Idén a Nemzeti Együttműködés Rendszere a bel- és a külpolitikában – még ha szenvedett is el fájdalmas veszteségeket – egyaránt komoly lehetőségekhez jutott. Ami változatlanul gondot okozhat számára, az a gazdaság teljesítménye; nemigen érzékelhetőek azok a folyamatok, amelyeken Nagy Márton derűlátása alapszik, márpedig ha a gazdasági miniszter tempós bővülési tervei nem válnak valóra, úgy a 1,5-2 százalékos gazdasági növekedés bajosan fogja elűzni az általános rosszkedvet. Ebből meg még bármi lehet, a rendszer stabilitásának egyik záloga az alsóbb néposztályok egzisztenciális viszonyainak fokozatos javulása volt; a Fidesz választásról választásra regisztrált szavazatgyarapodása egy az egyben követte a reálbérek alakulását 2014 és ’22 között. 

Ráadásul a távlatok sem ígérnek túl sok jót. Az ország hosszú-hosszú évek óta leginkább a német gazdaságtól függ, hiába a kínaiakkal kötött üzletek, hiába Trump győzelme és az abból eredő esetleges kedvezmények, hiába a szankciók lassankénti elmaradozása, 

Ennek ellenére – mint említettem – a magyar kormány kedvező fejleményekkel is számolhat. 

Nyilván első helyen Donald Trump visszatérését kell említeni, amire négy évvel ezelőtt egy fityinget nem tett volna senki. Kivéve a magyar miniszterelnököt. Pressman nagykövet jól vette észre: Orbán Viktor a diplomáciai etikettet és a kötelező megfontoltságot messzire hajítva tartott ki a régi-új elnök mellett. Eredménye, hogy a modern kori történelemben magyar vezető ilyen helyzetbe még nem került, mint most Orbán. Persze Trump elnök személyiségéből következően ez önmagában nem jelent garanciát semmire, de nem is biztos, hogy önmagában kell nézni. Adott esetben a magyar kormányfőnek a távoli barát puszta létezése elég súlyt adhat az öreg kontinens egyre zűrzavarosabb küzdelmeiben. Amerika érdekeivel szemben nem áll határozott, egységes és széles társadalmi bázisra támaszkodó európai vonalvezetés. 

Az év végére megbukott a francia és a német kormány is. Hatalomra ugyan nem került, de megnyerte a választást az osztrák – fogalmazzunk így – szélsőjobb. A két éve hivatalba lépett poszt-posztfasiszta Giorgia Meloni kormányzása szinte sosem tapasztalt stabilitást hozott Olaszországban. Egyértelműen szocialista-szociáldemokrata dominanciájú kormány csak mutatóban maradt az unióban (Spanyolország mellett kisebb államokban), és meg kell említeni, hogy a már unión kívüli, de még jelentős tényezőnek számító Egyesült Királyságban ugyan munkáspárti kabinet alakult az idén, de győzelmét csak a konzervatív tábor széthasadásának köszönheti. A pillanatok alatt rekordnépszerűtlenné váló Keir Starmer kevesebb szavazót tudott maga mögött fölsorakoztatni, mint Jeremy Corbyn vereséget szenvedett Labourje öt évvel ezelőtt. 

A már említett Ausztria mellett ez történt Lengyelországban, ahol Donald Tusk egy csiricsáré koalíció élén igyekszik vezetni az országot, amely koalíciót csak az előző éra heves elutasítása és a keleti határon dúló háború tartja egyben. Ennél is bizarrabb a leköszönt francia kormány látványa. A dörzsölt, nagy túlélő, volt szocialista Macron egy kipróbált gaulle-istát kért föl kormányfőnek, akinek a sorsa viszont olyan extravagáns kis baloldali szervezetek kezébe került, amelyek az ötödik köztársaság történetében nemhogy a kormány, de a parlament közelébe se nagyon juthattak.

