2008-ban jártam Grönlandon, akkor ennek tapasztalatait egy rövid cikkben, illetve kutatásaim során egyéb írásaimban (például A kisebbségi területi autonómia elmélete és gyakorlata címűben) hasznosítottam. Akkor úgy gondoltam, hogy a világ legnagyobb szigetének minősülő (több mint 2 millió km²), 57 ezer ember által lakott Grönland várhatóan a 2020-as években fog függetlenedni Dániától.
Grönland helyzete azért is érdekes, mert politikailag – legalábbis jelenleg – ugyan Európához tartozik, földrajzilag viszont az amerikai kontinens része. Lakosainak valamivel több mint 80 százaléka lehet az őslakos inuit (korábban az eszkimó szót használta a világ, viszont az sértő a helyiekre nézve, mivel valószínűleg „nyershús-evőt” jelent), míg körülbelül 10 százaléka dán, illetve 4 százaléka bevándorló, amelyek közül a Fülöp-szigetekiek, a thaiföldiek és a lengyelek emelhetők ki.
Az amerikai földrész felől érkező inuitok már régóta éltek a szigeten, amikor nagyjából a magyar államalapítással egy időben, az eredetileg a mai Norvégia területéről származó, de Grönlandra Izlandról érkező Vörös Erik és társai „felfedezték” azt az európaiak számára. A viking telepesek, majd leszármazottaik ezt követően évszázadokon keresztül a norvég királynak adóztak. A norvég trónt azonban Dánia uralkodója örökölte az 1300-as évek végén, majd 1397-től Svédország (a mai Finnország területével együtt) perszonálunióban egyesült az előbbi két állammal. A dánok által dominált úgynevezett Kalmari Unióból a svédek 1523-ban kiváltak, míg Norvégia és Dánia lényegében 1814-ig egy államot alkotott. A késő középkorban és kora újkorban, az immáron jórészt Koppenhágából kormányzott állam igyekezett fenntartani kontrollját Grönland fölött, több-kevesebb sikerrel.
A modern értelemben vett dán szuverenitás kezdeteit 1721-re tehetjük, amikor részben hittérítési, részben pedig az őslakosokkal való kereskedelem bonyolításának céljával a dán uralkodó képviselői jelentek és telepedtek meg Grönland nyugati felén.
A keleti rész ekkor még nehezebb megközelíthetősége miatt jelentős részben feltáratlan és lakatlan, illetve gyéren lakott volt. A Napóleonnal való szövetsége miatt 1814-ben megbüntették Dániát az egy évvel korábbi lipcsei csatában győztes európai koalíció tagjai, Norvégia a kieli békeszerződéssel Svédországhoz került, és előbbi 1905-ös függetlenedéséig annak része is maradt. A svédeket ezzel az általuk régóta vágyott területi engedménnyel a keleti országrész (jórészt a mai Finnország területe) 1809-es Oroszországnak való átengedése miatt kárpótolták a később „európai koncertnek” nevezett hatalmak. Érdekesség azonban, hogy Dánia megtarthatta Grönlandot, a Feröer-szigeteket, Izlandot, illetve egyéb birtokait is, noha Norvégiához való relatíve nagyobb földrajzi közelségük talán nem feltétlenül ezt indokolta volna. Így gondolhatták ezt a norvégok is, akik a független országok közül, Trump színre lépéséig eddig utolsóként kérdőjelezték meg Dánia szuverenitását Grönland fölött a múlt század 20-as és 30-as éveiben. A norvégok azonban „csak” a sziget keleti partvidékére formáltak igényt, a vitára a hágai székhelyű Állandó Nemzetközi Bíróság (a mostani Nemzetközi Bíróság elődje) tett pontot 1933-ban meghozott ítéletében, amelyben deklarálta Dánia felségjogát a sziget teljes területén. A norvégok balszerencséjére Nils Ihlen akkori külügyminiszterük 1919-ben olyan nyilatkozatot tett, amelyben elismerte, hogy hazája nem támaszt semmilyen igényt Grönlandra, a későbbi perben a bíróság ezt a dánok javára ítélte több más bizonyítékkal együtt. Az ügy érdekessége még, hogy lényegében azóta nem képezi vita tárgyát, hogy az államok képviselőinek országuk nevében tett egyoldalú nyilatkozatai adott esetben nemzetközi jogi értelemben vett kötelezettségvállalásként értékelendők (ún. Ihlen-elv). Vagyis minden kormányzati vezető politikusnak érdemes többször is átgondolnia, mielőtt állama nevében bármilyen nyilatkozatot tesz más országok előtt. A dánok az I. világháború alatt és után, a kontinensen látott jelentős területváltozásokat látva a biztonság kedvéért gyorsan „lenyilatkoztattak” minden jelentősebb és/vagy érdekeltnek gondolt államot annak érdekében, hogy azok elismerjék a dán szuverenitást Grönland fölött. Ezt megtette például az Egyesült Államok is, igaz, egy talán nem teljesen egyértelmű nyilatkozatban, valamint az Egyesült Királyság, Japán, Olaszország, Franciaország, valamint a skandináv országok. Amerikai–dán relációban erre már 1916-ban sor került, amikor Dánia egy ekkor aláírt kétoldalú szerződésben lényegében eladta karibi gyarmatait (ma: Amerikai Virgin-szigetek) az Egyesült Államoknak. A dánok cserébe még grönlandi szuverenitásuk elismerését kérték, amelyet az USA egy, az iménti szerződéshez mellékelt nyilatkozatban ezzel a fordulattal tett meg: „[…] az Egyesült Államok kormánya nem fogja ellenezni, hogy a dán kormány kiterjessze politikai és gazdasági érdekeit egész Grönlandra.” Ez a nem teljesen egyértelműen fogalmazott vállalás a dánok számára azért is volt fontos, mert az USA korábban (például 1867-ben, Alaszka megvásárlása idején), illetve később is (pl. 1946-ban Truman elnök) kifejezte Grönlandra vonatkozó vételi szándékát, amelyet a skandináv ország mindig következetesen elutasított.
