Az elmúlt hetekben ismét reflektorfénybe kerültek a civil szervezetek, amelyek a romák társadalmi helyzetének javításán dolgoznak. A Van Helyed Alapítvány vagy az Igazgyöngy Alapítvány példája azt mutatja, hogy egy-egy településen valódi változást lehet elérni.
Ezek a szervezetek innovatív megoldásokat kínálnak a gyermekszegénység, az oktatás és a szociális problémák területén. Munkájuk rendkívül fontos, hiszen számos helyen az állami ellátórendszer hiányát pótolják. Azonban éppen ez a probléma lényege: a civil kezdeményezések sosem helyettesíthetik az állam szerepét.
Miért fontos és egyszerre problémás a civil szervezetek jelenlegi megközelítése és munkája?
A Bagázs, az IndaHouse Hungary és más civil programok képesek közvetlen hatást gyakorolni a helyi közösségekre. Több gyermek tanul tovább, néhány családnak sikerül kitörni a mélyszegénységből. Ezek a sikertörténetek azonban csupán egyéni példák maradnak, ha az állam nem vállal felelősséget a rendszerszintű problémák megoldásában. A telepeken élő emberek élete tele van traumákkal, elutasítással, és gyakran teljesen hiányoznak az alapvető ellátások: nincs iskola, orvos vagy bolti szolgáltatás. A civil programok minden erőfeszítésük ellenére csak tűzoltást végezhetnek, habár mindannyian azt hirdetik, hogy az ő rendszerük a legjobb.
De van példa arra is, hogy civilek szövetségben, más civil szervezetek munkáját támogatják pályázati felhívással: az EU-s forrásokat és értékeket közvetítő Közös Értékeink program céljai magasztosak, de sajnos már a kiírás és a pályázati folyamat sem biztosítja pl. az egyenlőség elvét minden szervezet számára, mert sokak szerint az túlságosan bürokratikus és elitista.
A nyertes pályázók szerint a projektmegvalósítás is hasonló keretek között zajlik. Ahhoz, hogy a roma közösségeket és szervezeteket is hatékonyabban tudják megszólítani, mindenképpen szükséges velük is együtt gondolkodni. Amikor a részvételiség értékeit, az egyszerűsítést hangsúlyozzuk, sajnos azokat támadásnak vélik. Ez a hozzáállás hasonlít az állami forráselosztó szereplők gyakran mindent csípőből elutasító viselkedéséhez, akiket egyébként éppen ezek a civilek is teljesen jogosan kritizálnak. Itt is elismerem a rengeteg munkát és felelősségvállalást, de ha valójában a demokráciáért és a romák egyenlőségéért is szeretnének küzdeni, akkor az önkritika mentén szükség van arra is, hogy az érintettek szempontjait is vegyék figyelembe munkájuk során.
A jelenlegi állami – például a Felzárkózó Települések vagy a Társadalmi Esélyteremtési Főosztály – programjai bár nagyobb összegeket mozgatnak meg, alapvetően hiányoznak belőlük az átfogó, rendszerszintű megoldások. Az oktatási és lakhatási szegregáció állami felszámolása, a mélyszegénységből való kiemelkedés lehetősége vagy a korai iskolaelhagyás csökkentése nélkül ezek a programok inkább látszatintézkedések, mint valódi változások. Az egyik oldalon a szolgáltatási rendszereikkel fontos munkát végeznek ezeken a településeken. A másik oldalon, pl. az oktatásban, lakhatásban, egészségügyben, foglalkoztatásban fellelhető szegregáció,
a társadalomban meglévő cigányellenesség és osztálykülönbségekből fakadó kirekesztés mind azokat az eredményeket oltják ki, melyekért ezek az állami programok dolgoznak.
A roma közösség emancipációja elképzelhetetlen az állam aktív és felelősségteljes szerepvállalása nélkül. A rendszerszintű problémák kezelésére olyan szakpolitikák kellenek, amelyek nemcsak a már kialakult helyzetekre reagálnak, hanem megelőzik azokat, ténylegesen küzdenek a szegénység és kirekesztés felszámolásáért.
Ahhoz, hogy a romák helyzete valóban javuljon, elengedhetetlen, hogy a közösség saját érdekérvényesítő képessége erősödjön. Az olyan szervezetek, amelyek a roma emberek érdekképviseletén dolgoznak, kulcsszerepet játszanak ebben. Bár ezek a kezdeményezések nem mindig népszerűek, hosszú távon csakis az vezethet eredményre, ha a romák képesek kiállni saját jogaikért és érdekeikért.
Az egyenlőség eléréséhez nem elegendő néhány jól működő tanoda vagy szociális program. Az a cél, hogy a romák valódi, egyenlő felekként vehessenek részt a társadalomban – ne csupán „megmentendő kliensek” legyenek. Ehhez pedig az kell, hogy a civil és állami programok is felvállalják a roma egyenlőség elvét, és támogassák a közösség önállóságát.
A roma közösség sokszínű: nem csak a szegénység határozza meg. Számos család, középosztálybeli vagy értelmiségi roma ember készen áll arra, hogy aktívan részt vegyen az érdekképviseletben. Az egyenlőségért valójában minden roma kész küzdeni. Az államnak kötelessége, hogy támogassa ezt az önállósodási folyamatot. A civil szervezetek pedig akkor végzik igazán jól a dolgukat, ha nemcsak szolgáltatásokat nyújtanak, hanem segítenek megerősíteni a roma közösségek hangját. Tehát ne legyen kényelmetlen és idegen számunkra olyan roma embereket támogatni, akik képesek önmagukért kiállni, kritikákat megfogalmazni, hanem legyen ez a része, a célja ezeknek a programoknak.
A valódi egyenlőségért minden szereplőre szükség van: az államra, a civilekre, gazdasági szereplőkre, a médiára és természetesen magára a roma közösségre. Az első lépés azonban az, hogy az államot kényszerítsük valódi cselekvésre. Ha ez sikerül, Magyarország is közelebb kerülhet ahhoz, hogy egy igazságosabb, befogadóbb társadalommá váljon.
A szerző az 1Magyarország Egyesület elnöke.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Koszorút helyez el egy résztvevő Puczi Béla roma vezető emléktáblájánál Budapesten, a Nyugati pályaudvar falán az avatás napján, 2017. december 10-én. Fotó: Mónus Márton / MTI)