Mindez a következőket jelenti. Kihívóként egyre inkább radikális jobboldali alakulatok lépnek föl, vagy már át is vették az állami irányítást. Baloldalon a sokszorosan kormányviselt, elszíntelenedett pártok és az életvezetési tanácsokkal operáló, progresszívba csapó zöldek új hullámos alternatívái a görög Szirizától a spanyol Podemosig, az olasz 5 Csillagtól a francia Mélenchon változatos nevű tömörüléséig a közélet tartós szereplőivé váltak, vagy éppen még új hullámosabb formáció lépett színre, mint Németországban a Die Linke mellé Sahra Wagenknecht szövetsége. De még az Osztrák Kommunista Párt is elkezdett életjeleket mutatni. Több helyen ez azt eredményezi, hogy a német szocdemek 1959-es, marxtalanított Bad Godesberg-i programját követő menedzserbaloldal és a születésekor radikális rendszerkritikus, mostanra középosztályi identitáspolitikát folytató zöldmozgalom ismét osztályharcos kihívással néz szembe. 

A két oldalt együtt tekintve pedig az látható, hogy 

már nem tudják megszabni, hogy ki számít szalonképesnek, a közélet teljes értékű résztvevőjének. Valahol erre már kísérlet sem történik. A győzelméig a szocialista pártcsaládban tanyázó Robert Fico vezette Smer – nem először – a nyíltan szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal lépett koalícióra. Míg Hollandiában a miniszterelnököt ugyan nem, de a kormány legnagyobb erejét Geert Wilders euroszkeptikus, bevándorlás- és muszlimellenes pártja adja. 

Magyar szemszögből, pontosabban a magyar kormány mozgástere szempontjából a fentiek nem minden elemükben okoznak egyértelmű könnyebbséget. Pedig az uniós pénzek nagy részétől elzárt ország vezetése számára az Orbánnal ellenséges baloldal gyengülése jó hírnek kéne számítson. Azonban ez nem ilyen mechanikusan működik. A leköszönő Olaf Scholznál a CDU kancellárjelöltje, Friedrich Merz jóval háborúpártibb. Az ellenzékben Orbán Viktorral majdnem testvéri viszonyt ápoló Meloni kormányon már sokkal távolságtartóbb, mérsékelt, középre húzó karakterét próbálja mutatni. A kormányukat kívülről támogató Svéd Demokraták, akik körében Orbán ikonikus figurának számított, a NATO-csatlakozási huzavona idején kiszerettek a magyar miniszterelnökből. Hiába inkább jobboldali az első teljes kormányzati évet záró lengyel koalíció, a Jog és Igazságosság tavalyelőtti ellenzékbe szorulásával Orbánék fontos fegyvertársat vesztettek, amit csak részben kompenzál Fico Szlovákiája vagy az, hogy az RMDSZ újra kormányzati pozíciókat szerezhet Romániában. 

Mindezekkel együtt Orbán szövetségesei egyértelműen erősödtek idén, a világ elhúzódó konfliktusokkal küszködik, nő a bizonytalanság, az európai politika idén jócskán kaotikusabbá vált, de áttörésről, drámai mértékű átrendeződésről nem beszélhetünk.

Nem úgy itthon, ahol éppen a baloldaliak, liberálisok, progresszívek és egyéb haladó erők totális eltörlése van folyamatban. Ceglédi Zoltán amúgy velem polemizáló cikkének konklúziója az, amit én is gondolok: 

Amiben vitánk van, hogy ez a helyzet miként állt elő, részletkérdés. Mindegy, hogy fondorlatos terv eredménye vagy a NER felszíne alatt működő erők tudatos elengedése, helyenkénti fölnagyítása ez, avagy spontán módon zajlik minden – a nagyképet tekintve ez mind-mind ugyanaz. A NER-ből jött ember a NER-ellenesség jelszavával letakarítja azokat, akik 8-10-14 éve a NER-rel szemben határozzák meg magukat. És még titkot sem csinál ebből. Nem az van, hogy valaki áthurcolkodik a NER-ből, szánja-bánja, és próbál segíteni azoknak, akik eddig a rossz végén álltak a banánnak, hanem kerek perec megmondja: akik eddig az ellenzékben szenvedtek vagy üdültek (amíg ő a NER-ben üdült), azok próbálják ki magukat a privát szférában (ez az ő szájából különösen jópofán hangzik), ő nem közösködik senkivel. 

