„Mecsekalján az élet ugyanolyan, mint máshol / kelet-európai vergődés lett a nyugat-európai lázból / Mecsekalján az élet ugyanolyan, mint bárhol / túl közel a szakadékhoz, a mennyországtól távol” – énekli Megyeri Ferenc, a HétköznaPI CSAlódások, leánykori nevén a Picsa frontembere. Az én városom című dal 1993-ban jelent meg, de úgy tűnik, ma is aktuálisnak érzi, mivel hét éve a Pécsi Estben tartott koncerten is előadta. A zenekar ereje teljében van, túl a szokásos tagcseréken és egy haláleseten, az utóbbi években megszilárdult felállással, lendületes, üresjáratok nélküli koncertműsorral, punkhimnuszokkal, kormány- és globalizációkritikával, megzenésített József Attila-versekkel. „A punk, ami igazán közel áll önhöz”, olvasható az oldalukon. És ott van a hazai pálya előnye, ahol én kívülálló vagyok.

Sokáig alig volt közöm Pécshez, leszámítva egy gimnáziumi osztálykirándulást, de az utóbbi években viszonylag sűrűn utaztam a városba egy-egy könyvbemutató, koncert, fesztivál kedvéért. Közben az ország rengeteg kisebb-nagyobb városában, nagyjából az összes megyeszékhelyen is megfordultam, és bár egyszer-egyszer sikerült magam remekül érezni a második, harmadik és negyedik számú nagyvárosban – Debrecenben, Szegeden és Miskolcon – ezek az utazások is általában egy-egy irodalmi, zenei, színházi vagy filmes rendezvényhez kapcsolódtak –, Pécs valahogy mégiscsak más. Pedig a legnépesebb magyar városok listáján csak az ötödik helyet foglalja el.

Egy turista mit tehet?

A városokat általában a hátizsákos turista szemével nézem. Amikor elképzelek egy várost, ahova bármikor visszatérnék, vagy ahol szívesen laknék, olyan településre gondolok, ahol van lüktetés, pezsgés, történés, ahol a kedd este vagy a szerda délután sem telik eseménytelenül. Mosonmagyaróváron nőttem fel, ahol ma is gyakori látogató vagyok. Amikor huszonévesen elköltöztem onnan, kevésnek éreztem, amit a kisváros egy fiatalnak nyújthat, és csak Kádár-kockák, panelházak és lakóparkok halmazának tűnt. Azóta bezárt az akkor még működgető klubok, kocsmák jelentős része is.

Tizenöt éve élek Budapesten, ennyi idő pedig elég ahhoz, hogy a fővárossal kapcsolatban is eszembe jussanak a bezzegek – hol van már a József Attila Kör, a Roham Bár, a Zöld Pardon, a Kuplung, a Cézár söröző, a Múzeum cuki vagy a Rákóczi pékség –, de a nálam idősebbek hosszabban és keserűbben tudnak meséli arról, mi minden volt jobb régen. Moszkva tér, Fekete Lyuk, Tilos az Á. De még mindig vízfejű az ország, még mindig nem kaptuk vissza a több mint száz éve elcsatolt Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot, Kolozsvárt, Temesvárt és Újvidéket, abból kell tehát főznünk, amink van, és igazi nagyvárosból nincs túl sok. Budapestnek is csak egy egészen kicsi része emlékeztet igazi nagyvárosra, a többi városrészt megölik a csendrendeletek és az átalakuló szórakozási szokások, amelyeket ráadásul látványosan felgyorsított a Covid-karantén.

Közhely, hogy a falu mint olyan már nem létezik. Egy faluban ma már nincs istállószag, nem bőg a tehén, nem röfög a disznó, nem kotkodácsol a tyúk és nem kukorékol a kakas, legfeljebb a kutyák ugatnak veszettül a kerítések mögül, ha valaki idegenként sétál végig a Kossuthról vagy Petőfiről elnevezett utcában. Gyerekzsivajt sem hallani, mert a falvakban nem nagyon élnek gyerekek, leszámítva a Dunakanyart vagy Borsodot, hogy direkt két szélsőséget mondjak. Kocsmából is kevesebb van, ami azért is tragédia, mert alkoholfüggőből viszont nem lett kevesebb. A falvak tulajdonképpen olyan városok, ahonnan az emberek máshova járnak be dolgozni, már ha tudnak. Ugyanakkor a városok is egyre inkább nagyra nőtt falvakra emlékeztetnek.

