Szalay-Berzeviczy András Nemzetmentés és szuverenitás címmel írt cikket az Indexen, melyben védelmébe veszi Kállay Miklós magyar miniszterelnököt és politikáját a második világháború alatt. Álláspontja a múlt század hetvenes éveiben, a „létező szocializmus” korszakában bátor kiállásnak, tabudöntésnek számított volna, de most, fél évszázaddal később, túl a rendszerváltáson, Horthy kenderesi újratemetésén és a volt kormányzó körül újra és újra fellángoló – amúgy terméketlen – vitákon túl, legföljebb megkésett tiszteletkörnek tekinthető.

Kállay Miklóst, aki az 1944. március 19-i német megszállás után a török követségre menekült, de a nyilas hatalomátvétel után így sem tudta elkerülni, hogy Mauthausenbe deportálják, már senki sem „fasisztázza” le. A történészek elismerik, hogy katasztrofálissá súlyosbodó kényszerhelyzetben próbálta menteni a magyar szuverenitás maradékát Hitlerrel szemben, és bukása az adott helyzetben elkerülhetetlen volt. 

Nemzetmentésről akkor lehetne beszélni Kállay esetében, ha a legrosszabbat – vagyis hogy több mint félmillió magyar zsidót meggyilkoljanak, Magyarország hadszíntérré váljon és/vagy 800 ezer magyar katonát és polgári személyt hadifogolyként a Szovjetunióba hurcoljanak a németeket felváltó szovjet megszállók – sikerült volna elkerülni. Mint tudjuk, a nemzetmentés kudarcot vallott, bár ez nem Kállayn múlt. Ami meg a napjainkban újra aktuális szuverenitást illeti…  Erről elég a 2011-ben elfogadott alaptörvény szövegét elolvasni, mely szerint: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Szalay-Berzeviczy, kidomborítandó, hogy Kállay Miklós és „nyugati orientációjú” politikustársai (mindenekelőtt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Ghiczy Jenő külügyminiszter) Horthy diszkrét támogatásával mennyire bátran mertek dacolni a Harmadik Birodalommal, számos korabeli német újságot idéz, melyek élesen bírálták Magyarországot. (Eibenstocker Tagenblatt, Bergische Landes-Zeitung, Die Glocke, Die Heimat am Mittag, Badische Presse, Neues Wiener Tageblatt, Völkischer Beobachter) Ezek közül csak az utolsó volt mérvadó, minthogy a náci párt hivatalos napilapja volt 1923 óta. A többi egyszerűen Goebbels direktíváit „zenésítette” meg, és mint tudjuk, a propagandaminiszter főnökével, Hitlerrel együtt utálta a magyarokat. A Führer Kállay Miklóst „potenciális árulónak” tartotta, és 1943-tól kezdve nem volt hajlandó személyesen tárgyalni vele.

De miért került Magyarország a tragikus kényszerpályára, arra a vágányra, melyben a mozdony a náci Németország volt, és Magyarország kocsijának még csak esélye sem volt, hogy lekapcsolódjon a szerelvényről, mielőtt az belezuhant a történelmi katasztrófa szakadékába? Szalay-Berzeviczy szerint „a II. világháború alatt a magyar politikai döntéshozatal sajátos fejlődését egyszerre határozták meg geopolitikai adottságaink, gazdasági környezetünk, történelmi hagyatékunk, revíziós törekvéseink, és nem utolsósorban emberjogi és keresztény etikai szempontok”. Ezek mellett mindenképpen érdemes kitérni a belső, tömeglélektani nyomásra, a parlamenti többség németbarát, hazaáruló politikájára is, mely a nyugati szövetségesekkel már 1942 nyarán kapcsolatot kereső Kállay Miklóst sarokba szorította, a „hintapolitikát” meghiúsította.

Kállaynak miniszterelnöksége alatt nem volt esélye arra, hogy akár a saját pártja képviselőit is meggyőzze az antiszemita jogalkotás leállításáról, a „zsidókérdés magyar szellemű kezelésének” szükségességéről. Emlékiratában így idézte fel első találkozását a kormánypárt, a MÉP vezetőivel: „Láttam, hogy én többé egyetlen nyílt, őszinte szót sem szólhatok. Ha csak annyit mondanék valakinek, akár csak négyszemközt is – kivéve néhány bizalmas, belső munkatársamat –, hogy nem is olyan biztos a német győzelem, kijelentésem futótűzként terjedne el és veszélyeztetné a küldetésemet. Legalább annyira kellett félnem a hozzám hasonlóan gondolkodók akaratlan elszólásaitól, mint az agent provocateuröktől. Mindent magamba kell zárnom, őszintén soha nem nyilatkozhatom meg, igyekeznem kell megtévesztenem ellenfeleimet, hogy ne lássanak belém, s annál biztosabban haladhassak célom felé.”  

