Szép volt a 67. M4 Sport – Az Év Sportolója Gála. Sőt, grandiózus, megható, látványos. Tényleg. Egy valami, illetve egy valaki mégis hiányzott, de ő nagyon: Milák Kristóf. Csak egy archív fotó úszott be róla a tévé képernyőjére, miközben volt, aki Ausztráliából, megint más Texasból utazott el Budapestre a gála és a sporttársak kedvéért.
Hétfő este, ellentétben a korábbi évekkel, a tévében néztem az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálát. Bár tudatosan nem mentem el az Operába, annyira szép, ötletesen koreografált és helyenként kimondottan megindító volt az éjszakába nyúló műsor, hogy akadtak olyan pillanatok, amikor bepárásodott a szemem. (Mostanában, ahogy öregszem, egyre többször fordul elő ilyesmi, főleg a jobb hollywoodi filmek, mint a Csillag születik vagy a Zöld könyv nézésekor.)
Például amikor Golovin Vlagyimir nevét bemondták, és az odesszai születésű, de 1992 óta hazánkban élő, és az ukrán mellett magyar állampolgársággal is rendelkező kézilabdaedző sírva fakadt. Akik a közelében ültek az Operaház nézőterén, ők mondják, hogy az Eb-bronzérmes női kézilabda-válogatott szakvezetője örömében összecsókolózott feleségével, majd szemeit törölgetve ment ki a színpadra, és mondott kissé tört, de abszolút folyékony magyarsággal szenzációs, megható és mélységesen őszinte beszédet, amelyben szinte maga elé tolta most legyőzött edzőkollégáit és a magyar kézilabdasport szürke eminenciásait. Látszott rajta, fogalma sem volt arról, hogy ő lesz a győztes (mondjuk a konkrét eredmények alapján az olimpiai bajnok Rasovszky Kristófot, a bronzérmes Betlehem Dávidot és a rövid pályás világbajnok, továbbá háromszoros Eb-aranyérmes Sárkány Zalánt edző Szokolai László talán jobban megérdemelte volna, az úszószövetség ki is akadt, de ez a szavazás mélységesen és deklaráltan szubjektív), élő cáfolatát adva azoknak a rosszízű pletykáknak, miszerint minden érintett előre tudta az eredményt, és például Milák Kristóf azért bojkottálta a gálát, mert tudta, hogy csak harmadik lesz. De erről majd később.
Golovin könnyes győzelmi beszédével egyenértékű volt számomra az Oscar-díjas animációs filmes, Rófusz Ferenc szerepvállalása. A zseniális rendező járókerettel botorkált be a színpadra, de így is, nehézkesen járva is vállalta a részvételt, megtisztelte napjaink legnagyobb magyar sportolóit.
A slusszpoén Bölöni László életműdíja volt, a könnyek itt is eleredtek, és a 71 éves futballóriás szájából hangzott el az este legtanulságosabb mondata:
Egy időben tudtam becsületes magyar ember lenni és korrekt román állampolgár.
Megjelent még három nappal visszavonulásának bejelentése után a háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka, minden idők legjobb gyorsúszója, az ausztrál Ian Thorpe, a korlátkirály Eberhard Gienger, no és Miodrag Belodedici, aki személyesen adta át egykori játékostársának, Bölöninek az életműdíjat.
No és a látványvilág! A három együttesből verbuvált hatvanegynéhány néptáncos fergeteges produkciója, a fantasztikus tudású viski prímás, Pál István „Szalonna” bandájának kíséretével! A táncosok előbb az Eiffel-torony lábánál, aztán a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér betonján ropták (eredeti helyszíneken vették fel a jeleneteket!), majd a kép szépen áttűnt a valóságba, és a táncosok mákszemnyivel sem megtörve produkciójuk ritmusát és lendületét, a filmről pillanatnyi tempóvesztés nélkül becsárdásoztak az Operaház színpadára.
Elállt a nézők lélegzete, az enyém is otthon a tévé előtt.
Egyszóval, csodás este volt. De vajon miért jutott eszembe az az anekdota, amit Vinkó József, a Magyar Konyha főszerkesztője osztott meg Szellem a fazékból című remek könyvében.
Báró Podmaniczky Frigyes, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke, az Operaház intendánsa vasárnaponként a városligeti Vampetics vendéglőbe – a Gundel elődje – járt ebédelni. Egy szép napon két legyet talált az aranysárga húslevesében. Odaintette a pincért, és az asztalához kérette a tulajdonost. – Drága Vampetics úr – szólította meg Podmaniczky a vendéglőst –, tudja jól, hogy kedvelem ezt a helyet, becsülöm a konyháját, ezért járok ide már ilyen rég óta. Nagyra értékelem az irántam való figyelmességét is, de arra kérem, hogy a legközelebb külön tányérra szervírozzák a legyeket számomra. Majd én annyit teszek a levesembe, amennyihez gusztusom van.