Ha valahol történik valami, az Budapesten történik. Győrben, Szombathelyen, Veszprémben, Székesfehérváron, Kecskeméten vagy Nyíregyházán sem virágzik a kultúra. Akad azért pár helyi hős, egy-két szent őrült, akik próbálnak változtatni ezen, de ha belefáradnak, nincs utánpótlás. Néhány megyeszékhelynek – Salgótarjánnak, Szekszárdnak vagy Zalaegerszegnek – még csak közvetlen vasúti összeköttetése sincs Budapesttel. Az is gyalázatos, hogy Debrecenből 21:04-kor, Szegedről 20:44-kor, Miskolcról 20:35-kor, Pécsről 19:14-kor indul az utolsó vonat a fővárosba. Ha lekésed az utolsót, akár tíz órát is várhatsz a reggeli elsőig. Megoldás lenne beülni egy éjjel-nappal nyitva tartó helyre, de ilyeneket alig találni. Pedig az ország tele van szebbnél szebb helyekkel, amelyeket kis ékszerdoboznak szokás nevezni az útleírásokban, és én sűrűn látogatom is ezeket, de pezsgő kulturális életről a legritkább esetben tudnék beszámolni.

Hogy mi is az, amit egy városban keresek, arra egy tavaly nyári balkáni utazásom egyik állomása a legjobb példa. Észak-Macedónia egy kevésbé ismert kisvárosában, Bitolában töltöttem egy napot, még csak nem is hétvége volt, hanem csütörtök, de megteltek a hosszú sétálóutca nappal kávézóként és étteremként, este kocsmaként működő vendéglátóhelyeinek teraszai, a parkban helyi fiatalok éppen egy kerekasztal-beszélgetéshez készülődtek, este pedig egy szabadtéri és két klubkoncertbe is belefutottam. Bitola nagyjából akkora, mint Tatabánya, Érd vagy Szolnok, de ránézésre is több élet van benne, mint ebben a három városban összesen.

A pécsi szál

A magyarországi kivételek egyike Pécs. Felnőttkori barátkozásom a várossal pár évvel ezelőtt, a Made in Pécs zenei fesztivál idején kezdődött. Minden évben január első szombatján rendezik meg, és azóta is visszajárok. Idén a Széchenyi téren, a Szabadkikötőben és más klubokban, összesen 10 helyszínen 230 előadó lépett fel, néhány vendéget leszámítva mind-mind pécsi zenekarok, illetve pécsi kötődésű zenészek produkciói. Többnyire nem a legismertebbek, ami viszont jelzi, hogy a legendás pécsi zenekaroknak van hátországa. Ezen élcelődve alakult meg a Köszönjük, de nem kell több pécsi zenekar nevű Facebook-oldal. A fesztiválon nem lépett fel a Kispál és a Borz, az ő koncertjükre tavaly nyáron utaztam Pécsre, és a HétköznaPI CSAlódások sem, akiknek a hétvégi fellépéséről a cikk elején írtam. A 30Y igen, de értelmezhetetlen időpontban, délelőtt tízkor, amikor még a vonaton ültem. Kora délutántól hajnalig viszont sikerült elcsípni a Rokokó Rosé, a Kubalibre meg az Új Anya teltházas koncertjeit. Utóbbi formáció frontembere, Keresztesi József író, kritikus számára a fesztivál azért fontos, „mert azt tükrözi, ami Pécsben a legjobban szerethető: a kreativitást, az érzékenységet, a lehetőség megragadását, hogy kihozzunk valami jót abból, ami adott körülöttünk; észrevenni, ami van, és abból építkezni”.

Pécset szokás a magyar Liverpoolként emlegetni. Erről nem tud nem eszembe jutni, hogy a Mecsek IC majdnem három óra alatt teszi meg a 240 kilométeres utat Budapestről Pécsre, miközben ugyanennyi idő alatt lehet eljutni Liverpoolból Londonba, úgy, hogy a két angol város között száz kilométerrel nagyobb a távolság. De nézzük a várost inkább önmagában! A hozzám hasonlóan mosonmagyaróvári születésű, később Pécsre költöző Bukovics Martin írta a Gemišten, hogy „a pécsiek laknak a legjobb helyen, ők a legszerencsésebbek Magyarországon”, mivel „beleszülettek a közép-európai multikultiba, annak is a legszebb arcába”. A helyi sör, a pécsi és a villányi borvidék meg a mecseki kilátók mellett a kulturális életet emeli ki: „horvát óvodájuk, iskolájuk és színházuk van, a fél város le sem tagadhatná sváb arcát és nevét, van működő mecsetjük, egykori bosnyák és szerb városrészük, jó nevű egyetemük, egymással versenyző független helyi médiaprojektjeik”. A határ déli oldalán pedig ott van Baranya horvátországi része és Eszék, amellyel Pécs kulturálisan és földrajzilag is összetartozik.

