„És leszel döbbenetté, példázattá és szóbeszéd tárgyává mind a népek között, ahova elvezet téged az Örökkévaló.” (Biblia, 5M 28:37.)
A zsidóság évszázadokon keresztül nem volt alanya a politikai diskurzusnak – nem szólalt meg saját nevében, saját hangján. A „zsidó” elsősorban metaforaként volt a közbeszéd gyakori tárgya. A zsidók emancipációját, e folyamat előrehaladását, megtorpanását, a „ki felelős a holokausztért”, a „ki antiszemita”, a „ki az antiszemitább” és hasonló kérdéseket a politika aktorai, a közbeszéd hangadói instrumentalizálták, saját céljaik elérésére használták. A „zsidó” fontos volt, de nem azért, amit mondott, hanem azért, amit róla mondtak.
Mára emancipálódtunk. Nem jogi értelemben, azon jó ideje túl vagyunk. Politikai értelemben. A „zsidókérdés” ma már metaforikus értelemben sem „kelendő” politikai termék. Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.
Egy olyan korban, amikor minden kapaszkodó elveszni látszik, amikor a nagy eszmények egytől egyig fuccsot mondanak, amikor előbb Európa meghalt Auschwitzban és mára Auschwitz is meghalt Európában, amikor mindent áthat az – elsősorban – szellemi értelemben vett bizonytalanság és az erkölcsi mérce hiánya, kell legyen mondandója a zsidóságnak. Az az ethosz, amely évezredekkel ezelőtt forradalmian változtatta meg a világot, ma is létezik, és van olyan üzenete, ami érdemes a világ figyelmére.
„Nem mivel számosabbak vagytok mind a népeknél […] hisz ti vagytok a legkevesebben mind a népek között; mert az a ti bölcsességetek és értelmetek a népek szemeiben, amelyek hallják mindezeket a törvényeket és mondják majd: Bizony bölcs és értelmes ez a nagy nemzet!” (Biblia, 5M 7:7.; 4:6.)
Az utóbbi néhány hét kedélyeit érdekes módon nem borzolta túlságosan az a próbálkozás, amely alighanem vitát akart generálni az abszurd felvetésből, hogy antiszemita volt-e Csurka? Nehéz őszintén komolyan venni ezt a kérdést, hiszen a kilencvenes évek antiszemitizmusának hangadójáról van szó. A „mindig más köntösben visszatérő ejtőernyősökről”, „tel-avivi összekötőkről”, „a holokauszttal a hátuk mögött az új világfelosztásra felkészülő”, „néhány million bőrébe nem férő, izgága hangoskodóról” előszeretettel beszélő, rendszeresen zsidózó író-politikusról nem lehet őszintén azt gondolni, hogy ne lett volna antiszemita. De miért lett ez a téma éppen most aktuális, és mi az, amiről ennek apropóján valóban érdemes elgondolkodnunk?
32 év távlatából, a hírhedt Csurka-dolgozat („Néhány gondolat…”) után talán eljött az idő, hogy újra megvizsgáljunk néhány alapkérdést társadalmi együttélésről, fundamentális értékekről, politikai szerepekről és mindebben a magyarországi zsidóság feladatáról.
Több mint ironikusak, egyenesen az Isteni terv fanyar humoráról árulkodnak az elmúlt néhány hét szemfelnyitó eseményei.
Hosszú ideje töprengek egy érdekes, eddig magyarázhatatlannak tűnő ellentmondáson, amely a világban erősödő (baloldali) antiszemitizmus, Izrael-ellenesség bántóan agresszív mélyrétegei és a hagyományos jobboldali antiszemitizmus teljes kiüresedése – Európa legtöbb országában eljelentéktelenedése, hazánkban pedig lényegében eltűnése – között feszül. Van itt valami, amire egy sok szempontból kiváló képességekkel megáldott, de mégiscsak virtigli antiszemita rehabilitációjának csendes, már-már erőtlen kísérlete világított rá félreérthetetlenül. Ugyanis nincs az ügynek sem politikai súlya, sem politikai tétje; nem lehetett a kortárs politikai diskurzusok, dichotómiák, szembenállások regisztereiben elhelyezni.
