Donald Trump visszatért a Fehér Házba, és kezdetét vette a 47. amerikai elnök kormányzása az amerikai republikánus szimpatizánsok és jóval kevesebb európai jobboldali támogatói örömére. Majdhogynem messianisztikus várakozások közepette kezdődött el az új trumpiánus amerikai „aranykorszak”, jelentsen bármit is ez a bombasztikus frázis. Mindezzel éles ellentétben az amerikai demokraták és a baloldali progresszív liberális véleményvezérek, a genderüggyel, kritikai fajelmélettel foglalkozó és woke eszmeiségű ifjú aktivisták egyetemi csoportjai, valamint a never-Trumper republikánusok és egyéb minden-ellenes pszeudo-anarchisták legrosszabb rémálma kezd körvonalazódni Trump második elnöki ciklusának kezdetével.

aki kétségtelenül az egyik legmegosztóbb, legellentmondásosabb, gyűlölt és imádott „hős-mártír-elítélt gazdasági bűnöző” elnökként vonul be az amerikai történelembe. 

Feltételezem és remélem, hogy az olvasó a szokásos Trump-féle retorikai szuperlatívuszokat egy „csipetnyi sóval” képes értelmezni a politikai metanarratívák költői szabadságának keretei között. Ugyanakkor, sajnálatosan, e gyakran mézes-habos frázisok ma már a poszt-posztmodern (igen, ilyen is van) politikai szférában egyre jobban elterjedőben vannak, nem kevésbé populista és demagóg szófordulatokként hatnak párt- és ideológiai hovatartozástól függetlenül. Azonban Trump esetében – nárcisztikus személyiségének vonzataként – mindez igen látványos és érezhető módon felettébb erőteljesen jelentkezik, amin néha még ő maga is meglepődik utólag. Ilyen grandiózus, túlzó szófordulatként kell értelmeznünk az „egy nap alatti békecsinálást Putyinnal” vagy az „új amerikai aranykorszak beköszöntét” jelző terminust. 

Az amerikai gazdaság és életszínvonal ismeretében az aranykorszak inkább bronznak lenne nevezhető, hiszen a mutatók messze elmaradnak a második világháborút követő konjunktúrától és a felívelő gazdasági és életszínvonal-növekedés mértékétől. Trump protekcionista gazdaságpolitikai elképzelései a brutálisnak tűnő védővámok (15 százaléktól 100 százalékig) és az újratárgyalandó külkereskedelmi megállapodások alapján talán némileg felpörgetik a hazai termelést és kereskedelmi mérleget, bár ugyanannyi új problémát is teremthetnek, mint amennyit orvosolni próbálnak.

A hosszan ható politikai eszmék és stratégiai elképzelések felől nézve, Trump elnöki beiktatási beszédét hallgatva azonban igencsak megütötte a fülemet a manifest destiny említése, amely az egyik legtöbbet emlegetett 19. századi, erőteljesen expanzionista amerikai politikai eszme. A tartalmilag mélyen telített ideológia értelmében az amerikai nemzetnek az isteni gondviseléstől rendelt (divine providence) sorsszerű hivatása, küldetése van nem csak az egykor vadnyugati határvidék (American frontier) pacifikálására és civilizálására (értsd az angolszász dominanciájú kultúra és civilizációs örökség terjesztésére), hanem a 20. századtól kezdve immár az északi-amerikai kontinens, majd az egész földgolyó civilizálására, gondjainak orvoslására. Időzzünk egy keveset ennél az eszménél, mert fontos lehet akár két évszázad távlatából nézve vizsgálni és megérteni napjaink újraértelmezett amerikai külpolitikai gondolkodásmódját. Főleg, hogy nagyon úgy tűnik, mindez jól rezonál Trump elnök vagy Marc Rubio új amerikai külügyminiszter fejében is. Elég, ha csak a felületes szemlélő számára igen botrányosnak ható paradox Trump-féle ötletekre gondolunk, vagyis a Panama-csatorna visszaszerzése vagy Grönland határozott annexiójának kérdésére. A 19. század vége óta egyértelmű stratégiai cél mindkét terület amerikai ellenőrzése, csupán a célmegvalósítás mibenléte ütközik némi akadályba amerikai részről.

Talán mindig is inkább csak egy képlékeny illúzió volt még akkor is, amikor látszólag e liberális gondolkodásmód diktálta a nemzetközi kapcsolatok logikai rendjét évtizedekig.

