Persze mindenki ismeri a rendelet kontextusát. Manapság nem egyértelmű, hogy az ún. evidenciák gyökerei mélyre nyúlnak a földben. Az ügyet puszta ábrázolásként kívánom használni, nem maga a konkrét ügy a fontos. Számtalan ilyen ügyünk van. Akár lehetnének fontosabb dolgaink is, de úgy adódott, hogy az evidenciákat újra le kell cövekelni a valóságban. 

Amióta vannak modernek, az emberi képzeletbe befészkelte magát az a gondolat, hogy világunkat kedvünkre alakíthatjuk, és ennek semmiféle korlátja nincs. (Modernek persze nincsenek már, vannak helyettük (poszt-)posztmodernek. De velük sem vagyunk beljebb.)

Mivel – a feltételezés szerint – az emberi világ egésze emberi alkotás, konstrukció, ezért tetszés szerint alakíthatjuk, ahogy csak akarjuk. Kezdetben ez nem érintette az ember biológiai lényét, inkább a társas kapcsolatait. Gondoljunk csak a szerződéselméletekre (amelynek a nyelvét a mai napig használják politikusok és elemzők): az emberi közösségek a családtól a politikai közösségekig, nemzetekig (szociológusul: „társadalmak”) megegyezésen alapulnak, ezért minden törvény és szabály csak azon múlik, hogy az emberek megállapodnak-e azokban. Hasonlóképpen a hatalom léte is egy szerződés eredménye, amely szerződésszegés esetében visszavonható. A szerződés mindig újraköthető, felbontható, módosítható. Nincsenek olyan emberi viszonyok, amelyek ez alól kivételt képeznének. 

Ha ez így van, akkor világunk átrendezésében az emberi akarat mindenható. A felvilágosodás, majd annak összes édesgyermeke ugyanezzel kísérletezett: valóság az, amit azzá kalapálunk (lefejezünk, kivégzünk stb.). Az ember teljes egészében megismerhető az értelem által, és ha megismerhető, manipulálható, alakítható is. Nincs külső akadálya a vágyott állapotok elérésének, az ember képes azokat megalkotni. A (poszt-)posztmodern legalább már nem vetít maga elé vágyott állapotokat. Történet már nincs, sem racionalitás, mindenki mondja a magáét, amúgy meg csak a hatalom a realitás – ha más nem is –, és jól vagyunk így. A modern legalább feltételezett valamiféle racionális rendet és erkölcsöt, még ha ez abszurd is volt, a poszt-posztmodernben nincs ilyesmi. 

A mindenhatóság illúziója hízeleg az egónak. A hatalom birtoklása kétségtelenül erősen módosítja a valóság érzékelését, és akik birtokában vannak, hajlamosak ennek fényében látni a mindenséget. Érdemes megnézni azt a tehetetlen kétségbeesést, amit tényellenőr és progresszív felebarátaink produkálnak Trump győzelme után: az információs hatalom birtokában azt hitték, amit ők látnak, az tényleg a valóság. Aztán ez egyetlen éjszaka alatt összecsuklott, mint a felvilágosultak forradalmi naptára, meg a szocializmusnak nevezett csodálatos társadalmi kísérlet. 

Persze a hízelgés nem csak a politikában vagy a hatalomban van jelen. Még az ócska reklámok és drágán árult önjavító spirituális bóvlik is ezt fújják: bármi lehetsz, ami csak lenni akarsz! A valóság meg az, amit gondolsz róla. Ha nem tetszik, ürítsd ki a tudatod, meditáld el magad valami távoli vidékre, zárd ki a valóságot. A modern és a posztmodern állapot is a valóság elől való konstans menekülés egyéni és társas szinten egyaránt, csak más eszközökkel. A modern úgy gondolja, hogy csak rajta múlik, mi lesz az, a posztmodern szerint pedig ilyen nem is létezik. Előbbi szerint az ember létrehozza, barkácsolja a valóságot, utóbbi szerint bárminek gondolhatja azt – a többieknek meg kötelessége ennek elismerése. 

A valóság, úgy tűnik, az a kellemetlenkedő, visszatérő alak, aki mindig emlékeztet minket arra, hogy mindent talán mégsem tehetünk meg, hogy az emberi akaratnak és hatalomnak vannak korlátai, és hogy nem minden megállapodás, megegyezés vagy szerződés tárgya. Sajnos képtelenek vagyunk pusztán emberi akaratra és megegyezésre alapozva tökéletes politikai rezsimeket alkotni, és nem is válhatunk bármivé, amivé szeretnénk. A korlátozó valóság elég könyörtelen. 

Manapság a valóságtagadó mozgalmak közül leginkább a woke keltett feltűnést, mert az produkálta a legabszurdabb jelenségeket és komikus dogmákat. De tévedés volna azt gondolni, hogy ez csak egy balos betegség volna. Mindenkit érint politikai meggyőződéstől függetlenül, aki elkezd hinni abban, hogy csak rajta, hatalmán, akaratán, mozgalmán stb. múlik az, hogy mi válik valósággá. Jobbra leginkább a Nietzsche-rajongó (új)jobboldali (új)pogányok hajlamosak erre. (Akik, ha jól rémlik, most épp – újra? – a baloldalon vannak inkább, de ki tudja ezt követni.) 

Na de vissza oda, ahonnan elindultunk: miért is kell evidenciákat rendeletbe foglalni? A rendelet neve „a nők védelme a nemi ideológiai szélsőségektől és a biológiai igazság helyreállítása a szövetségi kormányzatban”. Az utóbbi elem a valóság tudomásulvételét deklarálja, az első elem megtiltja, hogy férfiakat helyezzenek el női fegyintézetekben, megszünteti az adófizetők által finanszírozott nemváltást, és eltörli a „preferált névmásokat”. A valóságon erőszakot tenni (hosszú távon) ugyan nem lehet, de a rendeletből kiderül, hogy azért megpróbálják, és az eredmény nem következmények nélküli. Ahogy a korábbi esetekben, úgy a kísérlet most is élhetetlen viszonyokat, abszurdot, tényleges abúzust és zsarnokságot eredményez. Meg öncsonkítást. 

Az emberi mindenhatóság gondolatából ugyanis az a kellemetlenség is fakad, hogy valahogy megszűnünk szabadnak lenni. Elég, ha egy pillanatra a Covid-őrületre gondolunk itt: elhitették velünk, hogy a Szent Tudomány összes fegyverével és az államok szabályaival minden Rosszat ki tudunk zárni. Az eredmény az lett, hogy az embereket zárták be (és az ironikus bónusz: így sem sikerült kizárni a Rosszat). Ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk mindenhatók, és nem minden emberi akarat és megállapodás tárgya, akkor nemcsak a tökéletlenségnek, búnak-bajnak és kiszámíthatatlan dolgoknak hagyunk helyet, hanem a szabadságnak is. És talán jobb, ha a valóság korlátoz, és nem a woke-mozgalom, a járványrendőrség, a haladárok és a tényellenőrök. Hozzájuk képest a könyörtelen korlátozó valóság lényegesen engedékenyebb. 

A szerző szociológus, eszmetörténész, kutató.  

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Emberek New Yorkban 2016. július 15-én. Fotó: Jeff Greenberg / Getty Images)