Izsevszkben, az Udmurt Köztársaság Államtanácsának épülete előtt 2019. szeptember 10-én felgyújtotta magát Albert Razin udmurt tudós. Halála szimbóluma lett Putyin vezetésének és az orosz nemzeti politikának.
A modern Oroszországban a népek ruszifikációja elérte a szovjet időkben is elképzelhetetlen szintet. A nemzeti kultúrák és nyelvek marginalizálódása az állam aktív közreműködésével történik. Vlagyimir Putyin személyesen is tesz arról, hogy az oroszországi népek ne tanulhassák nyelveiket a nemzeti köztársaságok iskoláiban.
Amikor a Tatár Köztársaság Államtanácsa úgy döntött, bevezeti a tatár nyelv latin betűs átírását – közelebb hozva azt más türk nyelvekhez –, már készült az Orosz Föderáció Állami Dumájának határozata. Ez megtiltotta, hogy az orosz népek nyelveinek latin betűs átírása legyen.
Az orosz népek fiatal képviselői elveszítik anyanyelvüket, és nem „oroszoknak”, hanem „ruszkiknak” próbálják minősíteni magukat. Már nem az államhoz ragaszkodnak, nem ahhoz idomulnak, hanem a „fő néppel” akarnak nemzeti egységre lépni.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Orosz Föderáció népei – ha a kormány nem változik vagy az állam nem formálja újra magát – asszimilációra és eltűnésre vannak ítélve. Ugyanakkor Oroszország vezetése kitartóan „védi” a nemzeti kisebbségeket más országokban, különösen Ukrajnában vagy Moldovában.
Ebben sincs semmi új, a Kreml a Szovjetunió fennállásának utolsó éveiben tapasztalt szovjet megközelítést majmolja.
A köztársaságok szuverenitását és nemzeti jogait védő Népfrontok megjelenésére válaszul a szovjet vezetés számos „Interferont” és „Interrukh” megjelenését kezdeményezte. Ezek a szervezetek az internacionalizmus és a kisebbségek nemzeti fejlődésének védelmezőinek adták ki magukat. A kisebbségek képviselőinek elmagyarázták, hogy a „nacionalisták nem adnak lehetőséget nekik, hogy normálisan éljenek, és megtanulják anyanyelvüket”. Holott valójában Moszkva oroszosította a kisebbségeket, és Moszkva akadályozta nemzeti fejlődésüket. Ekkor jelent meg hirtelen Moldovában a „független Gagauzia Köztársaság” – később autonóm terület lett –, illetve a Dnyeszteren Túli Köztársaság.
Itt fel kell tennünk a kérdést. Vajon milyen nyelven tanulnak és kommunikálnak a moldovai gagauzok vagy a Dnyeszteren túli ukránok, akiket megijesztett az „erőszakos románosítás”? Persze hogy oroszul. Ez alatt a harminc év alatt a gagauz hatóságok erőfeszítéseket tettek a lakosság további oroszosítására, a gagauziai népgyűlés pedig a moldovai parlamenttől követelte az orosz nyelvhez való visszatérést.
Az oroszosítás az, amit a Kreml más országok nemzeti kisebbségeinek kínál, mint a legjobb védelmet a „nacionalizmus” ellen.
A kárpátaljai magyar többségű falvakban a magyar nyelvet hallhatjuk az utcán. De vajon hogyan beszélnek Oroszországban a hantik és a manysik? (Nyelveik közeli rokonságban vannak a magyarral.)
Ezek kis nemzetek, és ezért az államnak erőfeszítéseket kell tennie, hogy megőrizhessék identitásukat és nyelvüket. Az anyanyelvüket beszélő hantik száma tizenöt éve ezelőtt már csak 17 százalék volt, és tovább csökkent. A manysik csupán 6 százaléka beszélte anyanyelvét, ezért a nyelv hamarosan eltűnhet. Talán Budapestet érdekelhetné ez a civilizációs tragédia.
Ez nem valami elvont megjegyzés. Az észt fővárosban, Tallinnban az egyik könyvesbolt polcain láttam az oroszországi finn népek költőinek eredeti, illetve észt és orosz nyelvre fordított könyveit. Voltak köztük udmurt költők is – a magát felgyújtó Albert Razin nyelvük megmentéséről álmodott.
A könyvkiadási program az észt kormány támogatásával valósult meg.
Az észtek emlékeztek, Moszkva hogyan marginalizálta kultúrájukat, és megpróbáltak segíteni a rokon népeknek legalább irodalmuk megőrzésében. Oroszországban ezek a költők nem találnak kiadókat, és hamarosan olvasókat se.
A kárpátaljai magyaroknak még az információhiányos határok idején is vannak folyóirataik, alkotóközösségeik, művészeik, akik nemcsak az ukrán, hanem a magyar színpad és mozi sztárjaivá is válnak. Talán érdekel valakit Budapesten, hány olvasója maradt Vladimir Voldinnak, a modern hanti költészet megalapítójának, akit a szovjet időkben, máig tisztázatlan körülmények között öltek meg? Vagy feleségének, a szintén költő Maria Vagatovának? Úgy gondolom, hogy a legtöbben az Ukrajna elleni háborút támogató nyílt levél miatt gyűltek össze. A 87 éves művészt is megkérték, hogy írja alá.
Természetesen megvitathatjuk, hogyan fog kinézni az ukrán nemzeti politika a jövőben. De megértjük, hogy Ukrajna és Moldova EU-ba való felvétele után minden magyar, román és ukrán, minden bolgár és gagauz egyetlen európai civilizációs térben találja magát.
De a hantik és a manysik ezt nem fogják megérni. Egyszerűen eltűnnek.
Vitalij Portnyikov ukrán újságíró, publicista.
Ez a cikk a Közép-Európai Stratégia Intézet közreműködésével, a Re:Open Ukraine projekt keretében készült.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Moldva 2022. március 17-én. Fotó: Andreea Campeanu / Getty Images)