Az újból felfedezett és revideált sorsszerű elhívás és küldetéstudat sajátosan amerikai gondolatának lelkes hívei voltak Washingtonban párthovatartozástól függetlenül nagyon sokan James Polk elnöktől a Trump által többször említett és nagyra tartott William McKinley elnökig. Köztük találhatunk olyan neveket is, mint John F. Kennedy (klasszikus liberális és katolikus!) demokrata párti elnök, vagy Ronald Reagan, a talán legikonikusabb és legnépszerűbb vallásos konzervatív, jobboldali republikánus amerikai elnök.

Az 1840-es években jelentkezett manifest destiny eszméje szépen és hatékonyan kiegészítette a Monroe elnök által meghirdetett 1823-as stratégiai alapállást, amely mind a mai napig érvényes politikai paradigmarendszer Amerikában. Fontos megjegyezni, hogy e két eszme ötvözete adja az amerikai külpolitika és nemzeti biztonsági stratégiák talán legfontosabb alappillérét az utóbbi kétszáz évben: európai (brit, francia, spanyol vagy német), valamint ázsiai (orosz, szovjet, kínai) nagyhatalom nem fejthet ki érdekérvényesítő tevékenységet az észak-amerikai kontinensen és a latin-amerikai, karibi térségben, amely bármilyen formában kikezdhetné az amerikai hegemón szuverenitást és nagyhatalmi dominanciát. A két gyenge szomszédállam, Mexikó és Kanada kimondatlanul is amerikai pszeudo-protektorátusként funkcionáló államalakulatok, ahol kvázi semmi sem történhet az amerikai érdekek érvényesülése ellenében, lásd az 1847-es mexikói–amerikai háborút, az 1898-as spanyol–amerikai háborút, majd az 1917-es Zimmerman-távirat esetét Mexikóval, valamint a 20. századi katonai és politikai intervenciók sorát a térségben.

E sajátos kontextusban immár teljességgel érthető az amerikai aggodalom az 1848-ban létrejött 3100 kilométer hosszú amerikai–mexikói határ átjárhatósága és a mexikói drogkartellek áldatlan tevékenysége miatt. Amikor ember- és drogcsempészeik illegális bevándorlókkal vagy olcsó, kínai eredetű fentanillal árasztják el az Egyesült Államokat, a határprobléma már egyértelműen nemzetbiztonsági kérdés a washingtoni kormányzat számára, amellyel sürgősen foglalkozni kell. Vagyis Trump elnök egyik legfontosabb kampányígérete és politikai célkitűzése, a déli határ biztonságának helyreállítása, a maradék 800 kilométer hosszú határfalrendszer felépíttetése, a bűnöző mexikói kartellek visszaszorítása (avagy ideális esetben felszámolása, akár a Sicario című filmbe illő módon) és az Amerikában tartózkodó mintegy 12 millió illegális bevándorló ügyének kezelése (a harrisi–bideni örökség?) nem tűnik túlzásnak vagy légből kapott ügynek. Az egyértelmű biztonsági és emberi jogi probléma jelentős személyzeti és anyagi terhet is ró a határ menti államokra (főleg Texasra, Arizonára és Új-Mexikóra), illetve a megterhelt szövetségi költségvetésre, amelynek súlya egyes becslések szerint csak évente mintegy 15 milliárd dollárra rúg.

A biztonsági kérdések mellett az ukrajnai háború komoly hiányosságokra világított rá az amerikai haderő technikai felszereltségét, hadigépezetének állagát, minőségét és mennyiségét tekintve, amely sok szempontból komoly fejlesztésre szorul. Ezért a Pentagon költségvetése Trump alatt várhatóan eléri majd a reagani hidegháborús, „csillagháborús” szintet, az évi akár 5%-os GDP-arányos hadi költségvetést, vagyis egy nagyjából ezerszázmilliárd dolláros büdzsét. Csak hogy képet alkothassunk az „amerikai óriás és az európai törpék” gúnyos, de igaz hasonlatáról:

(az egyre izmosodó magyar védelmi költségvetés mintegy 3,5 milliárd dollárra tehető, amely egyetlen B-21 Raider típusú, legújabb fejlesztésű lopakodó stratégiai bombázó ára).