Dánia náci megszállása miatt Grönlandot, Izlandot és Feröert az angolszász országok vették birtokba a németektől tartva. Grönlandot egészen pontosan az amerikaiak, amelyek ekkor, illetve a hidegháború elején (1951-ben) kötött védelmi megállapodás alapján több katonai támaszpontot is létesítettek Grönlandon, ezek közül egy, korábban a légierő, ma pedig az amerikai űrhaderő bázisaként (Pittufik vagy régebbi nevén thulei támaszpont) ma is működik. A második világháború alatt mindhárom Dániához tartozó atlanti sziget viszonylag önkormányzó módon működött, a brit (Feröer, illetve eleinte Izland), illetve az amerikai hadsereget (Grönland, Izland) csak a katonai-stratégiai kérdések érdekelték, a helyi érdekű ügyek nem. Ennek következtében a Dániától már 1918-ban autonómiát kapott Izland egy népszavazást követően 1944-ben teljesen függetlenné vált, amit Koppenhága később tudomásul vett, míg Feröer is megkísérelte ugyanezt 1946-ban, de Dánia ezt már nem engedte meg. Feröer viszont cserébe 1948-ban autonómiát kapott a dán parlamenttől. 1978/1979-ben Grönland is megkapta ugyanennek egy mérsékeltebb változatát, amelynek köszönhetően a sziget egy 1982-ben tartott helyi népszavazás eredményeképpen 1985-ben kilépett az Európai Unió egyfajta elődjének tekinthető Európai Közösségekből, Feröer pedig eleve be sem lépett abba. Következésképpen, bár Dánia EU-tag, a hozzá tartozó két autonóm terület: nem. Az 1953. évi, jelenleg is hatályos dán alkotmány későbbi reformjai
a Dán Királyság Közösségét (Rigsfællesskabet) három területi elemből, a „szárazföldi” Dániából, Grönlandból és Feröerből hozták létre.
Grönland autonómiája egy újabb népszavazás folyományaként 2009-ben jelentősen kibővült, elismerve a grönlandi nép létezését, valamint az inuitot (grönlandit) téve meg egyedüli hivatalos nyelvnek (a dán úgynevezett második nyelv), és lehetővé téve egyúttal lényegében a majdani független Grönland létrehozását is. Érdekesség, hogy a 2010-es években és azóta is, szinte folyamatosan függetlenségpárti erők érik el a többséget a grönlandi választásokon, a Dániával való uniót szorgalmazók pedig jelentősen visszaszorultak. A függetlenség talán legfontosabb akadálya az, hogy Koppenhága és Nuuk (Grönland fővárosa) nem tudott megegyezésre jutni abban, hogy Dánia mennyi ideig és milyen összeggel támogassa a független Grönlandot. (Feröer esetében, ahol szintén jelentősnek mondható a függetlenségpárti politikai erők támogatottsága, hasonló a helyzet.) Az Egyesült Államok aktívabb szerepvállalása azonban változtathat ezen.