Magyarország történelmi katasztrófája 1944. október 15-én nyilvánvalóvá vált, de már addig is érezhető politikai csődjének az volt az elsődleges oka, hogy a Kállay Miklóst támogató „angolbarát politikai társaság” rendkívül szűk csoport volt a parlamenti képviselők között. A kormánypárt, a Magyar Élet Pártjának képviselői rendre együtt szavaztak az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjával és a Nyilaskeresztes Párttal. Kállaynak számos esetben furfangokhoz, politikai trükkökhöz kellett folyamodnia, hogy ellenálljon Hitler deportálási követelésének. Erre is kitér a háború után, emigrációban született emlékiratában.

„Nagyon gyakran megesett, hogy látszatengedményeket kellett tennünk, nehogy nagyobb baj következzék be, és lényegbeli engedményekre kényszerüljünk. Főleg a zsidókérdésben voltunk kénytelenek efféle kompromisszumokat tenni: a zsidókról mindig akkor írtak nálunk a legellenségesebben, amikor a leghatározottabban elutasítottuk a németek kívánságát, hogy hozzunk a zsidók ellen megszorító intézkedéseket. Az én legantiszemitább beszédem is akkor hangzott el, amikor elutasítottam azt a más és más formában már harmadszor megismételt követelést, hogy tegyük kötelezővé a sárga csillag viselését, zárjuk gettóba a zsidókat, s adjunk németországi munkára háromszázezer zsidót. Igaz, ennek a kényszerű kettős játéknak volt egy rossz oldala is, az, hogy az emberek odahaza és külföldön természetesen csak a szavakat hallották, a tettek híre már nem jutott el hozzájuk.”      

mindenekelőtt a külpolitikai orientáció és a zsidókérdés „emberjogi és keresztény etikai szempontok” figyelembe vevő kezelése terén. Hangadó, befolyásos tagjai, akik egyben nagy példányszámú újságok főszerkesztői is voltak (Rajniss Ferenc, Milotay István, Oláh György), a lehető legaljasabb hangon uszítottak a parlamentben, már 1942-ben követelték a zsidók gettóba zárását és deportálását. Kállay és Horthy ezért kényszerült rá 1943 májusában arra, hogy a törvényhozás ülését novemberig elnapolja. És amikor a parlament újra összeült, ott folytatta, ahogy abbahagyta, folyamatosan napirenden tartotta a „zsidókérdést”. 

A második világháború alatt a parlament csődje okozta az egyre kilátástalanabbá váló külpolitikai és katonai helyzettel együtt Kállay Miklós bukását. Utána Sztójay Döme deportáló „Quisling-kormánya”, majd Szálasi Ferenc „nemzetvezető” rémuralma következett. Ha annak az okát keressük, miért tudott Finnország kiutat találni a második világháborús katasztrófahelyzetből, azt látjuk, hogy Mannerheim mögött az utolsó pillanatig, egészen a németekkel való szembefordulásig kitartott a finn parlament képviselőinek többsége, a hadsereggel együtt. Viszont Kállay Miklóst és Horthy Miklóst 1944-ben elárulta a magyar politikai elit túlnyomó többsége, a Magyar Királyi Honvédség teljes tisztikarával együtt. (Tisztelet a csekély számú kivételnek.)

„Ha a német egy évvel korábban bukik el, vagy az angol mégis partra száll a Balkánon, akkor…”  latolgatja Szalay Berzeviczy, miként sikerülhetett volna Kállay Miklós terve, az átállás a nyugati szövetségesekhez. Véleményem szerint nem kerülhetett volna sor olyan külpolitikai és katonai meglepetésre, mely lehetővé teszi, hogy az 1939 pünkösdjén megválasztott magyar parlament száznyolcvan fokos fordulatot hajtson végre, és meghiúsítsa a kollektív tragédiát.

A szerző történész, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Horthy Miklós 1940. január 1-jén. Fotó: Ullstein bild / Getty Images)