Néhány héttel ezelőtt Magyarország
még az európai zsidóság utolsó menedékhelye volt.
(Eibenstocker Tagenblatt, 1944. május 18.)
Általános közvélekedés, hogy Magyarország a németek oldalán területszerző célokkal sodródott bele a II. világháborúba, hazánk a „náci német birodalom utolsó csatlósa” volt, Horthy pedig nem volt más, mint „Hitler kesztyűbábja”. Kállay Miklóst a mérsékeltek hintapolitikusnak, a keményvonalasok pedig gyakran a németek „magyar Quislingjének” és elvtelen németbarátnak állítják be. Ezt a II. világháborús Magyarország-képet elsősorban a háborút követő államszocialista emlékezetpolitikának, másodsorban a Horthy-kormányokat elmarasztaló, sztereotip nyugati sajtónak, harmadsorban pedig a máig velünk élő neomarxista történelemírásnak köszönhetjük.
A II. világháború alatt a magyar politikai döntéshozatal sajátos fejlődését egyszerre határozták meg geopolitikai adottságaink, gazdasági környezetünk, történelmi hagyatékunk, revíziós törekvéseink, és nem utolsó sorban emberjogi és keresztény etikai szempontok. Térségünk többi országa hónapok alatt megszállás vagy önkéntes alárendelés útján a náci birodalom és ideológia vazallusává vált. A tengelyhatalmak közül egyedül Magyarországnak volt önálló hangja, és így számos ponton került a német külpolitika össztűzének célkeresztjébe. A Külügyminisztérium sajtóosztályát vezető Ullein-Reviczky Antal szavaival élve: „Elegendő csak belelapozni a korabeli náci sajtóba, máris kiderül, hogy Magyarország nem volt népszerű a Reichben.”
A britek és az amerikaiak minden követ megmozgattak, hogy Magyarország külpolitikáját tévutakra tereljék.” (Bergische Landes-Zeitung, 1944. március 27.)
Visszaemlékezéseik részletesen beszámolnak arról, hogy Horthynak és Kállaynak számos súrlódása volt Hitlerrel már a kezdetektől fogva, és a Führer már 1943 tavaszán kinyilvánította, hogy „Magyarország nem tekinthető jóban-rosszban a Harmadik Birodalom szövetségesének”. A magyar politikai elit – mai szójárással élve – a II. világháború alatt is felosztható volt háborúpártiakra és békepártiakra. Kállay-t sokszor „Béke-Kállay”-nak, Bárdossy-t pedig „Hadi-Bárdossy”-nak hívták. Kállay és külügyminisztere, Ghiczy Jenő küldetésként tekintettek a békére, szerintük
„Magyarország a béke és rend oszlopa kell legyen a Föld azon a helyén, amelyen az európai kultúra erővonalai kereszteződnek.”
Kállay egy olyan hektikus bel- és külpolitikai környezetben egyensúlyozott, melyben Nyugatról azért támadták, mert támogatta a tengelyt és államberendezkedésünk nem volt elég demokratikus illetve németellenes, míg a tengely sajtója azért támadta, mert túl demokratikusak, nyugatosak és angolbarátok voltunk. A németek hűbéresei, a magyar szélsőjobb idehaza azért bírálta Kállayt, mert „balra tolódott”, és nem teljesítette a német agendát, a magyar baloldal meg azért bírálta, mert nem kezdeményez azonnali tűzszünetet és béketárgyalásokat Moszkvával.
Magyarország még az ellenséges elemeknek is menedékhelyet biztosít. Ma is folytatják az embercsempészetet. Folyamatos a külföldiek beszivárogtatása. (Eibenstocker Tageblatt, 1944. február 8.)