Könnyen elképzelhető, hogy Grönland hamarosan független lesz, miniszterelnökük idén tavaszra mindenesetre népszavazást tervez erről a kérdésről, valamint ezzel nagyjából egy időben parlamenti választást is tartanak majd a szigeten. Nem kizárt, hogy egy immáron független Grönland könnyebben meg tud majd állapodni az Egyesült Államokkal a védelmi (pl. újabb amerikai támaszpontok létesítése) és gazdasági együttműködésről (pl. pénzügyi transzferek, munkahelyteremtő beruházások), míg az USA bizonyára szívesebben tárgyalna erről a nuuki kormánnyal, mint a koppenhágai vezetéssel. Grönlandon viszonylag nagy a munkanélküliség, probléma az alkoholfogyasztás, magas az árszínvonal (hiszen majdnem minden termékből behozatalra szorul), és az északi államokhoz képest (kivéve talán Svédország) jelentős arányú a személy elleni erőszakos bűncselekmények száma. Grönlandi tartózkodásom idején inuit szállásadóim nekem is felhívták a figyelmemet arra, hogy a külföldiek sérelmére – alapvetően az alkohol okozta problémák miatt – előfordulhat verbális inzultus, ebben az esetben nem szabad felvenni a szemkontaktust és nem szabad válaszolni, mivel legalább kés bárkinél lehet. Bele is kerültem egy ilyen helyzetbe az utcán sétálva, de hála a jótanácsnak, nem lett konfliktus az esetből. A helyiek amúgy nagyon barátságosak és segítőkészek, Grönland pedig az iménti eset ellenére nem veszélyes. Az említett nehézségek több tényezőre (pl. földrajzi megközelíthetőség nehézségei, zordabb éghajlati viszonyok, a dánok helyi társadalmat „modernizálni” igyekvő törekvéseinek kudarcai, a hagyományos őslakos életforma és a modernizáció konfliktusai stb.) vezethetők vissza, amelyek között előkelő helyen szerepelnek a gazdasági okok.
Nagy kérdés viszont, hogy egy független Grönland vajon milyen viszonyra törekedne a NATO-val, belépne, vagy esetleg kívül maradna? Nagyon fontos még megemlíteni, hogy Grönlandnak jelentős és jórészt feltáratlan kőolaj- és földgázvagyona van, komoly ritkaföldfémkészletekkel, cink-, arany- és gyémántlelőhelyekkel is rendelkezik, amelyek egy részére (pl. uránérc) a helyi kormány által elrendelt bányászati moratórium van hatályban nem elhanyagolható környezetvédelmi és lakosságvédelmi megfontolások miatt. Kérdés ugyanakkor, hogy meddig? Az Egyesült Államoknak a Kínával való katonai, technológiai és gazdasági versenyfutása miatt szüksége van stabilan kontroll alatt tartható ritkaföldfém-lelőhelyekre. Megjegyzendő, hogy erre az EU-nak is szüksége volna, feltéve, hogy nemhogy versenyben, de egyáltalán talpon szeretne maradni. Az pedig különösen sajnálatos, hogy az igazán fontos kérdések, mint például a környezet megóvása, ebben a játszmában ismételten és borítékolhatóan háttérbe fognak szorulni.
Várhatóan az élelmesebb államok hamarosan nagykövetségeket hoznak majd létre Izlandon, hogy a grönlandi fejleményeket minél közelebbről követhessék figyelemmel.
(Reykjavíkot több grönlandi településsel kötik össze közvetlen repülőjáratok.) Közép-Európából reykjavíki külképviselettel eddig csak Németország és Lengyelország rendelkezik, utóbbi indoka, hogy a helyi lakosság 8-10 százalékát kitevő lengyel közösség él Izlandon. Tény ugyanakkor, hogy az Északi-sarkvidék ezen részén hamarosan elinduló jelentős változásokat csak Oslóban és/vagy Koppenhágában működő külképviseletekkel nem lesz könnyű értelmezni. Nem beszélve arról, hogy Grönland jogállásának esetleges megváltozása minden bizonnyal érinteni fogja a Norvégiához tartozó Jan Mayen-sziget, valamint a szintén norvég fennhatóság alatt működő, de speciális nemzetközi jogállású Svalbard (Spitzbergák), valamint az ún. Északkeleti-, valamint Északnyugati-átjárók helyzetét is. A két átjáró, a globális klímaváltozás miatt fontos kereskedelmi és katonai útvonal, az Északnyugati-átjáró az amerikai kontinensnek fontos elsősorban, mivel Kanada északi partjai mentén köti össze a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal, és Grönland megszerzése esetén az USA könnyebben meg tudná védeni az ellenséges behatástól. Ugyanígy nem lényegtelen persze az amerikaiaknak a Panama-csatorna, amelynek ehhez nagyon hasonló katonai-gazdasági jelentősége van. Ami az Északkeleti-átjárót illeti, ez főleg Európának és Ázsiának fontos, az útvonal nagy része Oroszország partjaihoz relatíve közel található, amely egy esetleges katonai konfliktus esetén, főleg, ha a Szuezi-csatorna valamilyen okból, akár csak átmenetileg használhatatlanná válna (az Ever Given hajó sem biztos, hogy teljesen véletlenül fordult keresztbe 2021-ben, bár ezt nem tudom természetesen bizonyítani, és nem is akarok összeesküvés-elméletekhez muníciót szolgáltatni), talán alternatívát kínálhatna Európa és Ázsia között. Igaz ugyanakkor, hogy Alaszka felől, valamint Grönland felől az Északkeleti-átjárót az amerikaiak esetleg megbéníthatnák. Az Északi-sarkvidék geopolitikai fontossága mindenesetre várhatóan jelentősen megnő a következő években és évtizedekben.
A szerző nemzetközi jogász, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Hajók a kikötőben 2021. szeptember 2-án a grönlandi Ilulissatban. Fotó: Mario Tama / Getty Images)