Királyhegyi Pál szellemes névadását kölcsönvéve Csur (hiszen egy ilyen rosszindulatú zsidógyűlölőt nem szabad becézni) tényszerű antiszemitizmusának megkérdőjelezése – annak provokatív jellegével együtt is – súlytalannak és érdektelennek bizonyult 2024-ben. Az antiszemita egy roskatag mellszoborként került – nem a panteonba, hanem – egy lakiteleki parkba, a zsidók meg zavartalanul élik tovább az életüket.
És ekkor ráeszmélünk: hiszen az emancipáció programja Magyarországon elérte célját.
A politikai antiszemitizmus ügyének rendszerváltás utáni legkarakteresebb képviselőjének, szimbólumának rehabilitációjára tett kísérlet – az obligát, de fékezett habzású hümmögés és az alig hallható ováció villámgyors lecsengése után – egyenlő mértékű érdektelenséget vált ki zsidókból és nem zsidókból. Létrejött egy olyan társadalom-lélektani szimmetria, amelyben már nincs szükség érzékenységek versenyére. A zsidók 1867-ben vállalt emancipatorikus ambícióikat ki- és beteljesítették, a többségi társadalom pedig ezt általánosan elfogadta, és igyekszik együtt élni vele.
Érdemes itt megállnunk egy pillanatra egy kis fogalomtörténeti áttekintés céljából. Mit is értünk emancipáción és annak sikerén? Bár világnézetem nem éppen erről a forrásvidékről származik, egy gondolatkísérlet erejéig komolyan veszem a premarxista Karl Marx emancipációfogalmát. Már Kant a „Mi a felvilágosodás?”-ban a felvilágosodás lényegét is egy emancipációs jellegű folyamatban érte tetten, miszerint a magunk okozta kiskorúságból lábalunk ki, de Marx értelmezésében a „szülői felügyelet joga” alól mentesülő ember vagy társadalmi csoport így elnyert szabadságánál többről és érdekesebbről van szó. Egy teljes szemléletváltásról, arról, ahogy az atyáskodó autoritás (esetünkben ez a többségi társadalomé) „elmúlásával” létrejövő szabadság átformálja a tudatot, megváltoztatja annak reflexeit, első reakcióit, a világ hétköznapi jelenségeire adott primer válaszait.
Nos, a rendszerváltozás idején éledezni kezdő, majd a következő generációban kiteljesedő önazonos zsidó tudat a többségi társadalmi környezethez való viszonyában mára visszafordíthatatlanul átformálódott: sem alárendeltséget, sem kiszolgáltatottságot, sem lekötelezettséget, sem állandó kétértelműségek közötti tájékozódás kényszerét vagy annak képtelenségét nem érzi. Él egy mind átpolitizáltabb társadalomban, mint egy a sok közül, és politikai szimpátiáit nem a zsidó identitása befolyásolja.
Létrejött egy történelmi állapot, melyben az ország, a politikai osztály és a nemzetközi környezet speciális együttállásai és feszültségei a környező világgal erős kontrasztban megnyugtatóan otthonos hellyé tették a Kárpát-medencét, miközben felnőtt a holokauszt utáni harmadik és negyedik generáció, amelynek tagjai már nem sérelmek mentén próbálnak identitásukról gondolkodni. Ebben a szó legnemesebb értelmében módosult tudatban egy Csurka-rehabilitációs kísérlet inkább szánalmas, mint félelmetes. De ha ez így van, nincs-e itt az ideje valami valóban újnak?
