A dombóvári időközi választás semmiben nem igazolta vissza az országos felméréseket és a közösségi médiából kitetsző hangulatot. Kérdés, hogy egy időközi választásnak mennyiben kell visszaigazolnia vagy cáfolnia az országos trendeket.

A politikus érdeke szerint interpretálja az eseményeket, és – bizonyos korlátok között – ez így természetes. Az elemzők, újságírók, mindenféle rendű és rangú megmondók arra valók, hogy amennyire csak lehetséges, kikapcsolják a politikai érdekeket, és igyekezzenek saját gondolataikat és a közönség figyelmét a vágyaktól letisztított és még így is nehezen megismerhető igazság felé terelni. Bármennyire is kellemetlen ez az igazság. És akkor itt ejtsünk néhány szót azokról a bizonyos korlátokról, tehát arról, amikor a politikus is jobban teszi, ha nem hajlítgatja a valóságot, nem fényezni próbálja eredményét, hanem saját érdeke miatt is őszintén szembenéz a valósággal.

Emlékezetes pillanat volt a magyar parlamentarizmus történetében, amikor a 2020-as borsodi időközi országgyűlési választás után Jakab Péter egy zsák krumplit próbált átadni a miniszterelnöknek. Jakab ezzel akarta demonstrálni, hogy hiába nyert a Fidesz jelöltje, sőt hiába ért el a választókörzet létrehozása óta először 50 százalék fölötti eredményt a párt indulója, valójában a kormány csak a választók lekrumplizásával, kiszolgáltatott helyzetük kihasználásával győzött, de közeleg az elkerülhetetlen vég, amikor ez már kevés lesz. Pedig Koncz Zsófia 2020-as 50 százaléka csak megágyazott a bő másfél évvel későbbi, jóval magasabb részvétel mellett megrendezett választáson elért egy híján 60 százalékos eredményének. Jakab és a teljes ellenzék, valamint a facebookos megfejtőosztag jobban tette volna, ha nem hárít, nem egymást erősíti a „nincs itt semmi látnivaló, megyünk tovább” élményében, hanem levonja a tanulságokat. Az aktuális Péternek és az ellenzéki zömnek most is így kéne tennie, ehelyett hárít tovább.

A hárítás első számú eszköze a választáson megjelentekre való hivatkozás. A Tolna vármegyei 2. számú választókerületben Potápi Árpád halála miatt kiírt voksolás a NER-éra időközi parlamenti választásait tekintve a kilencedik volt a sorban, és részvételt illetően pont középen helyezkedik el. Az arány tehát nem tekinthető magasnak, de alacsonynak sem. Például 2011-ben, Püspökladányban negyedszerre sikerült csak képviselőt választani, miután eltörölték az eredményességhez szükséges részvételi küszöböt.

Létezik még egy tényező, amelyre a közhangulatnál, a politikai szereplők erejének méregetésénél, a helyi viszonyok föltérképezésénél kisebb figyelmet fordítanak az elemzők, amikor a választási aktivitást értékelik: az időpont.

A téli időszak választásaihoz mérten a tegnapi teljesen átlagosnak tekinthető. Januári alkalommal pedig csak eggyel tudjuk összevetni a mostanit: az öt évvel ezelőtti dunaújvárosi időközivel, amelyet megnyert a Jobbik, és amikor alacsonyabb volt a részvétel, mint most (29 százalék). Csak figyelmeztetésül jegyzem meg: a több mint kétszeres érdeklődés mellett lezajlott ’22-es választást már egy fideszes jelölt nyerte Dunaújvárosban, azaz a választási kedv növekedése az eddigi tapasztalatok szerint éppen, hogy a Fidesznek kedvez, és nem az ellenfeleinek, bár azt nem hinném, hogy ebben a körzetben a Fidesz még jelentősen tudna javítani az eredményén. Azért nem hiszem, mert én is úgy gondolom, hogy annak, hogy a Tisza Párt távolmaradásra szólított föl, volt valamekkora hatása. Amennyiben a Tisza is indul, akkor vélhetően magasabb lett volna a részvétel, és a Fidesz jelöltje rosszabbul szerepel, de a számokból kiindulva úgy is 50 százalék fölötti eredményt ért volna el.