Megkérdeztem a városhoz való viszonyáról Mohácsi Balázs költőt, kritikust is, aki a következőket válaszolta: „Pécs évtizedek óta az ország élbolyában van, ha az egy főre jutó kulturális események számát vizsgáljuk. Manapság is heti, olykor napi szinten érik egymást az irodalmi, a képzőművészeti és elsősorban a zenei események. Itt van az ország egyik legjobb irodalmi folyóirat, a Jelenkor. Van több tucat kiváló művész és tudós, több színház és színi társulat, élő komolyzenei hagyomány, több száz könnyűzenei formáció. A civil, társadalmi jellegű beszélgetések és fórumok is rendszeresek. Szóval elképesztő a kulturális termelés és a programkínálat.” Megemlíti a léptékeket, amelyek élhetővé teszik a várost, idézve Bertók Lászlót, akinek „Pécs megfelelő hely volt; elég nagy, ahol el lehet bújni, és elég kicsi, hogy észrevegyenek.” Ma már amúgy furcsának tűnhet, amit annak idején a Kossuth-díjas költőa városba költözésének motivációjáról mondott: „Azért jöttem ide tulajdonképpen, mert itt volt egy folyóirat.”

A Made in Pécs és a Jelenkor mellett ott van még a PécsLIT irodalmi fesztivál, a LokART képzőművészeti fesztivál, és a városhoz való közelsége miatt tulajdonképpen a Fishing on Orfű is a pécsi kulturális élet része. Mohácsi ugyanakkor hozzáteszi, hogy „a művészeti és humánértelmiségi szektorokban, immár évtizedes léptékben, alulfinanszírozással és/vagy kontraszelekcióval létrehozott gazdasági helyzet itt is érezteti a hatását”, „általában másodállássá vagy hobbivá szorul vissza a művészeti tevékenység”, és „valójában az ország egyik legszegényebb régiójának a még éppen felszínen lévő központjáról beszélünk”. A rendszerváltás után Pécs és Komló bányászmunkássága elveszítette megélhetését, utóbbi városnak nemrég a vasúti összeköttetése is megszűnt a világgal, Baranya déli határvidéke, az Ormánság pedig az ország egyik legszegényebb térsége.

Még kevésbé lelkes Havasréti József író, irodalomtörténész: „Úgy érzem, kissé megkopott Pécs varázsa. Mindenki szeret hivatkozni a pécsi modernizmus komoly teljesítményeire (Martyn, a pécsi Bauhaus, a Pécsi Műhely, a Zsolnayak), de ezek már lezárult, bevégződőtt dolgok. Az élő és innovatív kultúra egy maréknyi ember ügye, akiket hol támogat a város, hol nem, többnyire elég rögtönzésszerűen. Ami nem fér bele a legtágabban értett mainstreambe, vagy amivel nem lehet reprezentálni, nem túl sokat számít. Túl magától értetődőnek tartjuk, hogy Pécs a »kultúra városa« és eközben elfeledkezünk arról, mi lehet vagy mi is lehetne e szlogen tartalma.”

Ehhez még hozzátenném, hogy nincs hagyományos pályaudvari resti, ami egy utazó számára oázis. Van viszont trendi reggeliző-kávézó, úgynevezett brunchozó, a Nappali nevű szórakozóhely kisöccse, a Reggeli, ahova be lehet ülni laptoppal, és inni egy mandulatejes lattét vagy egy répás-almás-gyömbéres-chilis üdítőt, ha valakinek erre lenne gusztusa, de véletlenül sem narancslevet, mert mindent lokálisan termesztett, szezonális zöldségekből és gyümölcsökből készítenek. Van ugyanakkor tradicionális, kockásabroszos vendéglő is, az István pince, ahol ehetünk hatalmas adag rántott húst és találkozhatunk helyi melósokkal, tanárokkal, írókkal meg zenészekkel, akik Szalon sört vagy hosszúlépést isznak, meg valami megmagyarázhatatlan okból Kevertet. A Főnix pizzériában pécsi zenekarokról nevezték el a pizzákat, az Uránváros paneljainak tövében megbújik néhány klasszikus lakótelepi kocsma, a Mecsek lábánál pár kiváló borozó. Akárhogy is nézem, inkább félig tele a pohár.

A szerző közíró-szerkesztő. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Shutterstock)