Hogy ez a szituáció mennyiben logikus folyománya az elmúlt másfél évtizednek, szintén mindegy – legalábbis nem ennek a cikknek a témája –, három megjegyzés azonban idekívánkozik. Először is: hogy a Tisza elmossa a kormányt – akárhány közvélemény-kutatással is megtámogatva –, nem több feltételezésnél. Viszont ha az eddigi ellenzékiek félreállnak a Tisza áradása elől, úgy az abban a másodpercben ténnyé válik. Amennyiben a DK vagy netán a Kutya Párt nem jut be a parlamentbe, akkor ott csak NER-esek és a NER-t radikális jobboldalról bírálók maradnak. Minden más hazugság vagy önáltatás. 

Másodszor. Feltételezem, hogy akik minden mást megelőző célnak tekintik a NER fölszámolását, azoknak erre nyomós okuk van. Gondolom, nem a főnökség fizimiskája vagy hanghordozása nem tetszik nekik, hanem a tevékenysége. Márpedig ha abban reménykednek, hogy a NER a saját módszereivel és egyetlen személybe vetett hittel győzhető le, akkor végső soron maguk is a NER-t támogatják. Remélem, ez világos. 

Harmadszor meg arra az önszuggesztióval vegyes propagandarizsára térnék ki, hogy a Tisza feltételezett sikere csak egy átmenetit állapotot eredményez, amely után végre beköszönt a pluralizmus, a harmónia, az igazságos teherviselés. Az empátia és az észszerűség korszaka. Az esetlegesen megszerzett hatalmat a Tisza-vezér majd szépen megosztja a többiekkel. Ahogy az már a történelemben lenni szokott. Nem teljesen világos, hogy a Tisza elnöke akár kormányon, akár ellenzékben miért teremtene magának újból riválisokat, ha már egyszer megszabadult tőlük. 

A Tisza betörésének kézzelfogható következményei eddig a következők. Megkezdődött a baloldaliak és liberálisok kiiktatása még az ellenzékből is. A hagyományosan baloldali és liberális Budapest által választott fővárosi önkormányzat a működőképtelenség határára sodródott. S talán a legfontosabb: általánossá vált az a NER-ben régóta uralkodó álláspont, hogy nincs autonóm vélemény, nincs objektivitásra törekvő tudósítás vagy bírálat, csak az egyik vagy másik oldal szolgálata létezik. Amennyiben egy lap vagy véleményformáló kedvezőtlenül nyilatkozik a Tisza Pártról és főként annak elnökéről, akkor kommentelők százai, ezrei árasztják el azzal, hogy megvette őt a NER.

Persze lehet, hogy ebben is van valami sorsszerű. Lehet, hogy ez is egyenesen következik elmúlt évtizedeinkből. Abban viszont semmi sorsszerű nincs, hogy a baloldaliak, a liberálisok és a sajtómunkások többsége ennek tapsikol is. Ebben csak nettó hülyeség van. Utolsó útján a halott kipattan a koporsóból, és beáll a gyászzenekarba győzelmi indulót fújni. Azonban még ennek az abszurd performansznak is van haszna: legalább nem felejtkezünk el róla, hogy miért is hunyt el szegény. 

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: 2024 felirat a n ew yorki Times Square-en 2023. december 20-án. Fotó: Lokman Vural Elibol / Anadolu / Getty Images)