A Trump-féle kül- és biztonságpolitikai dimenzióban maradva, az újragondolt Monroe-doktrína, a manifest destiny és a MAGA-elvrendszer sajátos háromszögében teljességgel érthető, hogy jelképes gesztusnak tűnik a Mexikói-öböl átnevezése Amerika-öbölre. Hasonló gesztusként értelmezhető az általa nagyra becsült amerikai elnökelőd nevének visszahelyezése a legmagasabb amerikai hegycsúcsra, vagyis az, hogy Denali helyett újra William McKinley elnök nevét viseli majd a 6190 m magas alaszkai óriás hegytömb. Az őslakos amerikai indiánok, például a rebellis lakota sziúk valószínűleg nem számíthatnak túl sok jóra Trumptól a dél-dakotai Fekete-hegyeik visszaszerzéséért folytatott jogi küzdelmükben, amely lassan 140 éve zajlik köztük és a szövetségi kormányzat között, főleg, hogy arany mellett kőolajat is rejt a föld a sziú törzsek szent hegyei alatt. Trump ugyancsak bejelentette a billió dolláros költségvetésű bideni Green New Deal zöld megaprojekt leállítását és a fosszilis energiahordozók (olaj, gáz, szén) maximális kiaknázásának stratégiai prioritását Alaszkától Nyugat-Texason keresztül Pennsylvaniáig. Az USA már hosszú évek óta önellátó energetikai szempontból, ellenben mostantól az energiaexport még nagyobb lendületet kaphat. Főképp a stagnáló és szorult helyzetben lévő Európa irányában, ami ebben az összefüggésben az orosz és közel-keleti olaj és gázüzletek kiváltását, helyettesítését, egyben pedig Amerika barátságának visszaszerzését is szolgálhatja.

A transzatlanti kereskedelem mellett ugyanezen stratégiai megfontolások alapján az ásványokban, illetve olaj- és gáztartalékokban bővelkedő dán gyarmati terület, Grönland szigetének megszerzése egyáltalán nem új keletű terv. Alaszka megszerzésekor, 1867-ben Johnson elnök és Seward külügyminiszter vételi ajánlatot tettek Grönlandra a dán királynál, akárcsak a II. világháborút követően, 1947-ben Truman elnök – utóbbi 100 millió dollár értékben. Habár az amerikai ajánlatot elutasították, a világháború óta valójában fokozott amerikai figyelem alatt áll az óriássziget, hiszen a Thule légi-, majd űrbázis ellátja a sziget katonai védelmét, és egyben az a teljes észak-amerikai kontinens előretolt korai előrejelző és légtérfigyelő alközpontja is (a híres NORAD és US Space Force egyik bázisa). Az amerikai légierő még egy atombombát is elveszített arrafelé, amikor egy B-52G Stratofortress bombázója szerencsétlen balesetet szenvedett és felrobbant a grönlandi jégmezőn 1968 januárjában.

Grönland az olvadó északi sarkvidék stratégiai fontosságú kapuja, és a legrövidebb út kelet felé, Észak-Európa és Ázsia irányába. Hasonló módon, az amerikai építésű Panama-csatorna amerikai ellenőrzése nélkül (például Kína kifinomult, de egyértelmű előretörése, geostratégiai pozíciószerzése esetén, úgy Panamában, mint Grönlandon, és mindkettőre volt alapos kísérlet az utóbbi évtizedben) a két óceáni pajzs fenntartása és az amerikai flotta szabad átjárásának stratégiai fontosságú kérdése teljességgel megkérdőjelezhető lenne az USA számára.

 Ugyanezt hangsúlyozta Donald Trump is új keletű barátjával és miniszterével, Elon Muskkal, a Space X tulajdonosával a háta mögött, aki a Marsra szeretné eljuttatni a csillagos-sávos lobogót a következő évtized során. Az amerikai technológiai szakértelmet, a céltudatos, ambiciózus kitartás példáit ismerve ez egyáltalán nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak, bár feltehetőleg nem Trump második elnöksége idején kerül sor erre a történelmi küldetésre.

A fenti példákból és Trump-féle megnyilatkozásokból elég egyértelműen kiviláglik, hogy Donald Trump második elnöki ciklusa, kormányzása realista geostratégiai célkitűzések, protekcionista és tranzakcionista módszerekkel, politikai ügyviteli megoldások érvényesítésével valósul majd meg. Fontos szerephez jutnak a némileg újragondolt, újra felelevenített 19. század eleji politikai eszmék, mint a frontier, a manifest destiny küldetéstudat és a globális határvidék védelmének eszméje Amerika dominanciájának, elsőségének megőrzése, fenntartása érdekében a feltörekvő ellenfelekkel szemben (Kína, Oroszország, Irán) és a lomha, lagymatag és gyenge szövetségesek (EU, Japán, Kanada) mellett, vagy akár azok ellenében is. Hogy mennyire lesz csillogó vagy teljességgel megkopott az „új amerikai aranykorszak”, nos, majd kiderül legkevesebb négy év múlva.

A szerző PhD kutató, amerikanista,  az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump leteszi a hivatali esküt az amerikai Capitolium Rotundájában Washingtonban 2025. január 20-án. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)