Magyarországon az elmúlt 150 évben a zsidókérdésnek pozitív vagy negatív előjellel, de mindig volt politikai súlya. A Habsburgokról való leválás, a magyar politikai önrendelkezésért folytatott küzdelem éveiben a zsidók a történelmi Magyarország területének egyetlen olyan kisebbsége volt, amellyel a magyar nemzetiség többségi arányait meg lehetett tartani a többi nemzetiséggel szemben. A zsidók „elmagyarosodása” eminens érdek volt a szuverenitásáért küzdő magyar politika számára, és ebből fakadt a zsidóság politikai súlya.
A polgárosodás évtizedei után az első világháborút és a kommünt követő évtizedekben a zsidók elleni gyűlölet magas hőfokon tartása mögött ugyancsak rideg politikai érdek bújt meg. A korábbi rendszer nyerteseiként felmutatható zsidókat könnyű volt a gondok okaként megjelölni, így a zsidókérdés politikai súlya a korábbi időszakhoz képest ellentétes előjellel maradt továbbra is jelentős.
A holokausztot követő évtizedekben a zsidóságnak – mint a fasizmus abszolút áldozatának – „védelme” tette a zsidókat a rendszer kimondatlan legitimáló tényezőjévé.
A rendszerváltozást követő két évtizedben pedig a bal- és jobboldali politikai diskurzus legitimáló és delegitimáló eszköze lett a szimbolikus zsidó a nagy hagyományokkal rendelkező népi-urbánus vitában csakúgy, mint a huszadik század borzalmait felidéző politikai ketrecharcban. A holokauszt árnyékát a politikai jobb-, a kommunizmus bűneiét pedig a baloldalra lehetett könnyen rávetíteni, és mindkét sémában kiváló szimbólumnak bizonyultak a zsidók. Ennek a diskurzusnak volt szélsőséges szereplője Csurka és az ő MIÉP-es elvtársai.
Az érintettség a magyar zsidóság tényleges politikai kötődéseit is befolyásolta, így lett sok zsidó kommunista vagy – később – szadeszes.
Csakhogy a 21. század második évtizedére ez a keretezés kifulladni látszik. A szereplők és a szimbólumok megváltoztak. A világ egészen másképp néz ki, és a politika is másképp néz a világra. Mindeközben tőlünk nyugatra óriási sebeséggel terjed az antiszemitizmus vírusának legújabb variánsa, de itt és most lehetőségünk lenne a zsidóság saját hangját hallatva, aktív szereplőként tényezővé válni a közbeszéd tereiben, és nem azáltal, amit mások mondanak a zsidókról.
2024-re lecsengett a népi-urbánus vita, nincs liberális és klasszikus baloldali párt, mást jelent jobboldalinak lenni, és a zsidó identitások összképe is sokat változott.
A rendszerváltozást követő első 25 évben a jobboldaliság fontos identitásképző eleme volt Trianon, a revizionizmus, a Horthy-nosztalgia, és sokak számára mindez bizony együtt járt minimum egyfajta szalon-antiszemitizmussal.
Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülésének jelentős vívmánya volt a jobboldaliság szisztematikus újrakeretezése, a magyar jobboldal áramvonalasítására tett kísérlet. Ma a nemzeti szuverenitásért folytatott küzdelem, a család, a nemzeti kultúra védelme, a keresztény (egyre gyakrabban „zsidó-keresztény”) értékrend megőrzése, az illegális migráció elleni fellépés középpontba állítása mellett jelentős a változás a zsidósághoz és Izraelhez való hozzáállásban is. Izrael a nemzeti szuverenitásért folyó küzdelem példaképe, a judaizmus a „kereszténység idősebb testvére” lett.
Mindeközben pedig Magyarország Európa egyik legbiztonságosabb országa lett, ahol az identitását megélő zsidóságnak nincs oka félni.