A németek szerint a háború évei alatt Magyarország egy menekülttáborrá vált, és valóban: Ausztria 1938 márciusában bekövetkezett annexióját követően már rendszerüldözött osztrákok ezrei menekültek hazánkba. Hónapokkal később Németország szudétavidéki atrocitásaival, majd Csehszlovákia felbomlásával negyvenezer cseh állampolgár és szlovák zsidó menekült országunkba. 1939 őszén pedig mintegy százezer lengyel katonát és civilt szállásoltunk el, majd mintegy kétezer francia, angol, amerikai, holland, ukrán és belga katonaszökevény érkezett országunkba német hadifogolytáborokból. Emberséges elbánásban részesültek, és nem véletlen, hogy a New York-i főrabbi a „menekült zsidóság azílumának” nevezte hazánkat.
Budapesten a szaksajtó kilencven százaléka volt zsidó tulajdonban. (Die Glocke, 1944. május 15.)
A németek számára elfogadhatatlan volt színes lappiacunk is, melyen megjelenhettek bal- és jobboldali újságok egyaránt. A közhiedelemmel szemben – a Pester Lloyd, Függetlenség, Magyar Futár, Új Magyarság és néhány nyilaskeresztes pártlapon kívül – Magyarországon nem volt nácibarát a sajtó, sőt nagy része egészen 1944 tavaszáig zsidó kezekben is maradhatott. Ha volt cenzúra, az sokkal inkább a szélsőjobboldali, mintsem a baloldali ellenzéki sajtótermékeket sújtotta. Németország és szatellitállamaik a népképviseleti demokrácia és a szabad választások fogalmait már csak a – még el nem égetett – történelemkönyvekből ismerhették.
Ezzel szemben Magyarországon színes maradt a politikai térkép is a német megszállásig. Európában a semleges Svájcon és Svédországon kívül még Magyarországon működhettek baloldali pártok. „A marxista Szociáldemokrata Párt Magyarországon kevés parlamenti mandátummal, de létezik.” – panaszolta a Neues Wiener Tageblatt, 1943 október 6-án joggal, hiszen hazánkban a Szociáldemokrata Párt több ezer fős gyűléseket tarthatott, és önálló sajtója volt egészen ’44 tavaszáig.
A zsidóság teljes mértékben idegen befolyás alá vonta Magyarországot (Eibenstocker Tageblatt, 1944. május 18.)
Noha a Németország és Magyarország közötti kereskedelem megháromszorozódott a háború évei alatt, a Kállay-kormány sikeresen ellenállt annak a törekvésnek, hogy a hazai termelőkapacitások – a magyar kőolaj kitermelés és mezőgazdaság – teljes mértékben a német hadigazdálkodás szolgálatába álljon. Gazdasági ellenállásunk folyamatosan rontotta németországi megítélésünket a „minta” a – szlovák, horvát és román – bábállamokkal szemben, ahol a bankok és nagyvállalatok élén már rég ott ültek a németek. A megszállásig a zsidóság idehaza jelentős gazdasági pozíciókat tartott fenn, és viszonylagos biztonságban tudta vállalkozásait is működtetni ’44 tavaszáig.
A zsidók Magyarországon nagyobb biztonságban érzik magukat, mint bárhol és valaha. (Die Heimat am Mittag, 1941. július 19.)
A német sajtó hangos volt a zsidók magyar gazdaságban, politikában és kulturális életben felülreprezentált szerepétől. A Badische Presse 1944. április 26-án például arról írt, hogy „elzsidósodott az ipar, a kereskedelem, az ügyvédi és orvosi szakma is. Jellemgyenge magyarok ezrei keresztény strómanokként állnak zsidó vállalatok élén, hogy a zsidóbárók elkerüljék a retorziókat.” Eközben a Die Glocke arról panaszkodott, hogy „a Kállay-kormány minden alkalommal még védelmébe is vette a zsidókat.”, más lapok pedig hangosak voltak az országszerte működő keresztlevélgyáraktól és keresztlevél-hamisítóktól is.
A német sajtót nemcsak a Führer és a Wilhelmstrasse tüzelte hazánk ellen, hanem a magyar szélsőjobb is.
