A Nemzeti Együttműködés Rendszerét látványosan a sportfejlesztései jelenítik meg, amit sokáig divatos volt kizárólag a miniszterelnök egyéni hóbortjával és/vagy állítólagos diktatórikus törekvéseivel („az erő kultusza”) azonosítani. Van annak is jelentősége, hogy mára ezek a gondolatok kikoptak a divatból. A következő idők – mert ahogy a Manchester United alig két év után nemrég kirúgott „legendás” holland menedzsere bölcselkedett: egyszer minden korszaknak vége szakad –, ha nem is a leglényegesebb, de fontos kérdése lesz, mi történik azzal, amit a NER a sportfejlesztésben mostanáig elért.

Magyarországon ma már majd mindenki elfelejtette, hogy a sporttal kapcsolatos tevékenységeket alapvetően éppúgy nem kell közösségileg támogatni, mint ahogy a sörözést sem a körúti Stifler Bárban. Az, aki szabadidejében sportol, saját örömére és magáncéljaira (egészség, fittség, kikapcsolódás stb.) vásárol sportszolgáltatásokat, MTK-szurkolóként pedig szintén saját szórakozását finanszírozva gyönyörködik Kata Mihály védőmunkájában. Azért ő fizet, mert a vásárolt szolgáltatások hasznát is ő maga élvezi. A sportolás által (is) elért jobb fizikai és mentális állapot például komoly versenyelőnyt jelent a munkaerőpiacon: nagy munkabírás, jobb összpontosítás, kevesebb hiányzás, nagyobb munkatermelékenység stb., aminek normál menetben nagyobb fizetés, jobb társadalmi pozíció, boldogabb, minőségibb élet a jutalma. A sportszórakozás esetében meg még egyszerűbb a helyzet: miért fizetné bárki más az én szórakozásomat, vagy azon felül, hogy a baráti sörözések során éppen „az én köröm” jön, miért fizetném másnak a falloszkagyló-vacsoráját, csak mert ő azt szereti? 

Azért, válaszolják az ortodox sportközgazdasági tankönyvek szerzői, mert a sporthoz kapcsolódó életvezetési előnyök a közösségnek is hasznára vannak. 

Az egyéni munkaerőpiaci versenyelőnyből társadalmilag is részesülünk, hiszen a munkavállaló nagyobb munkatermelékenysége az ország versenyképességéhez is hozzájárul, vagy a részben a rendszeres sportoláshoz köthető egészségesebb egyéni élet segíti kitolni az egyén gazdaságilag aktív életkorszakát – például több évig fizethet adót, és kevesebb költséget jelent a világon mindenütt részben államilag is finanszírozott egészségügynek. A jobb mentális állapot pedig csökkentheti a stresszt, segít jobbkedvű, megértőbb, egymásra jobban figyelő közösségeket építeni. A közös sportélményeknek –„ma este jó volt magyarnak lenni!” – szintén vannak az egyéni jólléten túlmutató közösségi hasznai, mint például az összetartozás életminőséget javító érzése. Szóval, bár nem ez az elsődleges szándékunk, de a sporthoz kapcsolódó egyéni aktivitásunk másnak is hasznot hoz. Ebben az összefüggésben merül fel az a lehetőség, hogy a társadalom ezen nem szándékolt gazdasági hasznok realizálása érdekében adójának egy részét fordítsa arra, hogy a polgárok többet sportoljanak, járjanak sporteseményekre. 

A közjót szolgáló állami sporttámogatásoknak azonban volnának előfeltételei. 

A 2010 utáni erőltetett sportfejlesztésről annyira nem volt közmegegyezés, hogy Orbán Viktor Futball mint gulyásleves című elhíresült, 2013-as interjújában halványan utal rá, hogy még a saját frakciója ellenzését is le kellett vernie például a sportlétesítmények építési programjához. Nem vitatva Orbán Viktor hitbéli meggyőződését, a közmegegyezés hiányának is tulajdonítom, hogy a sportfejlesztésről való beszédet igyekszik a szakrális térbe helyezni, meggyőzni a közvéleményt, hogy a sport messze túlmutat önmagán.

„Létezik egy rejtélyes összefüggés, a sport és a magyarok közötti szerelem. A mostani uniformizáló és anyagias korban nagyon kevés pozitív, fölemelő és szép dolog maradt meg, de a sport éppen ilyen, ezért érdemes megmenteni.” (Nemzeti Sport, 2023. 12. 22.) „Mert a magyar futball nem a szórakoztatóipar része. A futball komolyabb dolog ennél. A futball az életünk, a magyar ember életének a része, a nemzeti identitás része. Tehát mi nem szórakozni akarunk és tapsikolni a lelátón mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosok játékán örvendezve, hanem mi a saját gyerekeinket akarjuk látni.” (Puskás Akadémia, 2023. 07. 27.) 