A másik kijelentés, amellyel egyesek a nem tetsző eredményt próbálják elütni, az, hogy egy időközinek önmagában nincs jelentősége. Önmagában valóban nincs, hiszen a 106 egyéni mandátum közül csak egynek a sorsáról dönt, és a helyi választói összetétel nem feltétlenül tükrözi az országosat. Csakhogy egyetlen időközi választás sem áll önmagában: az országos folyamatokba illeszkedik. 2006 után az MSZP–SZDSZ gyakorlatilag nem tudott időközi választást nyerni, még önkormányzati szinten sem, még a baloldali fellegvárakban sem. Talán elég itt a pécsi polgármesterválasztásra utalni, ahol a kormányoldal az akkori legnépszerűbb szereplőjét dobta versenybe – teljes kudarccal.

Azok, akik a NER választáson való leváltásában reménykednek, jó, ha tudják, hogy ehhez olyan összeroppanás kell, amely a második Gyurcsány-kormány alatt a balliberális térfelet érte. Ilyen rendszerekben nincs pontozásos győzelem, csak kiütés van, amikor is a választás csak a békés levonulás lehetőségét biztosítja. Ennek azonban nyoma sincs, és ha hozzávesszük az elmúlt időszak helyhatósági választásait, a sátoraljaújhelyi fideszes fiaskó mellett a szentesi győzelmet vagy a tegnapi kiskunmajsai sikert, akkor egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a kormánypártok hátországa stabil, és növekvő elégedetlenség mellett is képes arra, hogy simán megőrizze hatalmát. Csibi Krisztina diadala letagadhatatlan visszaigazolás a Fidesznek, és noha egy tiszás indulás több ellenzéki szavazót jelentene, a Fidesznek is van honnan bővülnie, mivel a községek részvétele tegnap elmaradt a körzeti átlagtól.

Létezik még egy szereplő, amelyik számára a vasárnap kétségbevonhatatlanul pozitív fejlemény – ezt megpróbálom gyorsan ledarálni: a Mi Hazánk. A radikális párt az egyetlen, amelyik szavazatszámban (azaz nem csupán arányaiban) növelni tudta támogatottságát. Igaz, hogy ezúttal országosan ismert politikust indítottak, aki több szálon kötődik a körzethez, és a Tisza kiesésével jelentősebb tér nyílt előttük, de ezt beszámítva is előrelépés Dúró Dóra teljesítménye. Nem csupán a szavazatbővülés, nem csupán az, hogy arányaiban két és félszeresére emelte a párt támogatottságát, hanem az is, hogy a júniusi megyei listás szavazáshoz képest – amikor szintén nem szerepelt a Tisza a szavazólapon – is javítani tudtak. Ez persze bonyolult helyzetet eredményez, mivel a párt táborában ott vannak, akik bármikor átszavaznak az erősebbnek vélt ellenzéki erőre, de ez megfordítva is igaz: az ellenzékiek jelentős része nem annak tartja a Mi Hazánkot, aminek a facebookos lefetyelés: a Fidesz szatellitjének. Vagyis minden adott ahhoz, hogy Toroczkaiék tartósan megragadjanak a magyar politikában.

Ez a lehetőség amúgy a DK előtt is nyitva áll. Ahhoz képest, hogy Gyurcsányékat az elmúlt hónapokban mindenhonnan lőtték, a 11 százalékos eredmény kifejezetten jó, de föllélegezni kevés. Azt mutatja, hogy

mindegy, milyen eredménnyel zárul. A jövő dilemmája az, hogy ebben a másfél évtizede szilárdan ellenzéki csoportban melyik elképzelés érvényesül. Vagy az, hogy a bal-jobb fölosztás a meghatározó, és aki baloldali, az a baloldalra szavaz, függetlenül annak pillanatnyi hasznosságától; vagy az, hogy a múlt erőivel szemben (ideértve a poszt-NER-es Tiszát) valamiféle progresszív alternatívát kell fölmutatni. Az, hogy a DK vagy a – most szintén nem induló – Kutya Párt (vagy az akörül csoportosuló tömb) éli-e túl ’26-ot, azon múlik, hogy melyikük tud integratívan föllépni a hagyományos ellenzéki körökben, hogy koncepcióját érvényesítse, egyáltalán fölismeri-e, hogy minek kéne lennie a koncepciójának. Amennyiben egyik sem ismeri föl, mindkettő elbukik. Ha a balos irány érvényesül, a DK juthat a parlamentbe; ha a progresszív út, úgy a kutyák, illetve a körülöttük csoportosulók, ha lesznek ilyenek. Már amennyiben a Tisza-flow kitart a következő választásig, mert ha nem, akkor mindkettő, de új szereplő addig már nem lép be, a többiek meg már most elestek.

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Csibi Krisztina a Fidesz-KDNP jelöltje 2024. november 26-án. Fotó:  Kacsúr Tamás / MTI)