Az október hetedike utáni világban pedig mindez még nagyobb súlyt kapott. Magyarország már nem a szégyenpadba ültetett „antiszemita ország”, hanem „Izrael legjobb barátja Európában”, ahová nyugodtan jöhetnek az izraeli focisták, amely nem engedélyezi a terror párti tüntetéseket, és amelynek miniszterelnöke nyilvánosan ítéli el a hágai „bíróság” antiszemita döntését. A jobboldal áramvonalasítása a nemzetközi trendeknek is megfelel, a magyar miniszterelnök pedig példát mutatott azzal, ahogy lépésről lépésre tisztította meg saját oldalát az antiszemita stichtől a „két lépést előre, egyet hátra” stratégiájával elkerülendő, hogy „a politikai vezetőt magára hagyja tábora”.
Talán nem szerénytelenség megemlíteni, hogy ehhez a folyamathoz az EMIH-nek is volt hozzájárulása. Azzal, hogy a zsidó identitás megélésének a vallás értékeit középpontba állító és a politikai participációtól független alternatíváját kínáltuk, méghozzá úgy, hogy az a magyar nyilvánosságban is teret nyert, lehetőség adódott a politikai térben való viszonyulások újrarendeződésére is. Hosszú – nem egyszer fájdalmas áldozatokkal járó – folyamat volt. De kijelenthetjük, mára a változás nem letagadható. Mi sem példázza jobban ezt a történelminek is nevezhető változást, mint az a tény, hogy most van először olyan helyzet a magyar politikai diskurzusban, amikor a zsidóság vagy a zsidó ügy nem témája a politikai diskurzusnak.
Bal- és liberális oldal praktikusan nincs, a Fidesz új ellenfele, a Tisza egyelőre nem nyilvánult meg a témával kapcsolatban. Látszólag még a Jobbik-utódpárt, a Mi Hazánk is ritmust váltott, és az erőtlen Csurka-restauráció is az illető antiszemitizmusát feledtetné leginkább. Az élesedő politikai versenyben nyilván meg kellene szólítani a szélsőjobboldali szavazókat is, de az antiszemitizmus elhagyásával.
Mission – tehát – accomplished. Kivételes helyzetben vagyunk.
Az antiszemitizmus kiszorulni látszik a politikai közbeszédből, a zsidóság biztonságban van, Izrael támogatása megkérdőjelezhetetlen, a zsidóság pedig végre nem kapcsolódik össze a politikai participációval.
150 évnyi társadalmi és emberkísérlet eredményeként ma a politikai térben, a nyilvánosságban a zsidókérdésnek nincsen helye, ha mégis, akkor egészen bizonyosan nem csurkai, 1945 előtti módon van jelentősége. Zsidókérdés – Könyves Kálmánnal szólva – márpedig nincsen!
De akkor mi van? Mi lehet a történelmi feladat?
Csurka személye és gondolatvilága többnyire érdektelen a mai társadalom számára, az ifjabb generációk körében pedig ismeretlen. Az ő „néhány gondolata” jól mutatja, milyen mérhetetlenül változott meg 32 év alatt a politikai diskurzus, pedig mennyi a hasonlóság az akkori és a mai kor égető létkérdései között. Csurka dolgozata szinte soronként váltakozva vált ki az olvasóból undort és rácsodálkozást. Megvetést a kilencvenes években félelmetesnek, ma inkább szánalmasnak tűnő antiszemita kliséket olvasva, majd ámulatot, hogy még a hagymázas Csurka-gondolatok is milyen húsba vágóan fontos kérdéseket feszegettek ahhoz képest, ahol a mai közbeszéd tart.
Mit jelent egy nemzet szabadsága? Lehet-e egy kis ország valóban nagyhatalmi érdekektől szabad és független? Léteznek nagy eszmék, amelyek a huszadik század végén emberek tömegeit tudják megmozgatni, vagy a jólét íze mindenkit fásultságba taszít? Mi lesz, ha a jólét a többség számára illúziónak bizonyul? Olyan kérdések ezek, amelyeket most, a szemünk láttára átalakuló világrend évtizedében is fontosak.