Magyarellenes muníciót adtak továbbá a németcsatlós országok is Hitlernek, így Mihai Antonescu román helyettes miniszterelnök, aki szerint a „magyarok zsidópolitikája elfogadhatatlanul toleráns”, vagy Josef Tiso, szlovák köztársasági elnök, aki szerint „Magyarország Európa gettója.” 1942 második felétől egyre erősödő német diplomáciai, katonai és sajtónyomás nehezedett a magyar kormányra, hogy vezesse be a sárga csillagot, gettósítsa a zsidó lakosságot és szigorítsa a zsidótörvényeit, de a magyar kormány decemberben jegyzékben utasította vissza a német kormány magyarországi zsidók deportálására vonatkozó követeléseit. A Völkischer Beobachter szerint „Magyarország az európai zsidóság menedéke lett", mert tudták, hogy a magyar zsidóság számára Kállay volt az egyetlen esély a túlélésre.
Kállay Miklós gondolkodását a németek megtévesztése, a hazai belpolitika kordában tartása, az időnyerés és a nemzetmentés határozta meg, nem a hintapolitikának nevezett céltalan taktikázás. A pesti vicc miszerint „Kállay politikája olyan volt, mint a Beszkárt forgalmi rendje: a föld felszínén jobbra tartott, a föld alatt pedig balra” már találóbb hasonlat, hiszen egy kényszerpályán végrehajtott, a németek félrevezetésére alapuló politizálásra utal. Az olyan látszatintézkedéseknek, mint az 1943 novemberi negyedik zsidótörvény, fő célja az volt, hogy elkendőzzék az angolokkal folytatott háttértárgyalásokat. Azt a kiugrást, melyet Kállay nem akkor kezdett meg, mikor már látta, hogy Németország vesztesen jön ki a háborúból, hanem már ciklusa elején. Az első kapcsolatfelvételekre ugyanis már 1942 nyarán sor került Isztambulban, amikor a németek még Európa hegemón uraként felügyelték kontinensünket a Kaukázusoktól a Pireneusokig.
Bírálhatjuk politikáját, mert naivan azt feltételezte, hogy a Hitler-ellenes koalíció katonái a Balkánon szállnak majd partra, és előbb elérik Magyarország határát, mint a szovjet vagy a német. Tudjuk, Normandia lett belőle. A Kárpátok bércei nem fogták fel a keleti hordákat, ahogy ő remélte. Megítélhetjük őt, mert jóváhagyta tízezer népi német Waffen SS-be sorozását, és nem egyszer beszélt a zsidók háború utáni kitelepítéséről. Noha, aki ezt megteszi, nincsen tisztában azzal a realitással, hogy miként szőtte át a nemzetiségi tisztogatás és „lebensraum-élmény” a korabeli társadalom szövetét, így a baloldalt is. A Kállay-kormányt szokás azért is bírálni, mert zsidódiszkriminációs jogszabályokat iktatott be. Mikor ezt tesszük, érdemes azt is mérlegelni, hogy a környező országokban már 1942 végére közel a teljes zsidó lakosságot deportálták.
Kállay Miklós különutas politikája bizonyára nem volt hibamentes, eredményeit mégis olyan örvénylő világpolitikai helyzetben érte el, melyben Magyarország vérzivataros történelme során soha korábban még nem találta magát.
Ha a német egy évvel korábban bukik el, vagy az angol mégis partra száll a Balkánon, akkor ma Kállay Miklós nevét megmentőként ünnepeljük, ennek hiányában azonban egy alig jegyzett politikus a magyar történelemben.
A német megszállás után a nyilaskeresztes náci kollaboráció lemoshatatlan foltokat ejtett történelmünk szövetén. Ami 1944 tavasza után történt, arra nincs mentség. Érdemes azonban annak tudatosítása, hogy a német megszállás alatt tartott európai és szovjet területeken 1944 tavaszára már négy és félmillió zsidó embert semmisítettek meg, amikor a magyar vidéki zsidóság deportálása megkezdődött. Magyarország Kállay Miklós kormányzásának köszönhetően ’44 tavaszáig a béke szigete volt Európában.
A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő vállalat ügyvezető igazgatója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Kállay Miklós miniszterelnök az 1943-as körmeneten a Budai Várnegyed-ben. Fotó: Fortepan)