A sportfejlesztés utólagos legitimációját a közjó másik „lába” adná, nevezetesen, hogy megérte. Ezalatt egyrészt azt értem, hogy meg kellene mutatni, hogy a 2010 és 2024 között sportra fordított közösségi források minden más összemérhető kulturális, társadalmi program között a legjobban hasznosultak a közösség számára, azaz nem volt ennél hasznosabb társadalmi fejlesztési lehetőség nem csak az adott időszakra vonatkoztatva, hanem a jövő generációja számára sem. Másrészt, csak annyi közpénzt költött a sportra a kormányzat, amennyi többlethasznot realizált a társadalom a közpénzköltéssel.

Azonban, ha a sport szakralitás, akkor annak jelentőségét nem pénzben kell mérni. Ahogy Orbán Viktor mondja: „A futballklub nem gazdasági vállalkozás. Aki nem így gondolja, félreérti a helyzetet. (…) amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. (…) Magyarországon a nyilvánosság előtt megszólaló pénzügyi elemzők ezt a különbséget nem ismerik föl. Félreértik a dolgot. Ők azt gondolják, hogy a futballnak nyereséget kell termelni. Ez teljes félreértése a futballnak mint sportnak, és így a futballra épülő intézményrendszernek is.” (Puskás Akadémia, 2013. 08. 04.) 

Maradnak az egyre csendesebb hitviták, amiket, az a gyanúm, végül is a miniszterelnök nyert meg. Aki nemrég még „Stop stadion!” programmal kampányolt a főpolgármesteri székért, mára már, immáron másodszor megválasztott főpolgármesterként, nem zárkózik el egy budapesti olimpiarendezés ötletétől, sőt már tárgyalt is erről a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökével. A nagy sportszövetségek és sportszervezetek kommunikációs platformot vásárolnak a kereskedelmi médiumokban, ahol legfeljebb „építő” lehet a kritika, a közmédiában pedig értelemszerűen az. 

A TAO-programként ismert finanszírozás keretében több százezer család tapasztalhatta meg az „ingyen” sporteszköz, mez, tornanadrág örömét. A futballválogatott két és fél éve Wolverhamptonban kiütötte Angliát, a párizsi olimpián a régiós éremtáblázaton minden szomszédunkat magunk mögé utasítottuk, a női kézilabda-válogatott néhány hete bronzérmes lett a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon, és a Kalocsai Méhecskék is sorra aratják a győzelmeiket. Siker siker hátán. Ez szerintem önmagában még nem a közjó, de közmegegyezésnek (kiegyezésnek) talán megteszi. 

A kialakult rendszer persze pazarló. Ezt a tapasztalatokon túl onnan is sejthetjük, hogy a miniszterelnök a párizsi olimpia után intőn emelte fel mutatóujját: „A takarékosság nem jó szó, nem takarékoskodni kell, hanem észszerűen kell költeni. Semmilyen pazarlás nem fogadható el, ugyanakkor minden forintnak rendelkezésre kell állnia, amire szükség van. Minden fölöslegesen elköltött forint kétszeresen fáj, mert egyfelől pazarlás, másfelől meg hiányzik valahonnan. Ezért feszes, fegyelmezett, de a munkához szükséges minden feltételt biztosító finanszírozásra van szükség. Ez az elvem nemcsak a sportban, hanem általában is.” (Nemzeti Sport 2024. 08. 24.)

Ennél is nagyobb probléma, hogy a kiépített sportrendszer kereslet-kínálat alapon nem, csak állami finanszírozással fenntartható. Szintén Orbán Viktor mondta: „Bizakodó vagyok, de az is fontos, hogy mi, politikusok, gazdaságpolitikáért felelős emberek folyamatosan olyan teljesítményt nyújtsunk, amivel előállítjuk a sport pénzügyi alapjait. Enélkül nem megy, különösen ebben a nyitott világban.” (Nemzeti Sport 2023. 12. 22.) 

Hát, jó. 

Én meg afféle Ács Mariként benne maradtam a régiben. Én szórakozni járok a stadionokba, arénákba, és valóban azt gondolom, hogy a szolgáltató sportvállalkozásoknak nyereséget kell termelniük, bizony nem csak a futballban, de a hivatásos sport minden ágában. A szabadidős sport területén meg értelemszerűen. Szívesen vásárlok sportszolgáltatásokat, annyit, amennyit a jövedelmem megenged, ezzel tudok hozzájárulni a magyar sportélethez. Falloszkagylóra nem telik, de ki tudom fizetni a számlámat a Stifler Bárban, a jegyet a Hidegkuti Stadionba vagy a belépőt a Debreceni Sportuszodába. Nem tartok igényt arra, hogy mások által befizetett adóból ingyen hódolhassak a szórakozásaimnak, de azt sem látom szívesen, ha az adófizetői pénzemet mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosokra költik. Mondom, megfizetem én őket a magyarokkal együtt azokkal közösen, akiket rajtam kívül még érdekel, mit varázsolnak az arénákban. Csinálják úgy, hogy jól éljenek abból, amit vásárlunk a mutatványukból, de az adómat ne költsék rájuk.

Bolond maradtam.

A szerző sportközgazdász.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Skócia–Magyarország UEFA EURO 2024 csoportmérkőzés 2024. június 23-án Stuttgartban. Fotó: Visionhaus / Getty Images)