Ma egy olyan korban élünk, amelyben a legtöbb intézmény felmondta a szolgálatot, amelyben megmásíthatatlannak hitt emberi kondíciók kerülnek megkérdőjelezésre. Mit jelent a nemiség, amikor a szexualitás a legfontosabb identitáspillérnek mutatkozik? Mi az identitás, amikor az önazonosságnak minden eleme szabadon választottnak van hazudva? Mit jelent a teljesítmény, ha – az emberiség történetében először – egy robot az embernél nagyobb szellemi kapacitással bír? Mit jelent az érzelem, ha a gép megtévesztően hitelesen tud érzelmeket szimulálni? Mit jelent a szabadság, amikor a szabadság végtelen bizonytalanságérzettel jár együtt?
Olyan kérdések ezek, amelyekről többnyire hallgatunk, feltehetően azért, mert hozzászoktunk, hogy az elmúlt 200/2000 évben kialakított intézményeink válaszolnak helyettünk.
Csakhogy ezek az intézmények a szemünk láttára hullanak darabjaikra.
A világmegváltó eszmék sorra kudarcosnak vagy hamisnak bizonyultak. A lojalitás intézményét erodálta az individualizmus szélsőséges istenítése. A család intézményét feltörte a szexuális szabadság forradalma. Az objektív igazság intézményét elkoptatta a korrumpált nyilvánosság. A király tekintélyét elkoptatta a végtelen szabadságot és egyenlőséget ígérő demokrácia, a demokrácia intézményei pedig éppen most számolódnak fel hatalomért folytatott harc oltárán. A szólásszabadság pedig küszködik a közösségi médiában szabadon áradó gyűlölettel.
Minden szétesőben van, a mesterséges intelligencia beláthatatlan erejével felgyorsítva.
Éppen ez az a pillanat, amikor a zsidóságnak mint eszmének – és nem mint az örök áldozatszimbólumnak – lehet releváns keresnivalója.
Egy új civilizáció hajnalán nekünk, zsidóságnak kell legyen olyan mondani valónk, amely mások gondolkodását is inspirálja, megtermékenyíti: „mert az a ti bölcsességetek és értelmetek a népek szemeiben” (Biblia, 5M 4:6.).
A zsidóság különlegessége abban rejlik, hogy saját, sokat megélt és túlélt kultúránk, sok ezer éves civilizációnk örök bölcsességforrásából merítve tud olyat mondani a világnak, amit mindenki hasznosíthat. Ez lehet az érdemi hozzájárulásunk mindannyiunk túléléséhez, és érdemalapja annak, hogy bár „ti vagytok a legkevesebben mind a népek között”, legyen létjogosultsága létezésünknek. A zsidóság örök képessége arra, hogy a világ új helyzeteihez alkalmazkodva hű maradjon konzervatív értékeihez, és így régi bölcsességekben találjon választ a legújabb kérdésekre, nos, ez olyan erény, amit érdemes lehet a széles nyilvánossággal is megismertetni.
A zsidóságnak van mondanivalója tekintélyről, identitásról, háborúról, erkölcsről, genderről, családról, életről, halálról, szabadságról, kollektíváról és individuumról, tehát az emberi kondíció alapkérdéseiről. Olyan teremtő gondolatok, amelyek képesek lehetnek hozzájárulni a romokon épülő új világ alapozásához.
Vége egy korszaknak, és egy új korszak küszöbén állunk. A történelem Istene kezünkbe adta a történelem formálásának felelősségét. Ha lusták vagy gyávák vagyunk, és nem élünk vele, passzív elszenvedői leszünk a következő korszaknak, pedig aktív alakítói is lehetünk. Ettől a felelősségtől mi, magyar zsidók sem fogunk elugrani.
A szerző ortodox rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség egyik alapítója és vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és Lezsák Sándor, az Országgyűlés fideszes alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke Csurka István író, politikus bronz mellszobrának avatásán Lakiteleken, a Hungarikum Ligetben 2024. december 7-én. Fotó: MTI / Ujvári Sándor)