Ez a légy bizony Milák távolléte volt a minden egyéb tekintetben makulátlan gálaesten.
És hogy miért a tévé előtt ültem, miért nem az Opera nézőterén? Ezt is elmondom.
Ennek egyetlen oka az volt, hogy a szavazás szervezője, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöksége lehagyta a legjobb edzők tízes listájáról Virth Balázst, Milák Kristóf mesterét.
Önkényesen, illetve azt nem tudjuk bizonyítani, mennyire önkényesen, vagy külső nyomásgyakorlásra, de lehagyta.
Ezzel meg sem adván a lehetőséget, hogy mi, szavazó MSÚSZ-tagok döntsük el, Virth volt-e az év magyar edzője 2024-ben vagy valaki más. (Golovin, Szokolai, Dancsházy-Nagy…) Pusztán azért, mert Milák senkit sem írt fel arra a papírlapra, amelyiken az edzője nevét kellett volna megadni.
Egyáltalán nem biztos, hogy Virth győzött volna, mert egyfelől tényleg voltak jelentős fehér foltok kettejük közös munkájában, másfelől Milák csak harmadik lett a legjobb férfisportolókat rangsoroló szavazáson. Dacára annak, hogy papíron és tételesen nem kizárt, hogy 2019 és 2022 után harmadszor is ő érdemelte volna meg ezt a címet, de a sportújságíró társadalom talán annyira kiszeretett a nem is olyan régen még feltétel nélkül istenített és imádott honvédos pillangókirályból, hogy inkább a rokonszenv mentén döntött a tényleg makulátlan viselkedésű és habitusú, továbbá emellett világklasszis úszó, az egyszeres olimpiai és rövid pályás világbajnok Kós Hubert javára. (Még Rasovszkyt is Milák elé helyezve.)
Kós olyan srác, akit egy vele egyidős, ráadásul szintén élsportoló, olykor Hubival egy medencében tempózó fiúgyermekkel rendelkező édesapa álmaiban elképzel a fiának. Szerény, okosan beszél, udvarias, és képes volt Texasból hazabumlizni 36 órára, kikönyörögve a röpke kimenőt edzőjétől, Bob Bowmantől. Csak azért, hogy megtisztelje jelenlétével a gálát és a többi sportembert. Az Operából gyakorlatilag egyenesen a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre hajtott, s hajnali hatkor már indult is vissza a gépe Dallasba.
De a Márton ikrek is hazajöttek Madridból, nekik sem esett le a karikagyűrű (bár még nincs…) az ujjukról.
Csak Milák nem tudott átugrani a város egyik kerületéből a másikba.
Pedig – mivel Budapesten semmi sem marad titokban – még hétfő délelőtt is minden követ megmozgattak, hogy rávegyék Morci urat (bizonyos körökben így becézik a nem éppen simulékony modorú kétszeres olimpiai bajnokot) a gálán való részvételre. Hiszen délelőtt még azt is hihette, hogy ő nyerte a szavazást.
De nem. Hiába dobta be magát Wladár Sándor, a MÚSZ elnöke, Gyulay Zsolt MOB-elnök, Szabó László, a gála remekül teljesítő kreatív producere, sőt még az úszó legfőbb mentora, Schmidt Ádám sportért felelős államtitkár is, Milák hajthatatlan maradt. Hogy miért? Csak…
Kósnak nem derogált hazarepülni Texasból, Mártonéknak Madridból, Ian Thorpe vállalta a vég nélküli repülőutat Ausztráliából. Miláknak snassz volt átautózni a szomszédos kerületből.
Lelke rajta.
Úgy hírlik, létezik egy 40-45 perces videófelvétel, amelyen Milák beszél. A felvételt Tihany Viktor, Schmidt Ádám sajtósa készítette. Az anyag hónapok óta, egyesek szerint már szeptember óta az M4 Sport birtokában van. De nem adják le, és most már vélhetően nem is fogják leadni.
Ha sohasem kerül műsorba, ez körülbelül akkora rejtély marad, mint a Voynich-kézirat, a Gyatlov-misztérium, vagy hogy ki volt a Zodiac Killer. Esetleg Hasfelmetsző Jack.
Vajon mit mondhatott Milák ezen a rejtélyes videón, amely nem is klasszikus interjú, hanem egy monológ, ugyanis senki sem kérdez bele a zseni beszédfolyamába. Meglehet, sohasem tudjuk meg.
Igazság szerint abban sem vagyunk már biztosak, hogy kíváncsiak vagyunk rá…
A szerző az Index főmunkatársa.
(Borítókép: Milák Kristóf 2024. április 9-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)