideje elégedetlen a kibocsátáscsökkentési fókusszal és inkább a finanszírozásra szeretne összpontosítani, ezért komoly elvárásokkal tekintenek az idei COP-ra. Ez azt is jelenti, hogy komoly nyomást helyeznek a források mobilizálásáért eddig felelős fejlett országokra. A COP29 konferencián egy új globális klímafinanszírozási célt kell elfogadni, illetve a nemzetközi kibocsátáskereskedelmi rendszert is be kell indítani ahhoz, hogy a fejlődő országok elégedetten – a pénzcsapok megnyílásában bízva – távozhassanak.
A kettő szál, a kibocsátáscsökkentési lépések elégtelensége és a források mobilizálásának kérdése igen szorosan kapcsolódik össze a fejlődő országok retorikájában.
Egyrészt azzal ostorozzák a fejlett országokat, hogy nem elég gyorsan csökkentik saját kibocsátásaikat, másrészt pedig további források biztosítását várják tőlük, amire előfeltételként tekintenek saját kibocsátásaik csökkentéséhez.
A helyzet azonban – ahogy az a nemzetközi diplomácia világában lenni szokott – ennél is összetettebb. Az ENSZ legújabb jelentése szerint továbbra sem elegendők az országok kollektív kibocsátáscsökkentési lépései, sem a fejlett, sem a fejlődő országok részéről. Ahogy az ENSZ éghajlatváltozásért felelős titkársága fogalmaz, amennyiben nem történik komoly és azonnali csökkentés, úgy „garantáltan emberi és gazdasági katasztrófával nézhet majd szembe minden ország, kivétel nélkül”. Erre tekintettel tehát minden országnak 2025 februárjáig be kell nyújtani a legújabb kibocsátáscsökkentési terveit az ENSZ részére. Ezeknek már figyelembe kell venniük a tudomány legújabb ajánlásait és összhangban kell lenniük a Párizsi Megállapodás céljaival, vagyis a globális átlaghőmérséklet-növekedés 1,5 °C alatt tartásával.
Ahhoz, hogy ezeket az új terveket a fejlődő országok is elkészítsék, először a 2025 utáni időszakra szóló klímafinanszírozás biztosítását követelik a fejlett országok részéről, azaz a most hatályos évi 100 milliárd dolláros juttatás megsokszorozását várják. Bár a fejlett országok nem vitatják jogi kötelezettségüket a források biztosítására vonatkozóan (ezt nehezen is tehetnék, hiszen a Párizsi Megállapodásban kötelezettséget vállaltak rá), azt több feltételhez is kötik. Miközben az EU és tagállamai adják a nemzetközi klímafinanszírozás legnagyobb részét, egyértelművé tették, hogy
csakis állami forrásokból nem lehet megteremteni a klímaváltozás elleni fellépés anyagi kereteit, így a magánforrásokat is mozgósítani szükséges az új klímafinanszírozási célban.
Cserébe hatékonyabb forrásfelhasználást és a megfelelő befektetési, illetve jogi környezet megteremtését várják el a fejlődő országoktól. Ezen felül azt is elvárják, hogy a fejlődő országok ne blokkolják a kibocsátáscsökkentési tárgyalásokat, hiszen pont ezekre a tevékenységekre kellene a forrásokat mobilizálniuk. Amennyiben a COP29 konferencián nem sikerül előrelépést elérni a konkrét kibocsátáscsökkentés terén, kérdésessé válhat, hogy pontosan mire is kell akkor a klímapénzeket biztosítani.
A fejlett országok utolsó elvárása politikailag kifejezetten érzékeny területet érint. Valószínűleg ezen áll vagy bukik majd a klímakonferencia utolsó óráiban az új célról szóló megállapodás:
ez a forrásokat biztosító országok körének kiszélesítése.
Mivel a fejlődő országok a mostani évi 100 milliárdos állami forrásmobilizálás megsokszorozását követelik, a fejlett országok ezt csak akkor tartják megoldhatónak, ha olyan, mára már fejlett országok is kiveszik ebből a részüket, akik az ENSZ alatti klímatárgyalások 1992-es megkezdésekor még fejlődő országok voltak. Ilyenek például Dél-Korea, Szingapúr, valamint az Öböl-menti olajmonarchiák. Jelenleg ugyanis csak egy szűk, 1992-ben meghatározott listán szereplő országcsoport számára kötelező a klímafinanszírozás biztosítása. Ebbe a körbe hivatalosan például sem hazánk, sem egyetlen 2004-ben vagy az után csatlakozott EU-tagállam sem tartozik bele. Annak ellenére sem, hogy már OECD- és EU-tagságunk okán régóta kötelezettségünk a nemzetközi fejlesztési források biztosítása, aminek hazánk minden évben változó mértékben eleget is tesz. 2023-ban például az OECD felé leadott adatok szerint 304 millió dollárt fordítottunk fejlesztési finanszírozásra, amely megoszlott bilaterális és nemzetközi szervezetnek nyújtott támogatások között.
Arról, hogy kinek kellene még részt vennie a források biztosításában 2025 után, sokféle elképzelés létezik. Automatikus indikátor lehet meghatározására például az OECD-tagság, GDP/fő mérőszámok, történelmi vagy jelenlegi kibocsátások mértéke stb. A World Resources Insitute nevű agytröszt interaktív grafikonja mutatja a különböző lehetőségeket, illetve, hogy mely országnak hogyan kellene kivennie a részét adott méretű cél kitűzése esetén. A legszűkebb értelmezés szerint csak a mostani donorok, míg a legszélesebb esetén minden nem kis szigetország és legkevésbé fejlett ország is részt venne a források biztosításában. Hazánk szinte minden esetben bekerülne a listába.
A bakui klímakonferencián tehát olyan megállapodást kellene elérnie az országoknak, ahol egyensúlyban vannak az extra kibocsátáscsökkentési vállalások és a hozzájuk rendelendő források, valamint a hozzájárulók köre, miközben emberi jogi és szervezési kihívásokkal is meg kellene küzdeni. A kompromisszum érdekében persze minden országnak engednie kell valamennyit; a fejlődő országoknak magasabb hozzájárulást kell biztosítaniuk, míg a fejlődő országok egy részének a zsebébe kellene majd nyúlnia ahhoz, hogy a mindannyiunkat fenyegető klímaváltozás megelőzéséhez szükséges pénzeket össze lehessen adni.
A szerző a Green Policy Center zöld szakmai műhely társalapítója, szenior klímapolitikai tanácsadó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Egy személy elsétál egy COP29 tábla mellett a COP29 székhelye előtt 2024. november 5-én Bakuban, Azerbajdzsánban. Fotó: Aziz Karimov / Getty Images)